Andorka György
Angry Birds – amerikai, 2016. Rendezte: Clay Kaytis és Fergal Reilly. Írta: Jon Vitti. Zen: Heitor Pereira. Gyártó: Columbia Pictures / Rovio Entertainment. Szinkronizált. 97 perc.
Amióta a folytonosan új és új „előre eladott” alapanyagra vadászó high-concept tömegfilm elért arra a pontra, hogy blockbuster készülhet a Torpedóból, az egyszeri stúdióalkalmazott valószínűleg meg se rezzen, ha azzal állnak elé, hogy az új hívószó ezúttal a népszerű mobiljáték lesz („Tudja, amiben madarakat kell kilőni disznókra!”). 3 milliárd letöltés bizonyára megsemmisítő érv a további keresztkérdések ellen, másfelől a közelmúltban épp a Lego kaland példázta, hogy mégoly abszurd koncepcióból is kisülhet anyagilag és kritikailag egyaránt sikeres alkotás, némi kreatív spiritusz megléte és a csillagok szerencsés együttálása esetén – bár utóbbi ezúttal nem jött össze.
A trópusi sziget ártatlan őslakosai és az elzárt faunát megbolygató, tojáslopó sertések között kibontakozó konfliktus egyébként adná magát, hogy a szárnyas- és malacfiziológiára felhúzott, megfelelően gusztustalan poénok között navigálva szatirikus reflexiókat kapjon a „nemes vadak” ideájától a posztkolonializmuson át Huntingtonig és a migrációs krízisig sok minden, a slusszpoén azonban az, hogy a végtermék jelen esetben pont olyan kötelező popkult referenciákkal megtűzdelt blődli, mint azt várnánk. Még talán az a legjobb húzás a sztoriban, amikor a campbelli mentorról kiderül, hogy húgyúti problémákkal küzdő, lepukkant rétisas, aki a kisujját sem mozdítja a tojásmentő akcióért – ennek elsődleges dramaturgiai funkciója, hogy szárnyas segítség híján előléphessen a mű raison d’’être-je, a Csúzli, másrészt, hogy a szigetlakók megtanulják, az ősi mítoszok helyett saját magukban és a közösségben rejlik az erő. Bár a prosztó madárkaland konstruktív üzenete ellenére is fényévekre van az épületes családi kikapcsolódástól, duplafeneket pedig legfeljebb állatszereplőkön találunk benne, ettől még megcélozhatná a kompromisszummentesen ütődött, szubverzív dadát – de nem teszi, csupán megmarad lapos és ízléstelen gegparádénak, ami sajnos hosszabbra nyúlik egy átlagos metróútnál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 60-60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12775 |
