Gyenge Zsolt
The Neon Demon – amerikai-dán, 2016. Rendezte: Nicolas Winding Refn. Írta: Mary Laws, Polly Stenham és Nicolas Winding Refn. Kép: Natasha Braier. Zene: Cliff Martinez. Szereplők: Elle Fanning (Jesse), Keanu Reeves (Hank), Christina Hendricks (Jan), Jena Malone (Ruby), Abbey Lee (Sarah). Gyártó: Bold Films / Space Rocket Nation / Vendian. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 110 perc.
Nem kevesebbel, mint a látható határaival kísérletezik Refn, mikor a reklámfotók és kifutók reflektorfényében élő modellek világát teszi meg legújabb filmjének témájává. A műfaj kliséinek megfelelően nagyon fiatal, ártatlan és szűz(ies) vidéki lány érkezik a Los Angeles-i divatvilágba, ahol az egyik legkompetitívebb üzletág kíméletlen szereplői közt kell megállnia a helyét. Ami a dán film amerikanizálódott fenegyerekét leginkább érdekli, hogy ebben a környezetben a megszokottól eltérő viszonyban van a siker és a profizmus: a filmben feltűnő divatguruk Jesse-ben nem a remekül kivitelezett mozgást, a tökéletesre sebészkedett testet értékelik, hanem a természetes szépséget keresik, vagyis pont azt, amiért tenni nem lehet semmit.
„A szépség nem minden. A szépség az egyetlen dolog” – hangzik az egyik szereplő szájából a mottónak is beillő bonmot, ami jelzi, hogy a Neon démon középpontjában nem a hősnő története, nem a személyiség, hanem maga a kép áll. A képmás, a felszín maga az identitás ebben a világban, ahol a modellnek mint önálló egyéniséggel rendelkező lénynek fel kell oldódnia minden egyes „szerepben”, minden kollekcióban, és minden sminkben. A jungiánus és freudi pszichoanalízis fogalmait és szimbólumait egyre gyakrabban használó Refn ezúttal Lacan tükörmetaforájával játszik, amelynek egyik legfontosabb vonatkozása, hogy a gyermeki fejlődés során az én kialakulásának egyik legfontosabb állomása a tükörkép felismerésén keresztül valósul meg. Lacan azt állítja, hogy a tükörstádium azért kulcsfontosságú, mert a gyermek ekkor saját, oly sok mindenre még alkalmatlan, ügyetlen testét a korábban véltnél tökéletesebbnek tűnő képben ismeri fel újra. Refn szerint találkozásunk a modellek révén a médiában megteremtett idealizált emberképpel ugyanezt a hatásmechanizmust lovagolja meg. Végül, ahogy haladunk előre a történetben, és ahogy felszín és belső tartalom egyre elválaszthatatlanabbá válik, úgy mosódik össze a valóság és a (rém)álom szintje is a filmben. Refn legújabb mozijában a mitizáló pszichologizálás keveredik a kortárs divatvilág Bret Easton Ellis írásaiból ismerős véres és vérfagyasztó felmutatásával.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12804 |
