Buglya Zsófia
Az osztrák filmszakma ismét
felmérte magát, ezúttal filmfesztiváljait, köztük a nemrég lezajlott Diagonalét
és Crossing Europe-ot. A hetedik kontinensben, Michael
Haneke bemutatkozó nagyjátékfilmjében egy kispolgári család sivár életének és
értelmetlen halálának leszünk szenvedő szemtanúi. A szülők – a mögöttes
értelemtől megfosztott fogyasztói kultúra alanyai – tehetetlenségükben a
legborzalmasabb lépésre szánják el magukat: miután mindent felszámolnak maguk
körül, megölik gyermeküket és önmagukat. A kamera kimért nyugalommal szemléli a
pusztítást, az okokra nem kapunk magyarázatot. A film 1989-es locarnói szereplése
az új osztrák film történetének egyik kitüntetett pillanata – ébredezés egy sok
évtizedes Csipkerózsika-álomból, amelyben a film illúzió volt, tánccal és
zenével fűszerezett románc, mely előbb politikai, majd turisztikai célokat
szolgált, majd évtizedekre teljesen eltűnt Európa kulturális horizontjáról. A
nyolcvanas évek új szerzői hangjai, melyek rémálomszerű víziókkal kezdték bomlasztani
a hajdani mesevilágot, hamar felkeltették a világ figyelmét. Az osztrák film a
kétezres évek elejére branddé vált, amely a nyomasztó társadalmi drámák mellett
látványos dokumentumfilmek sorával került be a köztudatba. Párhuzamosan
kialakult egy sok lábon álló támogatási rendszer és megszervezte magát egy
szakma, amely felismerte és artikulálja nemcsak az értékeit, de az érdekeit is,
illetve felnőtt egy új, sokszínű generáció, amely egyre látványosabban érvényesül
e szakma minden rétegében. Az osztrák film
fesztiválját, a grazi Diagonalét, ahol ismét levetítették A hetedik kontinenst, az idei évtől két harminc körüli fiatal
vezeti, és szembeötlő, hogy akárcsak ők, a fesztiválon szinte minden második
film alkotója 1980 után született. Az életkor nem érdem, mégis sokatmondó az a
bizalom vagy még inkább az a realitásérzék, amellyel ez a szakma az
utánpótlását építi. Ahogy A hetedik
kontinens megidézése is beszédes. A film egy olyan összeállítás keretében került
vászonra, amely a Waldheim-affér időszakának politikai légkörét elemezte. Nyilvánvaló,
hogy a nyolcvanas évek, amelyben a ma fiatal felnőttjei születtek, átvitt
értelemben is kezdet: az új osztrák film szellemi genezisének ideje, amely
támpont az önértelmezéshez, és amelyhez éppen ezért újra meg újra vissza kell
nyúlni. Az, hogy a filmművészetnek társadalmi, lelkiismereti feladata van,
éppúgy alapvetése ennek az önértelmezésnek, mint az, ami Haneke filmjéből is
sugárzik: hogy a filmművészetnek a televízió esztétikájával, formai és tartalmi
konvencióival szemben kell meghatároznia önmagát. A kortárs osztrák film nemzetközileg
is érdekes vonalának legszembetűnőbb sajátossága éppen ez a kettős irányultság:
a társadalompolitikai affinitás és a készen kapott formák programszerű –
változó sikerű – megkérdőjelezése, ami kurátori oldalról a társadalmiság és a szerzői
ambíciók sokféleségének felértékelésében nyilvánul meg. Az osztrák filmszakma
szereplői emellett láthatóan fontosnak érzik, hogy reális képet alkossanak
önmagukról. Két éve a filmfinanszírozás helyzetéről készült elemző felmérés: arról,
hogy évről-évre hogyan változik az állami támogatások mértéke, és hogy ez a
közpénz – akkor évi 74 millió euró – milyen döntések nyomán, milyen ablakokon
át mire fordítódik, illetve hogy ez milyen anomáliákhoz vezet. Idén egy újabb
másfél éves kutatás ért véget, ezúttal az osztrák filmfesztiválok működéséről,
ami, amellett, hogy magyar összehasonlításban tanulságos, arra is figyelmeztet,
hogy a filmélet jelenségeit még átlátható működés és jó eredmények mellett is
érdemes időről időre rendszerszintű vizsgálat tárgyává tenni. Különösen, ha a
filmkultúra ennyire fontos, gyorsan fejlődő szegmenséről van szó, hiszen a
filmfesztiváloknak, filmheteknek a gyártás növekvő volumene mellett egyre
fontosabb szerep jut a nem fősodorbeli filmek közvetítésében. * A 22 tagú Osztrák
Filmfesztiválok Fóruma felmérése alapján Ausztria filmfesztiváljainak éves látogatószáma
287.123 fő, összköltségvetésük 6,5 millió euró, amelynek legnagyobb részét
természetesen a három nagy fesztivál: a közel százezres látogatottságú
Viennale, az idén harminc ezres rekordot döntő Diagonale és a huszonkétezer
látogatót fogadó linzi Crossing Europe jegyzi. A 6,5 millió 57 %-a, azaz 3,7
millió euró származik támogatásokból, 13 % jegybevételből, 16 % szponzorációból,
14 % egyéb forrásokból. A támogatások összesen 36 ablakon át érkeznek a
rendszerbe, egy fesztiválnak átlagosan 4,7 támogatója van. A legnagyobb
támogató Bécs városa (51 %), a második a Szövetségi Kancellári Hivatal (16,5%),
a harmadik pedig az Osztrák Filmintézet, mindössze 7,2 %-kal. Vagyis a rendszer
sokpilléres, sokablakos, melynek fontos szereplői a szakmán kívüli közpénz-elosztók.
