Pápai Zsolt
Annie Hall – amerikai, 1977. Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Shelly Duvall. Forgalmazó: MGM/UA. 93 perc.
Manhattan – amerikai, 1979. Rendezte: Woody Allen. Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Mariel Hemingway, Meryl Streep. Forgalmazó: MGM/UA. 96 perc.
A hetvenes évek második felében az amerikai film hátraarcot csinál, számos meghatározó rendezője visszanyes a korábbi munkáira jellemző modernista irányultságból és az őshollywoodi mozitradíciókhoz kanyarodik. Woody Allen azonban ekkor – ekkor is – szembemegy a trenddel, és előbb megteremti, majd pedig megerősíti filmjei modernista alapozását. Míg a hetvenes évek első felében inkább óhollywoodi mintákat használt (Chaplint, a Marx fivéreket imitálta, a Casablancát készítő Kertész Mihályt idézte), addig a dekád derekától jó időre Ingmar Bergman és a modern európai mozi más klasszikus szerzői lesznek a fétisei. Az 1975-ös Szerelem és halál már jelzi a változásokat, igaz, a Persona, A hetedik pecsét és az Úrvacsora megidézése a zárlatban még inkább ironikus. Allen mesterkettesében, az 1977-es Annie Hallban és az 1979-es Manhattanben (kiegészülve a közéjük ékelődő, de művészileg enerváltabb Belső terekkel) viszont már a filmes intertextek mentesek a (pre)poszt iróniától. Valamennyi szívből jövő hommage, elsősorban a svéd művészfilm, másodsorban az európai modern film nagy direktorai előtti főhajtás. Az a lendület, amit Allen az európai művészfilmtől a hetvenes évtized második felében nyer, még sokáig kitart, ezt bizonyítja többek között a Szeptember (amit a bergmani kammerspiel hagyománya formált), a Szentivánéji szexkomédia (amit az Egy nyári éj mosolya – illetve Renoir Mezei kirándulása – ihletett), a Hannah és nővérei (amire a Fanny és Alexander hatott), továbbá a részben a 8 és ½ által inspirált Csillagporos emlékek vagy az Amarcord vonzását mutató A rádió aranykora.
Az Annie Hall és a Manhattan nagy filmtörténeti érdeme (mert számos egyéb érdeme is van a két filmnek) tehát, hogy életben tartanak egy olyan tradíciót, amely az elkészültükkor már igencsak elvékonyodott, és hathatósan bizonyítják, hogy az akár viviszekcióra épülő európai szerzői gondolat pompásan harmonizálható az amerikai kultúra elemeivel, a stand-up-hagyománytól a burleszken át a romantikus vígjátékig. Az önvallomásos jelleg több szintű a filmekben, Allen egyrészt személyes élettényeit használja fel, mégpedig kíméletlen nyíltsággal, másrészt himnuszt ír szerelmetes városához, New York Cityhez. Az önvallomásosságot erősíti a művek kvázi-dokumentarizmusa, az, hogy a rendező–főszereplő folyamatos reflektál saját magára, és rendre kontaktusba kerül a nézővel, direkten megszólítja őt. A művészfilmes hatás azonban mindenekelőtt a filmek pszichológiai alapozásán érződik. Lelki nyavalyák, pszichés defektusok kavalkádját látjuk, a direktor a modern élet által szült zavarokat (elidegenedés, depresszió, paranoia, narkolepszia, szexuális problémák) lajstromozza. Pontosan úgy, mint Bergman – csakhogy Allennek jobbak a bemondásai.
Extrák: Nincsenek. A két lemez két külön kiadvány.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12817 |
