Schubert Gusztáv
Az Egyesült Királyságnak nem a gengsztervilág a legsötétebb oldala. Legféltettebb titkait John Le Carré írta meg.
A Brit-szigetek vizeiben az angol gengsztervilág nagy halainál méretesebb cápák is cirkálnak. Egyikükkel – egy nagypályás fegyverkereskedővel – nemrég találkozhattunk az AMC műsorán a The Night Manager hatrészes tévé-adaptációjában. Az Éjszakai szolgálat (korábbi magyar címén: Éjszakai portás) John Le Carré második nagy korszakának nyitó regénye volt. Le Carré a kémregény-írás atyamestere, megújítója, a titkosszolgálatok mindeddig leghitelesebb krónikása, vagy inkább Tolsztoja, akinek spion-ciklusa maga a Titkos háború és béke. Első regényfolyama (a Smiley-ciklus) az egymással versengő nyugati és keleti titkosszolgálatok áttekinthetetlenül körmönfont harcát testközelből dokumentálja, nagyon más szemszögből, ahogy azt a gentleman-mentalitásra épített klasszikus angol kémregény (Kipling, John Buchan) vagy később az akciódús és önironikus James Bond-széria látja.
Le Carré minden kémtörténete kettős természetű: a legjobb detektívregények rejtélyeit is felülmúló titok-szövevény, másrészt gazdagon és precízen részletező lélektani regény egy pszichológia defektusokkal igencsak terhelt szakma szürke mindennapjairól és adrenalintól fűtött csúcspontjairól. Amelyek itt korántsem olyan gyakoriak és nem is olyan látványosak, mint a sármos és sebezhetetlen 007-es ügynök kaszkadőrmutatványai. Le Carré szerint a kémkedés alapvetően unalmas és küzdelmes hivatalnoki munka, az olvasó azonban nem feltétlenül érzi így, a Le Carré regényeknek nincsenek üresjáratai, amikor látszatra semmi sem történik, a csendesen és komótosan sorjázó mondatokból szép lassan erős háló szövődik, és amikor megrezzenek a láthatatlan pókfonalak, már késő, sem a csapdába ejtett ellenfél, sem a gyanútlan olvasó nem szabadulhat. Le Carré briliáns elme, kitűnő sakkjátékos, nem meglepő hogy időben észrevette, a berlini falomlás nem csak a vörös világbirodalmat, de az ő gondosan felépített regényvilágát is magával sodorta. A kétpólusú világrend (a nyugati Szabad Világ és a gonoszt megtestesítő Szovjetunió) harca véget ért, az angol titkosszolgálat a valóságban is elvesztette legfőbb ellenfelét, a szovjet KGB-t, másrészt a kémvilág is feladni kényszerült azt a kitüntetett helyét, amit a hidegháború idején élvezett. A két szembenálló szuperhatalom és katonai tömb – az emberiség szerencséjére – a csatatereken ugyanis sohasem csapott össze, a hidegháború mindvégig a láthatatlan frontvonalon, a titkosszolgálatok háborújában zajlott.
1991 sorsdöntő változásai a (Szovjetunió széthullása, Kelet-Európa megszabadulása a szovjet megszállóktól, a kettészakított Németország egyesítése) átrendezte a színpadot. Új szereplők léptek a porondra. Az új aktorok, az új érdekek és módszerek természetesen a kémregények dramaturgiáját is átrajzolták. A brit titkosszolgálat ugyan az 1991 után írt Le Carré regényekben is fontos tényező, de immár nem főszereplő. A főgonosz KGB helyébe alvilági figurák lépnek, maffiózók, drogbárók, illegális fegyverkereskedők, terroristák, zavarosban halászó bankárok, a piszkos pénzt tisztára mosó fehérgalléros bűnözők. Efféle gazfickók népesítik be a legtöbb kortárs kalandregényt. Mitől lesz jobb és több egy zavaros vizekre merészkedő Le Carré-opusz a gyorsan feledhető kortárs ponyvától? Mindenekelőtt attól, hogy írót a fékevesztett ezredfordulóban sem a látványos attrakció, nem a lőporfüst, nem a fizikai erőszak, nem a vér, nem a szörnyűség érdekli, hanem a káoszt mozgató érdek és stratégia.
