Molnár Gál Péter
Amikor Párizs elirigyli Hollywoodtól a zenés mutatósságot, megőrzi utcagyermeki individualitását. A revü a kollektivitás műfaja. A francia filmvígjáték ötven éve címmel retrospektív vetítéssorozatot rendezett a Francia Intézet.
Christian-Jaque Királylány a feleségem című bohózata Gérard Philipe és Lollobrigida főszereplésével különös szerephez jutott a magyar filmízlés történelmében. Magánügynek tarthatnám megrázkódtatásom, hogy a moziműsort kizárólagosan elárasztó szovjet párttörténeti életrajzok, romantikus albán historikus művek és bolgár mesedarabok ideológiai kirakodóvásáréban a Szikra mozi hirdető vitrinjében váratlanul megláttam egy francia-olasz vígjáték standfotóit. Francia film a testvéri moziözönben? A kópékomédia elsőként tört át a vasfüggönyön. A hajdani filmdíszlettervezőből lett rendező filmje azonban nemcsak idehaza képviselte az „olvadás” szakaszának engedékenységét, hogy beszivárogni hagyja a mindaddig anatéma alá eső burzsoá szórakoztatóipari árucikkeket. Elem Klimov kaján szatírájában (Hurrá, nyaralunk, 1964) a drillel pátyolgatott pionír-tábor apró úttörőinek levetítik a kardos-köpönyeges komédiát. Amikor Lollobrigida kihívó décoletté-jének képe megjelent: kartondarabot tartott az egyik nevelő a vetítőgép sugara elé, hogy megóvja a serdülőket a nyugatian züllött látványtól. Nálunk a szigorú cenzúrán átcsúszott Lollobrigida keble.
Nemzedékem vizuális kultúrájának fölnevelésébe illetlenül beleterpeszkedett ez a XV. Lajos korát megidéző betyár-bohózat. Hamis látást eredményezett. Azt sugallta: a francia vígjátékok – drámairodalmi délszüleik mintájára – mélyebben fészkelnek a verbalitásban, semmint csábulnak vizuális orgiákba. A sok szellemes párbeszéd csalókán elfedte a látványt, és elfeledtette, hogy jóllehet színházi eredetű a francia filmvígjáték, mégsem Marivaux szavakat görgető színpadának bölcsőjéből ered, s csak annyiban tekinthető Molière mozi-sarjának, amennyiben többet köszönhet a vásári mutatványosoknak a janzenistáknál.
Georges Méliès – Robert Houdin illúzionista színházának tervezője, utóbb tulajdonosa – a Lumière-fivérek találmányát elsőül használja komikus és csudás hatások fölkeltésére. Ötszázat is túlhaladó varázsdarabot forgat mutatványos célzattal. Nyomában hosszú sor kergetőzést vesznek filmszalagra Franciaországban: Ferdinand Zecca, komédiás-szüleivel együtt zenés kávéházak hatáskeltésének neveltje volt: André Heuzé, Romeo Rosetti, Lucien Nouguet – aki 1905-ben rekonstruált híradót forgatott a Patyomkin páncélos felkeléséről –, valamint Georges Monca azt a fajta cirkuszi erényekben gazdag testi bohózatot műveli, amit a későbbi Mack Sennett-filmekből ismer a világ. Az amerikai némafilm komikusai a legtöbbet az angol music halloknak köszönhetnek. Az őket megelőző esetlen bohóc, a francia André Deed a zenés kávéházak felől jött. Korábban a Châtelet Színházban és a Foliès-Bergére-ben akrobata. Francia korszakának bohócteremtményét minálunk Pali és Polydor néven ismerték, híresebbé vált átköltözvén Olaszországba. Akkor Cretinetti néven szerepelt.
