Pintér Judit
Boccaccio a 14. században dúló rosszal a művészetet állítja szembe. A Taviani-testvérek szerint ennek ismét eljött az ideje.
„Az 1348-ban Firenzét megtizedelő pestis, amelyről Boccaccio írt, noha más formában, de napjainkban is fertőz, gondoljunk csak az ártatlan embereket lefejező ISIS-re, a véres terrorcselekményekre és háborúkra, a lélekvesztőkön menekülők szenvedéseire, vagy akár a munkanélküli fiatalok kilátástalan jövőjére” – válaszolták a Taviani-fivérek, amikor arról kérdezték őket, hogy Goethe, Tolsztoj vagy Pirandello művei után miért a közel hét évszázaddal ezelőtt született Decameronban kerestek választ napjaink súlyos létkérdéseire. Igaz, hogy Boccaccio száz megtörtént vagy kitalált, tragikus, komikus vagy pikáns históriából összefűzött, az örök emberi magatartások és típusok végtelen tárházát felvonultató, a vallásos középkorból lassan kibontakozó laikus ember- és társadalomképet is megörökítő remekműve a némafilmkorszak óta kiapadhatatlan forrása a legkülönbözőbb műfajú, stílusú és szemléletű filmeknek a társadalmi szatíráktól a szerelmi melodrámákon vagy erotikus vígjátékokon át Pier Paolo Pasolini erőteljes és egyéni látásmódú feldolgozásáig. Pasolinit Az élet trilógiájában a jelenből való kiábrándulás vezette térben és időben egyre távolabb saját hazájától és korától (Dekameron, 1971; Canterbury mesék, 1972; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974), hogy formába önthesse vízióját a (főleg egyszerű) emberek nehéz és kegyetlen, de a jelenbelinél őszintébb és hitelesebb életéről. A gondosan kiválasztott tíz Boccaccio-novella helyszínét Nápolyba tette át, ezáltal (nagyrészt amatőr, mi több, nápolyi dialektusban beszélő!) szereplőit nem a születőben lévő firenzei polgárság – még a tragikus novellákban is megnyilvánuló – boccacciói optimizmusa, hanem valamiféle primitív és ártatlan, a test és a szexualitás által közvetített, a halál közelében is megőrzött életöröm jellemzi. Elhagyja a firenzei pestis keretét, s a novellákat a gyilkosból halála előtt magát szentté hazudó Ser Ciappelletto (Franco Citti) és az élet-álom-művészet kapcsolatot hangsúlyozó, Pasolini alakította Giotto-tanítvány epizódja mentén ötvözi egységes látomássá.
Tavianiék döntései Pasoliniéivel éppen ellentétesek. Megtartják az eredeti keretet, a pestis elől vidékre menekülő hét fiatal lány és három ifjú történetét, sőt filmjük elsődleges „üzenetének” hordozójává teszik (hogy tudniillik az egykori – és a mai! – fiatalok az egykori – és a mai! – pestistől való szorongást és a halálfélelmet a művészettel és a szerelemmel le tudják győzni). A kerettörténetben azonban Tavianiék Boccacciónál jóval felületesebb jellemrajzot adnak a fiatalokról, s miután mindössze öt novella elmesélésére kerül sor a filmben, az erkölcsi tanulságok is kevésbé mélyek és sokrétűek.
Míg Pasolini a testnek, ők a léleknek szentelik a legnagyobb figyelmet, s míg az előbbi a (Hieronymus Bosch képeit idéző) rútban is képes felmutatni az ember és környezete dinamikus gazdagságát, ők (az olasz reneszánsz festészethez hasonlóan) az emberek, a tájak és az épületek statikus szépségének himnuszát zengik – olykor még a firenzei pestis testet-lelket egyaránt pusztító hatását megjelenítő nyitóképsorokon is.
Tavianiék a kiválasztott novellákból nem teremtettek egységes világképet, mint Pasolini (vagy mint ők maguk a Pirandello-novellák alapján 1984-ben készült Káoszban). A szerelem halálon túli erejéről három történet szól. A szüzességi fogadalmat egyformán megszegő apáca és apátnője esetének tanulsága – „test és lélek, hit és bűn” együtt él az emberben – az alkotók jól ismert antiklerikális szemléletét (egyben a pedofil-botrányokkal kapcsolatos állásfoglalását) tükrözi. A sorból teljesen „kilóg” az együgyű Calandrino példázata, aki miután társai elhitetik vele, hogy a folyóparton talált fekete kő láthatatlanná tette, egyre gátlástalanabbá válik, a csalást leleplező feleségét pedig félholtra veri. Nyilvánvaló, hogy a rendezőknek erre a novellára a hatalmi visszaélések és a nők elleni erőszak bírálata okán esett a választásuk, ám az epizód még jobban megbillenti a film egyébként is kényes egyensúlyát.
A cím – Csodálatos Boccaccio – a 20. század „pestiseit” átélt 83 éves Paolo és 85 éves Vittorio Taviani tisztelgése a novella műfajteremtő mestere és 14. századi látlelete előtt, amelynek segítségével elsősorban a 21. századi fiatalokat szeretnék arra bátorítani, hogy szálljanak szembe a jövőjüket fenyegető veszélyekkel. Ám a fiatalok filmnézési szokásait ismerve ez nem könnyű feladat…
Csodálatos Boccaccio (Maraviglioso Boccaccio) – olasz, 2015. Rendezte és írta: Paolo és Vittorio Taviani. Kép: Simone Zampagni. Zene: Giuliano Taviani, Carmelo Travia
Szereplők: Vittoria Puccini (Catalina), Riccardo Scamarcio (Gentile), Paola Cortellesi (Usimbalda), Carolina Crescentini (Isabetta), Kim Rossi Stuart (Calandrino), Casia Smutniak (Ghismunda), Michele Riondino (Guiscardo), Lello Arena (Tancredi), Jasmine Trinca (Giovanna), Gyártó: Stemal / Cinemaundici / Barbary Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 120 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12738 |