Szerepvállalásuk érthető, hiszen a turizmus és a
szolgáltatói szektor bevételei révén ez a 3,7 millió euró támogatás 14,62
millió euróval járul hozzá a bruttó haza össztermékhez (vagyis minden egyes
euró támogatás 4 eurónyi értéket termel). A szponzorok szintén intenzív szerepvállalása
azzal is összefüggésben lehet, hogy a fesztiválok tőlük már nem az alapfunkciók
megoldását várják, hanem valami pluszt, amiért cserébe megjelenési felületek
tömkelege jár. Vonzó állapot Magyarországról nézve, ugyanakkor a tanulmány
kiemeli, hogy a fesztiválok munkatársai önkizsákmányoló módon dolgoznak (alig 8
%-uk főállású, sokuk önkéntes), ezért a megbecsülésükhöz és megtartásukhoz
összességében további 1,5 millió euróra, a kiszámíthatósághoz pedig több évre
szóló támogatási szerződésekre lenne szükség. A pénzügyi adatokon túl a
fesztiválok szakmai hozadékáról is képet kapunk. Míg Ausztriában az országos forgalomba
kerülő filmek száma évente 400 körül mozog, a fesztiválok műsorán ennek
4,5-szerese látható. Míg a mozik normál kínálatában a filmek egy harmada
amerikai (piaci részesedésük 70 %) és mindössze egy tizede osztrák, a
fesztiválok kínálatában az arány eltolódik: a bemutatott filmek 26%-a hazai
gyártású, az országok szerinti megoszlás pedig lényegesen változatosabb. A műfajok
hierarchiája is átalakul: míg a mozik normál műsorán a játékfilmek dominálnak,
a fesztiválok kínálatában a játékfilmek aránya 43, a dokumentumfilmeké 27, a
kísérleti filmeké 13, az animációké pedig 17 % (egy feature-re 3 rövidfilmet
számolva). Ha hozzávesszük, hogy az osztrák mozik 45 %-os (és az art mozik
nyilván gyengébb) átlag kihasználtságával szemben a fesztiváli előadások 68%-os
kihasználtsága áll, nyilvánvaló, hogy a kulturális diverzitás valódi terepei a
fesztiválok, melyek egyedi kínálatukkal lényeges szerepet játszanak az art
mozik és az art filmek fenntartásában. Megjegyzem, Ausztriában elképzelhetetlen,
hogy plázákban tartsák a filmfesztiválokat, az említett három nagy rendezvény
is több kisebb helyszínnel dolgozik, ez is része vállalt sokszínűségüknek. (Tény,
hogy a támogatások komolyabb logisztikát, például közös jegyeladó rendszert
tesznek lehetővé, amit önerőből az osztrák art mozik sem tudnának biztosítani.) * A diverzitás a
fesztiválok legfőbb hozadéka lehet,
de ez nem szükségszerű. Program kell hozzá, amit legkövetkezetesebben a Diagonale
valósít meg, amely noha nemzeti filmfesztivál, évről évre a kísérletezés
ünnepe. Élteti a „kisműfajokat”, de a játékfilmek terén is nagy figyelmet szentel
a különös formáknak, a társművészeti kísérleteknek, legyen szó akár abszurd
színházról, mint Daniel Hoesl új antikapitalista játékában (WINWIN); képzőművészetről, mint Edgar
Honetschläger műteremben felvett, filozofikus road movie-jában (Los Feliz); vagy irodalomról, mint Ruth
Beckermann filmjében (Die Geträumten),
amely Ingerborg Bachmann és Paul Celan levelezését szólaltatja meg, és idén a
fesztivál fődíját nyerte. E kuriózumok mellett a versenyprogramban ezúttal rengeteg
első munka szerepelt – az egyik legsikerültebb a paraguayi születésű David Clay
Diaz Agónia című esettanulmánya,
amely A hetedik kontinenshez
hasonlóan egy megtörtént gyilkosság krónikája, egyben távolságtartó, mégis