Az első világháború előtt csak egyetlen francia komikusnak sikerült elérnie a humor tökéletes magaslatait. A ficsúrian elegáns, mai mértékkel mérten is modern mimikával dolgozó Max Lindernek, aki nélkül Jacques Tati és A nagybácsimnál asszisztenskedő, hajdani Medrano Cirkuszbéli bohóc, Pierre Etaix sem működhetett volna. Linder kitüntetéssel végezte a Conservatoire-t, „komoly” színészként működött a Varietés Színháznál, mielőtt fölszippantották volna a műtermek. Gavalléralakja világsiker. Filmjei nyomában nemzetközi turnéra utazik megduplázandó jövedelmeit (1913 őszén a pesti Alhambrában is föllép, a lapok cikkeznek szerelmi kalandjáról, Az Est 1913. november 18. száma azt pletykálja: Max Linder nyelvmesterként a Liszt Ferenc tér 14-ben lakott Charles Mary néven; feleségül vette Grünhut Berta operabalerinát. Két nap múltán a Ritz Hotelben megszálló Linder cáfolja a kacsát, állítja: sosem járt korábban Pesten.) Pletykát csak arról koholnak, akiért sokan vásárolják az újságot. Max Linder sikerei az égre törnek. Fokozhatatlanok: 1925-ben feleségével együtt öngyilkosságot követ el.
1936-ban Christian-Jaque Rigolboche címmel zenés vígjátékot készít. Egy filmcsillagba (Mistinguette) két Maurice nevű ablaktisztító beleszeret (Jules Berry és Pierre Brasseur). Az akkor legalább 61 éves táncosnő frakkos-sétapálcás férfikar és fehérruhás görlök közt, csavart, fehér lépcsősor tetején jelenik meg. Hangsúlyozottan színházi a díszlet. Mégsem színházat sugall, hanem képzőművészeti álmot, mintha Chirico tervezte volna a revü díszleteit. Mistinguette pávatoll-szárnyakkal léptet alá a nagy revüfináléban. Vonulása közben letépi fejéről sapkáját, leszaggatja szárnyait. Visszavedlik párizsi lánnyá. Mindez lehetne egy Broadway Melody díszlete és története is. Nem a pénz diszkrét Bábel tornya hiányzik a revü mögül, hanem az amerikai tömeg, az egyenvonalasítás. Jóllehet a revü az elgépiesített kollektivitás műfaja, a francia film, amikor elirigyli Hollywoodtól a zenés mutatósságot, megőrzi utcagyermeki individualitását.
Christian-Jaque hetvennél több filmjével átmenet a vizuális tréfák és a verbális örömök között. Konferansz szöveggel kezdődik a Királylány a feleségem, alámondott szöveg kommentálja a képeket a Brigitte Bardot főszerepelte Babette háborúba megy (1959) című, második világháborús frivolnál is. Belebeszélnek a képsorokba. Gúnyosan magyarázzák a képeket. Fokozottabban áll ez az újságkarikaturista-színész-énekes-sanzonszerző Noël-Noël filmjeire. Közülük a filmforgalmazási vasfüggöny résnyire tágultakor a Kellemetlenkedők (1948) aratott mifelénk tapsot. Noël-Noëi írta a forgatókönyvet. Társrendezőként is közreműködött. A filmet maga Jean Deville jegyezte. A megfigyelések meghökkentő eredetisége, a magyarázatok szellemessége, a szóbeli fricskák dominálnak. Visszaforgatnak jeleneteket, kimerevítenek képeket, hogy a látványt ellenpontozhassa az elmésség.
Noël-Noël megdicsőül a Csendes apó (1946), magaírta címszerepében, elkedélyeskedik egy tedd-ide-tedd-oda bácsikát, akiről kiderül, hogy az ellenállási mozgalom egyik vezetője. A világon mindenhol emlékezetes sikerű Kellemetlenkedők akkor kerül műterembe, amikor Sacha Guitry (komédiás, komédiaszerző, operettlibrettista, a bulvárkomédia császára, színdarabjainak filmrendezője) kínos politikai szilenciumot tart. 1944 augusztusában, a felszabaduláskor letartóztatják. Drancy börtönébe csukják. Októberben ugyan feltételesen szabadlábra helyezik, ám elhallgattatják 1948-ig, akkor léphet színpadra saját darabjában (A sánta ördög – ugyanazon évben megfilmesíti), ahol kollaborálása történetét meglehetős cinizmussal Talleyrand áltörténelmi figurájában bagatelizálja.