Az Éjszakai szolgálat nem csak nyitánya az új poszt-hidegháborús Carré-korszaknak, de kulcs is a későbbi regényekhez. Ahhoz azonban, hogy megértsük Le Carré új regényciklusát, előbb körül kell néznünk, mi is változott meg a titkos háború hadszínterein.
A kém szíve
A Secret Service nagyjából ugyanolyan maradt. A titkosszolgálati munka – ezt állítja minden Le Carré-regény, a régiek éppúgy, mint az újak – meglepően prózai, 99% szolgálat és egy százaléknyi titok. Alapvetően hivatali erények kellenek hozzá, türelem, hangyaszorgalom, realizmus, sok terabájtos memória, és mindössze egy cseppnyi fantázia, ami ebben a szakmában látszólag ellenjavallt, mint minden, ami bizonytalan, grammokban, bájtokban nem mérhető, és mégis, enélkül a vajákosság nélkül az adatok, kódok halmazából sohasem lehetne elővarázsolni a titkokat.
Az üldözött (2014) titkosszolgái, a mesterkém (Philip Seymour Hoffman) és kollégái idejük nagy részét az irodában töltik, a számítógépeik előtt, de ha kiszabadulnak a terepre, az sem akciódúsabb, többnyire álcázott lehallgató furgonjukban szoronganak. A Bond-sorozatban számolatlanul hullik a férgese (igaz, ott az emberhalál éppoly kevéssé vehető komolyan, mint Bond sebezhetetlensége), de az elmúlt évek egyik legjobb kortárs tematikájú kémfilmjében, A bűn árfolyamában (kivételesen nem Le Carré-adaptáció) is minimum tucatnyian halnak meg a titkosszolgálat és a fegyverkereskedők összecsapásában, a Guggenheim Múzeum szupermodern rámpáin 12 percen át ömlik a vér, és addigra már túl vagyunk jó pár (bér)gyilkosságon. Az üldözöttben mind Le Carré, mind a rendező, Anton Corbijn csúcsra járatja az akciódús ponyvaregényt/kémfilmet porig romboló minimalizmust. Itt senki sem hal meg, senkit nem kínoznak meg, sőt még egy pisztolylövés sem dörren. És mégis minden és mindenki tönkremegy. Happy end nincs, csak ótvar nagy titkosszolgálati kudarc és csömör. Köszönhetően a társszervezetek kíméletlen rivalizálásának. Az üldözöttben ugyan főleg német titkosszolgák teszik tönkre egymás életét és titkos akcióit, de a séma ugyanaz, mint a Secret Service elefántcsonttornyában játszódó Le Carré regényekben. A kémelhárítás (MI5 – a Military Intelligence 5. ügyosztálya, a Részleg) és a hírszerzés (MI6 – vagy, ahogy a kémből lett angol regényíró hidegháborús ciklusában nevezi: a „Körönd”) kölcsönösen előnyös együttműködés helyett inkább ádáz harcot vív a prédáért és a dicsőségért. A kétfajta feladatkör között természetesen van különbség, a cél meghatározza a módszert, a defenzív kémelhárítás, az abszolút biztonság jegyében semmit sem kockáztat, a gyanús „célszemélyeket” legszívesebben azonnal likvidálná vagy börtönbe zárná, a hírszerzés az „aktakukacokkal” ellentétben a kockázatos akciók, a körmönfont csapdák híve. A konfliktust persze tovább mélyíti a szakmai ártalom: egy jó kém alapjáraton hasadt lelkű, merthogy hivatalból kettős életet kell élni, és paranoiás, hiszen másképpen aligha tudná tökéletesen álcázni valódi énjét. Ebből az alaphelyzetből következően előbb-utóbb szociopatává kell lennie (ha ugyan nem épp ez az eleve benne rejlő hajlam vezette őt a titkosszolgálathoz), vagyis épp hogy nem az együttműködés és az empátia lesz a legfőbb erénye. Az ideális titkosügynök – a való világ felől nézve – csődtömeg. A melodramatikus szerelmi szál leginkább eme lelki sérülés okán kerül be az újabb Le Carré regényekbe és adaptációkba is. Legerőteljesebben Az elszánt diplomatában, ahol is a sötét titkok mellett legalább annyira fontos a magának való, szenvedelmesen kertészkedő, palántáit a feleségénél többre becsülő külügyér nevelődés-története, aki, igaz hogy megkésve – a felesége halála után – megtanul végre szeretni is, sőt meghalni is a szerelemért.