feszültséggel teli társadalomrajz. Hogy melyek lesznek a
nemzetközileg jól értékesíthető filmek ebből a programból, nehéz megjósolni,
olyan populáris art darab, mint tavaly a Good
Night, Mommy (Ich seh, ich seh),
nem került a figyelem középpontjába. De látszik, hogy az osztrák filmek
többsége továbbra sem kifejezetten belföldre készül. Sok a fesztiváloztatásra
szánt film, sok a külföldi téma és helyszín, sok a nemzetközi koprodukció,
hiszen tudható, hogy az osztrák filmnek külföldön legalább annyi nézője van,
mint otthon. A külföldi témák közé idén egy magyar is bekerült. Az Orsós János
és Derdák Tibor nevéhez köthető Dr. Ámbédkar Iskola működését bemutató A haragos Buddha (Der zornige Buddha), amely Ausztriában a mozikba is eljut,
érzékenyen tudósít arról a mindennapos küzdelemről, amellyel az iskola az
önérvényesítés képességét és vágyát próbálja kibontakoztatni a társadalom vakfoltjára
került roma családok gyermekeiben. 2016-ban Magyarország
tehát nemcsak filmgyártóként – a Saul fia
márciusi bemutatójával – került vissza az osztrák mozikba, hanem mint téma is.
A magyar társadalom látványos feszültségeinek következtében a
társadalompolitikai irányultságú linzi Crossing Europe programján újra felbukkant
az elfeledett magyar szál: látható volt Hörcher Gábor Driftere és a magyar részvétellel készült brit-francia játékfilm,
az Egy vezér gyermekkora. De
előkerültünk témaként is: az érdeklődők megnézhették az Érpatak Modell című holland dokut. Hogy miért nem próbál a magyar
film intenzívebben is megjelenni ezen a közeli, színvonalas és komoly témái
mellett is hihetetlenül népszerű nemzetközi fesztiválon, amelyik ráadásul kimondottan
odafigyel Kelet-Európára és a posztszovjet régióra, évek óta rejtély számomra. Linz
talán egyszer itthon is felkerül a filmkulturális térképre. A fesztivál idei, 13.
kiadása mindenesetre hozta a megszokott magas színvonalat. Az európai gondolat
és lelkiállapot ellentmondásosságára, pozitív és negatív jelenségeire rálátást
engedő program (162 film) olyan különlegességeket kínált, mint az életútkövető
dokumentumfilmek cseh mestere, Helena Třeątíková művészetét bemutató
retrospektív és mesterkurzus, amely fesztivál volt a fesztiválon belül. A
versenyprogramban pedig olyan erős első-második filmek szerepeltek, mint a
Svájc végnapjainak vízióját felrajzoló Heimatland/Wonderland
– egy tíz svájci rendezőből álló alkotócsoport rendkívül meggyőző nagyjátékfilmje
–, vagy Visar Morina Karlovy Varyban is kitüntetett migrációs drámája, a Babai, amely egy apa-fiú történeten
keresztül, amolyan 21. századi Biciklitolvajokként
mesél szegénységről, a rossz és a még rosszabb közötti választás lehetőségéről,
s amely Linzben a fesztivál megosztott fődíját nyerte. Ezekre és sok más,
hasonlóan elgondolkodtató filmre tehát huszonkét ezren voltak kíváncsiak,
többnyire fiatalok, akiket a fesztiváli körítés – a koncertek, dj-k,
közönségtalálkozók, a design – nélkül lehetetlen lenne megnyerni a
társadalomkritikus kortárs európai filmek számára. Márpedig nélkülük, nézői
utánpótlás nélkül ez a filmkultúra, amelyik rólunk is szól, nem fenntartható.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12796 |
