Gelencsér Gábor
Magyar, 1965. Rendezte: Jancsó Miklós. Szereplők: Görbe János, Latinovits Zoltán. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 88 perc.
A klasszikusokra leselkedő legnagyobb veszély az öregedés. Különösen így van ez a rendkívül gyorsan zajló filmtörténeti folyamatok tekintetében: ami annak idején különleges és újszerű volt, az később megszokott rutinná vált; ami a korszellem közepébe talált, az esetleg ott is maradt, s ma legfeljebb történelmi érdekességként jelentős. A Szegénylegényeket mindkettő fenyegethetné. A hosszú beállításos technika jószerivel hollywoodi köznyelv lett, a (puha) diktatúra manipulációs természetéről pedig szinte mindent tudhatunk. A film újra nézése azonban arról győz meg, hogy Jancsó főműve jottányit sem öregedett; ma is ugyanolyan friss és felkavaró alkotás, mint ötven évvel ezelőtti bemutatójakor volt.
Mindennek oka épp az öregedés elvi veszélyét jelentő körülményekben rejlik. Egyrészt a Jancsó-kézjegyként azonosított hosszú beállítás csak egyik stíluselem a sok közül, amelyet még számos, hasonlóan eredeti megoldás támogat; másrészt e formagazdagságnak köszönhetően a film jelentése jóval túltekint az aktuálpolitikai horizonton. A Szegénylegények az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni világ, a kiegyezést követő hatalmi manipuláció példáján keresztül az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni világról, a kádári „kiegyezés” hatalmi manipulációjáról is szól. Ám nemcsak erről, hanem a szabadság és az elnyomás örökérvényű, végtelenül ismétlődő folyamatáról, s benne a manipuláció hasonlóképpen örökérvényű és végtelenül ismétlődő természetrajzáról. A parabola fogalma Jancsó művészetében Jézus és Kafka paraboláihoz kerül közel; úgy is, mint a példázat segítségével szemléltetett egyetemes (hit)titok, és úgy is, mint a modern kor abszurditása. (A két „szerző” alakját a rendező a Jézus Krisztus horoszkópja című filmjében később maga is összekapcsolja.) A valós történelmi eseményektől és karakterektől eltávolodó, ám azoktól teljesen el nem szakadó (hiszen ez a parabolikus forma lényege) elvont jelentést pedig az addigi filmnyelvi konvenciókat megsértő, s ezáltal stilizált hatást keltő hosszú beállítás mellett még számos poétikai megoldás kíséri. A Szegénylegényekben ilyen a szabad puszta távlatát megtörő emblematikus térelem, a sánc zárt világa. De idetartoznak a film ritkábban emlegetett dramaturgiai megoldásai, az epizodikus szerkezet, a fel-felbukkanó, majd hirtelen eltűnő karakterek, azok hiányos vagy legalábbis vázlatos, „egyszavas” motiváltsága, amelyet oly kifejezően szólaltatnak meg a szintén „egyszavas” utasításokból álló dialógusok. A sárral tapasztott sánc vastag fala, a széles deszkából ácsolt cellaajtók, a szél süvítése, a pálcák suhogása a halálra kínzott meztelen lány hátán, a magát mélybe vető szerető és társai testének tompa puffanása – csupa felkavaró, érzéki elem, amely átélhetővé teszi a szigorú kompozíciókba kódolt elvont gondolatot. A Szegénylegényekben a parabolikus és a szemléletes kifejezésmód nehezen meghaladható kiegyensúlyozottságot alkot.
A film audiovizuális szépségét és gazdagságát a digitálisan restaurált képnek és hangnak, valamint az eredeti 1:2,35-ös cinemascope képaránynak köszönhetően maradéktalanul élvezhetjük. Az extrák legértékesebb tartalma a rendező kevéssé ismert korai rövidfilmje, valamint a Szegénylegényekhez kapcsolódó interjú-összeállítás mellett a néma próbafelvétel-sorozat. Ezeken a jól ismert beállítások mellett még alapvetően más jellegű, gyors mozgású, közelikből álló, dinamikus felvételeket is láthatunk. Az alkotók tehát többféle stílust kipróbáltak – és végül jól döntöttek.
Extrák: Próbafelvétel (11’); Indián történet (Jancsó Miklós, 1961, 12’); Történetek a magyar filmről V.: Illúziók – Jancsó Miklós (1996, részletek, 10’)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12816 |