Az érzelem a kémszakmában mindig végzetes. A kémiskolában ezt valószínűleg nem egészen úgy tanítják, ahogy azt Le Carré teszi, legfeljebb a csinos KGB-ügynöknőktől óvják a zöldfülű hírszerzőket, a nőcsábász James Bond mindenesetre mutatja a nevelés sikerét: a 007-es sármja igazi nőgyűlölőt rejt, szó nincs semmiféle ellágyulásról. Az üldözött mesterkémje, Günther Bachmann (Hoffman) egy kudarcba fulladt bejrúti akció óta elszántan magányos hírszerző, aki tudja, „snecivel foghatunk nagyhalat, és azzal még nagyobbat”, de megsajnálja a csalit, igaz, csak utólag. Az Éjszakai szolgálatban ez akció közben történik meg, de ott rendhagyó a hírszerző-főnök is, egy áldott állapotban lévő kismama üldözi a világ legprofibb és leggonoszabb fegyverkereskedőjét. Legalább is filmben, Susanne Bier mindenféle szempontból – a női szemszög jegyében is – aktualizált Le Carré-átiratában.
Le Carré klasszikus kémregényeiben azért a célt a legnagyobb rivalizálás közben sem vesztik szem előtt, nem kérdés, ki a legyőzendő főgonosz: Carla, a KGB főnöke, és természetesen az általa védett világrend, a kommunizmus. A Szovjetunió összeomlása után a nyugati kémszervezetek vezetői úgy érezhették magukat, mint Günther Bachman, amikor a CIA megpróbálja lekapcsolni a nagyhalat (a terroristák támogatásával gyanúsított arab milliomost), akivel ki akarta fogni a cápát. „Mit akar? Megölni? Lesz egy marha nagy lyuk, amit ki tudja ki fog betölteni. Senki se tudja. És kezdhetjük az egészet elölről.”
A Secret Service és a KGB alighanem jól el lett volna egymással még pár évig, a nyugati és keleti politikusok idealizmusa azonban véget vetett a négy évtizede tartó titkosszolgálati sakkjátszmának. A Szovjetunió és a kommunista világrend helyét azonban várakozásaikkal ellentétben nem a demokrácia és a szabadversenyes kapitalizmus töltötte be, hanem a szervezett bűnözés, a korrupció és vadkapitalizmus.
Pax Mafiosa
Aki elolvassa a poszt-hidegháborús Le Carré-regényeket, azonnal érzékeli a különbséget a korábbi viszonyokhoz képest: az ellenség megfoghatatlanná vált, a gonosz sárkány egyetlen feje helyébe tucatnyi nőtt.
Az éjszakai szolgálat hírszerzője egy veszedelmesen sikeres illegális fegyverkereskedőt akar lebuktatni, úgy, hogy egy ügynököt bejuttatnak a multimilliomos udvartartásába. A Törékeny igazságban egy dzsihadista fegyverkereskedő kerül célkeresztbe. Az üldözöttben egy jótékonysági szervezet vezetőjének próbálnak csapdát állítani, mert azt gyanítják róla, hogy a humanitárius segélyszállítmányok egy részéből az Al-Kaidát pénzeli („Elindul egy hajó Ciprusból 1000 tonna gabonával, kiköt Dél-Jemenben, hogy aztán már csak 900 tonnányi segéllyel induljon tovább a célállomásra, Dzsibutiba. A hiányzó 100 tonna búza árából rakétakilövőket vesznek a terroristáknak.”) Az Elszánt diplomatában a címszereplő felesége kezd fölöttébb kockázatos magánnyomozásba egy gyógyszergyár afrikai piszkos ügyletei után. A cég a multi-rezisztens TBC elleni új gyógyszerét mit sem sejtő beteg kenyai páriákon teszteli, hogy így spórolja meg a szabályszerű, de lassú és méregdrága ellenőrzött gyógyszertesztet. A legfrissebb Le Carré-adaptáció, A mi emberünk főszereplője az orosz maffia egyes számú pénzmosodása, és minden sötét titkának tudója. Mivel attól tart, hogy az új maffiafőnök („a Herceg”) őt és a családját is el akarja pusztítani, alkut ajánl az angol titkosszolgálatnak, a védelemért cserébe minden szennyest kipakol.
