Csiger Ádám
A Friss Hús nemzetközi válogatása bővelkedett extrém helyzetekben.
A Friss Hús Fesztivál fontos küldetése, hogy megismertessen bennünket a legjobb kortárs animációs és fikciós rövidfilmekkel, erre ugyanis sem a magyar mozik, sem a magyar televíziók nem adnak lehetőséget. A nemzetközi program három animációs rövidfilmje közül kiemelkedett a Sundance programjában is vetített, angol-amerikai-magyar Teeth, melyben egy férfi vall bizarr orális fixációjáról: élete során igyekszik fokozatosan és módszeresen megszabadulni a fogaitól. A morbid testhorrornak is beillő fekete komédia rendezői, Daniel Gray és Tom Brown csúcsra járatják az animációs formátumban rejlő egyedi lehetőségeket, mivel jobbára olyan beállításból ábrázolják a cselekményt, ahová nehéz lenne kamerát tenni egy élőszereplős filmben: szuperközeliket látunk – a főhős szájüregéből kitekintve.
Az angol Manoman bábanimáció, főhőse egy mimózalélek, aki üvöltésterápiára jár. A szó szoros értelmében váltja valóra a „primal therapy” fogalmát: szájából egy ősemberi küllemű hasonmása bukkan elő, és rögtön nekivág törni-zúzni a városban, kellemetlen helyzetek sorozatába hozva utána kajtató hősünket. A BAFTA-jelölt film játszadozás a doppelgänger, illetve az alteregó archetípusával és a tudathasadás toposzával, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot és a Harcosok klubját idézi, de ezzel sajnos ki is merül az alkotó, Simon Cartwright kreativitása. Izgalmas koncepcióra épül a francia Lead in the Head is, de Aurore Peuffier nem használja ki az ötletében rejlő komikus potenciált: a kisfilmben vadászok golyót röpítenek egy farkas fejébe, aki csodával határos módon túléli, a lövedék pedig beszélni kezd hozzá – de a cselekmény mind a Manoman, mind a Lead in the Head esetében akkor ér véget, amikor elkezd izgalmassá válni.
A szervezők a három animációt szétosztották a három blokkra, ráadásul az élőszereplős rövidek mezőnyében is találó párokat alakítottak ki. A holland Green és a bolgár Red Light szinte ugyanarra az abszurd bonyodalomra épülnek: mindkét kisfilmben egy elromlott, folyamatosan pirosat mutató közlekedési lámpa írja át a főhősök napi programját. A Greenben a fiatal főhős egy képzőművészeti vizsgájára igyekszik, de az elromlott lámpánál összeverődött embertömeg nem engedi tovább. Egyedül ő ismeri fel, hogy rossz a lámpa. A Red Lightban egy buszsofőr kap pirosat egyetlen utcára a végállomásától, és csak ő nem hajlandó belátni, hogy elromlott a berendezés. A többi sofőr kielőzi, az utasok lázadnak, és még a rendőrök is megpróbálják eltávolítani a buszt a kereszteződésből. A 9 perces Green egy parodisztikus vígjáték, ami megmarad egy ügyes diplomafilm szintjén (ha már úgyis vizsgára kell odaérnie a főhősnek), a 21 perces bolgár rövid viszont inkább zárt szituációs kamaradráma. A sofőr talán egy múltbeli tragédia miatt tartja be mindenáron a közlekedési szabályokat (azt is, hogy nála csak a megállóban lehet leszállni), utasai pedig a kezdeti sokk és összezördüléseik után összekovácsolódnak, mintha hajótöröttek lennének, örülnek a kis pihenőnek a hétköznapok rohanásában.
A dán In The Sea és az ír Stutterer szintén jellemezhetőek ikerfilmekként, mivel mindkettő főhőse beszédhibás, ráadásul mimózalelkek is, akiknek romantikus kapcsolatukkal gyűlik meg a bajuk. Az előbbiben fiatal nő hajózik egy szigetre, hogy alaposan meglepje expasiját és annak új barátnőjét. Utóbbiban a dadogó főhős jelbeszédet tanul, hogy süketnémának tettethesse magát, és ezzel el tudja kerülni, hogy beszélnie kelljen. Az interneten megismerkedett egy lánnyal, aki épp Londonba utazik és találkozni akar vele, hősünknek így le kell győznie rettegését. Mindkét kisfilm főhőse szép jellemfejlődést jár be, az In The Sea-t pedig a három karakter erős érzelmei és drámai konfliktusa, de főleg azok fokozatosan kiderülő háttere mozgatja. Az utolsó ravasz csavar láttán a néző ráébred, hogy a nyitány valójában flash forward volt, és egyben a film zárása is, az ilyen frappáns zárás többnyire katarzist hoz. Kár, hogy Sigurd Kølster rendező még két felesleges jelenettel nyújtja tovább a filmet. A Stutterer pedig egyfajta testhorror: hangalámondásos narrációban halljuk az introvertált főhős gondolatait, aki megszólalni viszont képtelen, be van zárva húsbörtönébe. Benjamin Cleary és Serena Armitage munkája kapta idén az Oscar-díjat a legjobb kisfilm kategóriában, megérdemelten.
Talán némi meglepetésre a fesztiválon a legjobb nemzetközi rövid díját nem a Stutterer, hanem a Rate Me nyerte. Persze Fyzal Boulifa kisfilmjét is megelőzi a híre, hisz Cannes-ban a Directors’ Fortnight szekcióban a legjobbnak járó Illy-díjat vitte haza. Ha nem is nyíltan, de Jean-Luc Godard legendás filmje, az Éli az életét – tizenkét képben kortárs parafrázisa: egy tini eszkortlányt mutat be 12 online felhasználói kritikán keresztül. Boulifa minden nézőponttal más megvilágításba helyezi és árnyalja főhősét, közben pedig az online kommunikáció visszásságait is bemutatja.
