Sepsi László
X-Men: Apocalypse – amerikai, 2016. Rendezte: Bryan Singer. Írta: Michael Dougherty és Bryan Singer. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene: John Ottman. Szereplők: James McAvoy (Xavier), Michael Fassbender (Magneto), Jennifer Lawrence (Raven), Oscar Isaac (Apokalipszis), Rose Byrne (Moira), Tye Sheridan (Scott). Gyártó: Marvel Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 144 perc.
A széria hatodik részére vált végképp egyértelművé, hogy az X-Men filmverziója a fasisztoid, mutánsgyűlölő William Stryker kivételével képtelen előállni egy valóban izgalmas gonosztevővel (eltekintve persze a jó és rossz oldal közt ingázó Magnetótól). Ezt nem csupán az igazolja, hogy az X2 óta Stryker ezredes akár annak ellenére is felbukkan a franchise-hoz kapcsolódó filmekben, hogy csekély köze van az eseményekhez, de az is, hogy a legújabb epizód címbeli ősmutánsa a filmszalagon nyílt fekete lyukként ránt a mélybe minden jelenetet, amelyben feltűnik. Hiába volt a kilencvenes évek képregényeinek egyik meghatározó figurája, az isteni hatalommal bíró Apokalipszis alakja nélkülöz bármiféle innovációt – fenyegetése pusztán abból fakad, hogy elviekben a történetfolyam összes szereplőjénél jóval öregebb és erősebb, ráadásul még követőket is gyűjt. A második X-men trilógia záróepizódja érezhetően nem is tudott vele mit kezdeni – a karakter és csatlósai többnyire afféle ítéletnapi Charlie Angyalaiként pózolnak két teleportáció között –, amiért annak fényében nagy kár, hogy az X-Men: Az elsők-ben bevezetett retró hangulatvilág még harmadjára is üdítő a korpusz méretéhez képest túlságosan is egy rugóra járó kortárs szuperhősfilmben.
Pedig a nyitány epizódjai a kelet-németországi mutáns ketrecharcokról és a lengyel vasöntödében dolgozó Magnetóról egy olyan mozi ígéretével kecsegtettek, amely szereplőgárdájának sokféleségét a térpoétika szintjén is képes markánsan érzékeltetni – lásd még a szériában a kanadai vadonhoz kötődő Farkast vagy a nyolcvanas évek tinifilmjeinek kulisszáiban bevezetett Küklopszot. Az egyiptomi eredetű Apokalipszis valójában nem tesz mást, mint önjáró világvégeként homogenizálja és visszarombolja ezeket a tereket az átlagblockbusterek katasztrófa-esztétikájának sivár pusztulatába. Teljes sikerrel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 59-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12813 |