Fegyver- és drogkereskedők, maffiózók, terroristák. Hogyan léphetett a mégoly erős szervezett bűnözés a világhatalmak helyébe?
A folyamat kezdetének részletes leírása a Pax Mafiosa című tanulmányban (Claire Sterling, 1993) olvasható. A Szovjetunió és a kelet-európai szocialista tömb felbomlása nemcsak a demokráciára vágyó boldog kevesek szabadságát hozta el, hanem az európai szervezett bűnözés óriási lehetőségét is, hogy regionális tényezőből kontinentális, majd globális erővé válhasson. Nagyon durva tréfa: a bűnözés egyesült Európája hamarabb megvalósult, mint a demokráciáé.
A szicíliai és az orosz maffia már 1992-ben megállapodott (Prágában) Európa felosztásáról és az együttműködésről, a KGST, a kelet-európai szocialista országok gazdasági szövetsége helyébe a „kölcsönös gazdasági segítségnyújtás” maffia-verziója lépett. Nem túl meglepő, hogy Közép- és Kelet-Európában a puha vagy kemény diktatúrákra épült, hagyomány nélküli, gyengécske demokráciákat a szervezett bűnözés rövid úton hatalmába kerítette, annál váratlanabb, hogy Nyugat-Európa erős immunrendszerét is kijátszhatta. A nyugati társadalmak gyengesége épp az erejükben rejlett. A művelt Nyugat komolyan vette – helyesen – a demokrácia játékszabályait, épp csak egy aprósággal nem számolt, mi van akkor, ha valaki nem tartja be e játékszabályokat? Márpedig a szervezett bűnözés nem a fair play iránti szenvedélyéről nevezetes. A jogos önvédelemre képtelen demokráciákban a 90-es évek elején megismétlődött a Weimar-szindróma, ha nem is politikai téren, hanem a gazdaságban. A Weimari Köztársaságban a parlamenti demokrácia becsülte le politikai ellenfelei veszélyességét, a Berlini Fal leomlása utáni eufóriában a szabad piac önvédelmi reflexei hagytak ki. A nyugati jogrend (különösen a nyugat-német) aggályosan korlátozta az állami beavatkozást mind a privátszférába, mind a piaci versenybe. Ez mindaddig tökéletes megoldás, amíg az illető társadalomban nincs a szervezett bűnözés. Ilyen ideális helyzet azonban csak elméletben létezik. A bölcs törvényalkotónak viszont nem az utópiából, hanem a realitásból kellene kiindulnia, különben a törvény ellenkezőjére fordul. A szigorú adatvédelem jegyében a német bűnüldöző szervek például nem ellenőrizhették a bankszámlákat, akkor sem, ha biztos tudomásuk volt arról, hogy „piszkos pénz” áramlik a szóban forgó számlára. Az olasz maffia elsőként ismerte fel, hogy a fair play-t aggályosan védő nemet jogrend ideális mindazok számára, akiknek eszükben sincs a szabályok szerint játszani. Ennek következtében még csak kicselezni sem kellett a törvényeket, a szicíliai maffia egyszerűen átsétált a zöld folyosón. A maffiának volt még egy nagy ütőkártyája, óriási mennyiségű befektethető pénzzel rendelkezett. Miután törvény nem kötelezte és tőkéje bőséggel volt, behozhatatlan előnnyel indult a piacon. És mivel a pénz és a hatalom csereszabatos, az európai közös piacra 1993 táján rászabaduló irdatlan mennyiségű piszkos pénz (akkori becslések szerint 500 milliárd dollár) radikálisan átrajzolta a hatalmi viszonyokat is.
Íme a terepasztal, ahol Le Carré új ciklusának regényei játszódnak. Nyugaton a helyzet változatlan – azóta is. Keleten pedig soha nem is változott, hiszen minden egypárti diktatúra törvényszerűen a maffia modelljét másolja. 1991 után a KGB könnyedén cserélte politikai hatalmát gazdasági hatalomra. Mi történt eközben a Köröndön?