Sacha Guitry (1885-1957) a híres színész, Lucien Guitry (1860-1925) gyermeke. A papa 18 évesen lép színre Armand szerepében A kaméliás hölgy Gymnase-béli fölújításán (1878). Híres szerepe marad. Vándor virtuóz. Körbeutazza a világot. Hét évig vendégszerepel Szentpétervárott. Ott születik fia, aki gyerekszínészként lép a deszkákra. Sacha 18 éves korától ír színdarabokat. 1902-1949 közt 130 színdarabot, revüt, librettót. Négy-ötszáz felvonásnyit. Minden ősszel befújta a szél darabjait a Bulvárra. 33 filmet rendezett. A legtöbben játszott is, színházban sikerre vitt darabjait hurcolta a műterembe. Georges Sadoul nemigen szívelte – már csak politikai elfogultságból sem –, de kényszerülten elismerte, hogy Guitry kivételesen nem színpadi műből leforgatott filmje, az Egy tolvaj regénye (1936) egyike a korai egyes szám első személyben elbeszélt filmeknek. Ez a munkája ütemelőzője az új hullám fiatal filmelbeszélés-zilálóinak.
Színpadon is, mozivásznon is önmagát állítja a cselekmény középpontjába. Ő az elbeszélő. Az ő feketekeretes szemüvegén át láthatja a néző a történelmet (Ha Versailles mesélni tudna, 1953; Ha Párizs mesélne nekünk, 1955; Napoleon, 1954). Szívesen szerepelt életrajzi történetekben: a papájának csinálta Pasteur fölénnyel kezelt életrajzát, eljátszotta a pantomimszínész Debureau-t, Frans Halst, a festőt, XI. és XIV Lajost, a Mariette (1928) című operettben a későbbi III. Napoleont. A korona gyöngyeiben előbb Jean Martin író, majd végigálmodja a francia történelmet – akárcsak az Éjszaka szépei-ben Gérard Philipe –, sorba veszi szerepziccerként egyazon történetben I. Ferencet, Barras-t és III. Napoleont. 1925-ben Reynaldo Hahn zenéjével megírja a Mozart című operettet. Játszik benne, nagy önfegyelemmel nem a címszerepet, azt ugyanis öt felesége közül a leghíresebbnek, Yvonne Printemps számára elkészíti nadrágszerepként.
A bolond évek színházának krónikása, a Le Figaro és a Le Temps ítésze, akinek már a papája is színikritikus volt, Pierre Brisson azt állítja Guitryről; hogy „vidámsága tüzétől a Boulevard des Capucines platánfái újra levelet hajtottak”. Guitry, a színház szerelmese legjobban nem a színházat szerette önmagában, hanem önmagát a színházban: az összecsapódó bársonyfüggöny szelével lehűtött esti lázakat a műtermek lámpáinak gyorsforralóinál igyekezett fölmelegíteni. Hosszú időre teatralizálta a francia filmvígjátékot. Úgy tett, mintha a mozibohózat csupán a színházi komédiák folytatása volna egészen más eszközökkel.
Guitry-re Párizsban is alig emlékeznek. A francia vígjáték eleganciájáról lemondott. Jött a három Charlots. Kezdetben öten voltak, Gérard Filipelli, Gérard Rimaldi, Jean Sarrus és amikor még Les Charlots helyett Les problèmes volt a nevük és popegyüttest képeztek: JeanGuy Fechner és Luis Rego részvételével – tréfáik erőszakosak, humoruk brutális, bájuk elenyésző, színészi képességük negatív. Jött a rettenetes Claude Zidi, a francia filmhumor specialistája és vetélytársa Gérard Oury – hajdan Napoleont játszotta Raoul Walsh filmjében (Tengeri ördögök, 1953). A tréfa kastélyokból középosztályi konyhákba és szalonokba tétetett át, a fennhéjázó komédiázás helyét átvette a televízióközvetítésre is alkalmas köznapiság, az elmés párbeszédeket kiszorították a gegek, a nyelvvel vívott szellemi párviadalt a párnacsaták, a mózeskosárban felejtett kisdedek körüli kalamajkák. Az egykori francia spiritusz autós campingek gyorsforralóit melegítette. A történelem ironikus kezelését kiszorította a moziszupermarket, ahol diszkont áron kapható az élc, és ahol a vizuális tréfák kimerülnek az odaégett vacsora humorában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/06 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1275 |
