Zalán Vince
Ideális kalauz a Zanussi-életműhöz.
Ritka pillanatai közé tartozik a magyar filmkönyvkiadásnak, ha az egykor volt „szocialista országok” egy-egy neves filmrendezőjéről jelenik meg monográfia, kivált magyar szerző tollából. Ilyen kitűntetett ez a mostani is, amikor kézbe vehetjük Pörös Géza négyszáz oldalas összefoglalóját a lengyel filmrendező, Krzysztof Zanussi életútjáról-életművéről. Pörös Géza nem az egyetlen magyar elemzője a lengyel filmművészetnek – gondoljunk csak Kovács István, Pályi András vagy épp Szíjártó Imre könyveire, remek tanulmányaira – de minden bizonnyal ő Zanussi leghűségesebb magyar krónikása. Tizenöt évvel ezelőtt már megjelent egy elemző kötete az immár európai hírű rendezőről (Illuminációk) – lényegében ez képezi mostani könyvének is az alapját –, utószót írt a rendező filmnovelláinak (Védőszínek) magyar kiadásához (1994), és interjúkat készített vele a Duna Televízió, illetve az OSZK Történelmi Interjúk Tára számára (Érintések). Így aztán nem csodálkozhatunk a kötet szerzőjének kivételes és alapos tájékozottságán, amely Zanussi privát életét, a lengyel filméletben betöltött különböző szerepeit és funkcióit, s a nemzetközi (kivált európai) filmvilággal való kapcsolatait (például párizsi lakásában húzta meg magát a beteg Tarkovszkij) illeti.
A Krysztof Zanussi világa című kötet gerincét (s egyben legfőbb értékét) a filmelemzések képezik. A szerző egészen a közelmúltig, 2014-ig követi a filmek sorát, elsősorban természetesen a játékfilmeket (majd negyven van belőlük), de szó esik a vizsgafilmekről, a dokumentumfilmekről, s a tévés produkciókról is. (A kötetet teljes körű filmográfia zárja.) Elemzéseiben az egyes filmek konfliktusainak felrajzolásakor elsősorban a szereplők különböző világlátására koncentrál, s ritkán fordul elő (de előfordul), hogy az egyes filmek megformáltságának jellegzetességeivel is foglalkozik, bár ezek olykor teljesen el is maradnak. Ez utóbbi nyilván azzal függ össze, hogy Zanussi rendezői tehetsége elsőrendűen nem a formai újításokban mutatkozik meg, s ez inkább jellegzetessége művészetének, sem mint értékítélet. Az életműnek ez a bizarr karaktere olykor megtévesztő lehet. Ebből szempontból figyelemre méltónak tartom, hogy például Kovács András Bálint a könyvében – A modern film irányzatai 1950-1980 – le sem írja Krzysztof Zanussi nevét. Megvilágosítóbbak (és egyben informatívabbak) viszont a monográfia azon passzusai, amelyek Zanussi és a mindenkori lengyel filmművészet kapcsolatát mutatják be. Természetesen ebben a kapcsolatban is vannak felemelkedő korszakok. Minden kétséget kizárólag megállapítható, hogy a nagy nemzedéket – Wajda, Munk, Kawalerowicz, Kutz – , a „lengyel iskolát” követő évek egyik meghatározó alakja Krzysztof Zanussi. És vannak kényszerű eltávolodások, például az 1980-as években évekig külföldön kényszerül dolgozni. S hogy a cannes-i, velencei és sok száz más fesztiválsiker után csúfos hazai bukások, például 2015 márciusában. Mint Pörös Géza könyvében is olvasható: Zanussi mestere, támogatója az autóbalesetben korán, 1961-ben elhunyt Andrzej Munk volt. Ekkor Munk negyven, Zanussi huszonkét éves. Bármennyire is értelmetlennek tűnik föl a kérdés – ismerve Munk filmjeit és szemléletét – bennem megfogalmazódott: vajh nem ők lehettek volna azok, aki a lengyel film nagy romantikus, történelmi vonulata mellett megteremtik a lengyel film groteszk, önironikus, pátosz és szkepszismentes vonulatát? Zanussinak tehetségének fő ereje és motorja – gondolták már akkor és gondolják még ma is sokan – a racionalitás (amely sohasem volt puszta okoskodás!), s amely lehetett volna akár egy új irányzat kiindulópontja is. De másként történtek a dolgok.
Egyetérthetünk a monográfia szerzőjével abban, hogy Zanussi „egyszerre két gondolkodási konvenciónak fordított hátat: a nemzetközpontúnak és a szociologizálónak” (75. o.) De merre vette az irányt? Általános vélemény, hogy Zanussi a kortárs filmművészet egyik legnagyobb moralistája. Nem véletlenül, sokan tartják úgy, hogy filmjei valójában meditációk az erkölcsről. S hogy életműve nem más, mint erkölcsi példatár. Pörös meg imígyen fogalmaz: „Minden film egy-egy variáció Isten és a Sátán örökös párbajára”. (225. o.) Ennek bizonyítására nem sajnálja az utánajárást: bőven merít e „párbajra” vonatkozó írásokból, és elemzéseinek is többnyire ez válik a vezérfonalává. S nem jogtalanul, hisz a Zanussi filmek szereplőire igen jellemző a megismerés és a belső béke küzdelme vagy éppen a hit problematikája. Magam részéről szívesebben beszélnék a racionalitás és a spiritualitás együttes jelenlétéről Zanussi alkotásaiban. Akárhogy is – a Pörös Géza részlet-gazdag monográfiájában fölmutatott filmrendezői életút rá a bizonyíték – az elmúlt fél évszázadban kevés ex-szocialista országbeli filmrendező faggatta oly lankadatlanul az emberi cselekvés lehetőségeit, színét és fonákját, a jócselekedetek és a vétségek egymásba gabalyodott kiismerhetetlenségét, mint Krzysztof Zanussi. Kérdéseket tesz föl, mert az idén hetvenöt éves rendező mindvégig csak egy dologban biztos: életünk értelmét nem a konzumáció piacán kell keresnünk.
Kossuth Kiadó, 2016.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12753 |