Az angol polip
„Igazából nem is az volt a meglepő, hogy milyen sok csápja van egy ilyen polipnak, hanem az, hogy milyen könnyedén nyúl be a szentélyek szentélyébe is.” – csodálkozik Rex Goodhew, a Whitehall egyik erős embere, az Éjszakai szolgálat „Tapadókagyló” hadműveletének főnöke. A hidegháború után játszódó Le Carré regények mindegyikében ugyanezt a sokkot éli át a tisztességes, idealista, a játékszabályokat betartó angol titkosszolga. A kém „bejött a hidegről”, hogy aztán döbbenettel tapasztalja, az ellenség nemhogy a kapuk előtt, hanem odabent van már. És persze az sem kevésbé sokkoló, hogy az új ellenség igencsak másként viselkedik, mint a korábbi. A Secret Service hasonló problémába ütközött, mint a reguláris hadseregek, amelyek hozzájuk hasonló szervezett erők elleni hadviselésre voltak kiképezve, és aztán vége érhetetlen gerillaharcba bonyolódtak a megfoghatatlan, láthatatlan, csatasorba sohasem rendeződő ellenséggel, előbb Afganisztánban, majd Irakban. A KGB ellentétes ideológiát képviselt ugyan, de a szervezeti struktúrája, szándéka és stratégiája – lévén a nyugati titkosszolgálat tükörképe – kiszámítható volt. A Köröndön tudták például, hogy mit kell védeni, mert tudni lehetett, hogy a szovjet titkosszolgálat mit akar. Az új, ezerfejű ellenfél – a maffia és a terrorizmus – azonban kiismerhetetlen. A terrorizmus bárkit célba vehet (még ha vannak is kitüntetett célpontjai), mert még a legártatlanabbak, legvédtelenebbek elpusztítása révén is közelebb jut az ellenfél elrettentéséhez : „hát még az ártatlanok sincsenek biztonságban?” A szervezett bűnözés úgyszintén kiszámíthatatlan, mindenhová behatol, a sarki fűszerestől a minisztériumokig. Ki a „vakond”? – Le Carré klasszikus „Secret Service kontra KGB” kémregényeinek (mint a Suszter, szabó, baka, kém) alapkérdése ismétlődik, csak épp a válasz lett sokkal bonyolultabb. Az ellenfél titkosszolgálatába beépített kettős ügynök ugyanis ritka, mert a hírszerzés számára komoly szellemi munkát, lélektani finomhangolást igényel e kreatúra megteremtése, beépítése és tökéletes álcázása. A maffia nem bíbelődik ilyesmivel, nincs szüksége meghasonlottakra, árulókra, akik átállnak a másik ideológia oldalára, céljaihoz bőven elég, ha korrumpálni tudja a megfelelő tisztségviselőket. A tisztességben megőszült angol spion, az erkölcsi érzékét még el nem vesztetett zöldfülű titkossszolga (a Törékeny igazságban együtt derítik fel a külügy eltussolt véres akcióját), nemritkán a botcsinálta amatőr kém (Éjszakai szolgálat, A mi emberünk) minden 1993 utáni Le Carré regényben beleütközik a maffia, a fegyverkereskedők, a drogbárók, a pénzmosók által megvásárolt rendőrök, ügyvédek, bankárok, politikusok, vagy éppenséggel titkosszolgák bűnpártolásába. És ez már nem a Le Carré hidegháborús ciklusából ismerős szakmai féltékenység és rivalizálás folytatása, hanem vadonatúj jelenség. A „vakondot”, ha nem is egyszerű megtalálni, végül is lokalizálni lehet, a maffia és a korrupció viszont olyan, mint a rák, behálózza a testet, a társadalmat és elszívja életerejét. És azért olyan különösen veszedelmes, mert az ép és a beteg sejt egy ponton túl már nem szétválasztható. A maffia nem rombolja szét a demokrácia intézményrendszerét, hanem élősködik rajta. Nem ellensége önmagának (mint a „buta” vírus), hogy elpusztítsa a gazdatestet. Szicília kísérleti laboratóriumában már hosszú évtizedekkel ezelőtt kikísérletezték a módszert: példának okáért a maffia nem megszünteti, hanem irányítja a közbeszerzéseket.