Szintén A-kategóriás fesztiválokról, Karlovy Vary-ból és Torontóból érkezett a cseh Páva. Az alcíme szerint „vígjáték három felvonásban”. Színházi a stuktúrája, de nem öncélúan, mivel a cseh drámaíró, Ladislav Stroupeľnický életét dolgozza fel. A kisfilm a neves szerző előéletéről szól, elsősorban homoszexualitására koncentrálva, de végig experimentális és parodisztikus stílusban: Ondrej Hudeček rendező játszadozik a forgatókönyv formátumával, némafilmes inzertekkel és drámai zenével, na meg a Tarantino módjára használt feliratokkal. Ez a hamisítatlan cseh fekete komédia talán még jobban megérdemelte volna a Friss Hús díját, mint a Rate Me.
Szerepelt még a kínálatban egy középszerű komédia Miért haltak ki a dinók? (Why the Dinosaurs Disappeared?) és két olajozottan működő drámai koncepcióra épülő, de átlagos dráma felnőtté érő fiatal nőkkel Alvó amazonok (The Sleep of the Amazons) és a Mit csináltunk, mielőtt együtt kakaóztunk (What We Did Before We Drank Cocoa Together). Az indiai Piócák (Leeches) sem hibátlan, de az előbbi három kisfilmmel ellentétben a kínálat érdekesebb darabjai közé sorolható. A vidéki török lányok sötét középkort idéző kényszerházasságairól szóló Mustang kísérőfilmjének is elmenne. Egy család legidősebb lánya ráébred, hogy húgát épp eladták feleségnek egy gazdag és idős üzletemberhez. Úgy dönt, hogy kiváltja testvérét, viszont a szerződés szűzlányról szól, ő pedig már nem az, de megpróbál valahogy változtatni ezen. A film fináléja egy rape and revenge (nemi erőszak és bosszú) horrorba illően morbid csavar.
A programba vérbeli kamaradarabok is bekerültek, amilyen az Európa Filmdíjat nyert horvát Piknik. Szarajevóban játszódik: egy 15 éves fiú meglátogatja börtönbe zárt apját egy szociális munkás kíséretében, de mivel késnek, alig marad idejük beszélgetésre. Ez alatt is felszínre törnek a generációs különbségek és kommunikációképtelenség a történelmi múlt bűvöletében élő apa és saját kortárs hőseiért rajongó fia kapcsolatában. A kisfilm egyszerű párbeszédekre épül, azaz nem kifejezetten „filmszerű”, inkább olyan, mint egy rövid rádiójáték. Még inkább elmondható ez a Shredder című orosz rövidről, ami szó szerint egy rádióműsort dolgoz fel. Két esztéta egy „melegpropagandával” vádolt festményről vitatkozik, amit betelefonálók szavazatai alapján vagy megsemmisítenek a műsor végén, vagy nem (erre vonatkozik a cím, ami iratmegsemmisítőt jelent). A svéd Anya jobban tudja (Mother Knows Best) sem igazán filmszerű: teljes egészében egy személyautó belsejében játszódik, ahol egy fiú bevallja anyjának, hogy meleg, és bemutatja neki a barátját. Háromszereplős zárt szituációs kamaradarab a homofóbiáról, jól megírt dráma, de legfeljebb csak rövidsége miatt különbözik egy színdarabtól.
*
A nemzetközi rövidfilmes mezőnyt az SZFE harmadéves forgatókönyvíró osztálya válogatta össze, de nem emiatt csúszhattak be dialógokra és monológokra épülő, túlbeszélt, magyarázkodó, nem pedig cselekvésekkel és képekkel mesélő filmek is. Hanem inkább azért, mert a kisfilmekben nincs idő a mozifilmekben megszokott részletező felvezetésre, a rövidfilmben a drámai konfliktuson keresztül kell megmutatni a történések hátterét, előzményeit. Rövid játékidő alatt kell megértetni a közönséggel a történetet, ami olykor csak a film fináléjára sikerül. Ez viszont jobb esetben szándékos: a rövid művészfilmek enigmatikussága erény a fesztiválok és az artmozik törzsvendégeinek szemében, a kisfilmeket ráadásul egyébként sem a nagyközönség kegyeiért érdemes versenybe indítani, mert ott elvéreznek a fősodrású egész estésekkel szemben. Egri Lajos már A drámaírás művészetében arról írt, hogy a hagyományos bevezető felvonás mindig untatja a nézőket, akik szeretnék mihamarabb tudni, hogy mire megy ki a játék, így érdemes a történetet a drámai események sűrűjébe csapva, a közepén kezdeni. A rövid játékidő előnyre is fordítható: ahogy Köbli Norbert a Friss Hús rövidfilmes pitchfórumán elmondta, egy kisfilmben elég egyetlen szemszögből ábrázolni a cselekményt, nem kell világot építeni.
Viszont épp ezért kellene a „filmnovelláknak” filmszerűbbnek lenniük: az egészestésekkel ellentétben a rövidfilmektől senki nem vár részletesen elmesélt történetet. Az alkotók egy-egy szituációt, egy-egy párbeszédet kiragadva hajlamosak túl könnyű fogást találni koncepciójukon, túl keveset markolnak, nem állítják magukat különösebb írói és rendezői kihívás elé.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12722 |