Le Carré ezredfordulós spy thriller-eiben nem a titkos praktikák és a gyilkosságok, hanem a korrupciónak, az alvilági befolyásnak ez a szemérmetlenül nyílt és pusztító jelenléte az igazán hátborzongató. A sokkot tovább fokozza, hogy nem a periférián, nem a feudalizmusból soha ki nem kecmergett Szicíliában vagy Oroszországban, nem az óvilág és modernitás közt száz éve megrekedt Közép-Európában járva szembesülünk ezzel a mindent szétrothasztó kórral, hanem az európai civilizáció centrumában, a demokratikus jogrend erősnek hitt bástyájában, Angliában: „a keleti vadkapitalizmus lassan, de biztosan eléri a nyugati világot”.
Le Carré nem áll meg itt, még sötétebb képet fest Nagy-Britannia (és Európa) állapotáról. A korrupció a mai világban nem jellemhiba, nem egyéni botlás többé, hanem általános gyakorlat, az államrezon része. Le Carré már az Éjszakai szolgálatban pontosan felrajzolta ezt a helyzetet. Richard Onslow Roper, az illegális fegyverkereskedő, a regény egyik szereplője szerint – aki az igazságért az életét is feláldozza – „a legrosszabb ember a világon”. A brit titkosszolgálat magas rangú vezetője (egyszersmind Roper pártfogója, piszkos ügyeinek eltussolója, a fegyverkereskedő lebuktatására indított titkosszolgálati akció legfőbb akadályozója) másképp látja: „Kizárólag a hazám stratégiai érdekeit tartom szem előtt. Hazánk egy olyan elit közösségnek köszönhetően tart ott, ahol szeretnénk, amely felett nincs befolyásunk. Létszükséglet és létfilozófiánk egyben. A közösséget fenn kell tartani. Szükségünk van Richard Roperre.”
Az idegméreggázzal és egyéb tiltott fegyverekkel kereskedő Roper nélkül („semmi sem gyönyörűbb a ragyogó napalmnál éjszaka”) tehát nem működik a szabadversenyes kapitalizmus, sem a demokrácia. Ez fölöttébb kínos. A demokrácia eszerint már csak álca, paraván, Patyomkin-díszlet. A demokratikus elvek (szabadság, testvériség, egyenlőség) már csak szép szavak, a háttérben, a mélyben az ódon feudális erőpolitika uralkodik – a forma szerint demokratikus kormányzatnak óriási szüksége van a szürke eminenciásra, akit nem köt a törvény, és a piszkos munkát könnyedén elvégezheti. És nem Roper az egyetlen szereplője a törvényes világgal összeszövetkezett alvilágnak. A Le Carré-univerzum egészében merő érzékcsalódás: tisztesnek látszó, de pénzmosodaként működő bankok (Single & Single, Az üldözött, A mi emberünk), a betegeken illegálisan kísérletező gyógyszergyártók (Az elszánt diplomata), az öngyilkosságnak álcázott gyilkosságok nyomait eltüntető rendőrök (Törékeny igazság), az illegális, de titkos állami megrendelésre működő fegyverkereskedelem (Éjszakai szolgálat), a külpolitika kiszervezése magáncégekbe, akik akár helyi háborúk kirobbantását is vállalják – természetesen diszkrécióval (A zebra dala).
A feudalizmus tehát egyre inkább átüt a demokrácia vékony leplén. A szalonképtelen, tisztességtelen praxis, a rejtegetett bűn titkos társadalmat szül. Ezért is maradhat főszereplő a titkosszolgálat – csak immár egy önnön természetéből teljesen kiforduló titkosszolgálat, amely nem leleplezi, hanem épp ellenkezőleg: leplezi, titkosítja a bűnöket. Le Carré legutolsó regényében már a Secret Service munkáját is a törvény és ellenőrzés felett álló magáncégek veszik át. Hogy milyen pusztító következményekkel jár, ha egy vérprofi cég (Etikus Végeredmények Zrt.) lép a Körönd helyébe, elrettentő diagnózist ad róla a Törékeny igazság.
Le Carrét olvasva úgy tűnik, bevégeztetett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 22-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12739 |
