Gelencsér Gábor
Magyar, 1979. Rendezte: Szabó István. Szereplők: Bánsági Ildikó, Andorai Péter. Forgalmazó: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet. 102 perc.
A Bizalom Szabó István életművének ritkábban emlegetett darabjai közé tartozik. Mintegy csendesen megbúvik a pályakezdő új hullámos trilógia (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) és a második „Oscar-díjas” trilógia között (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen). S magában áll a hetvenes évek filmjei mellett is: a Tűzoltó utca 25. szürreális álomvilága és a Budapesti mesék allegorikus története után jóval egyszerűbb elbeszélés- és ábrázolásmódot képvisel, s ezzel a Mephistóval bekövetkező fordulatot készíti elő. A szerzői gondolat fenntartása és ugyanakkor a stílusváltás kulcsfilmjéről van tehát szó, amikor is Szabó a modernista formáktól eltávolodik, átlép egy konvencionálisabb, midcult művészfilmes beszédmódba, s ebben világsikert ér el. Már a Bizalom megkapja az Oscar-jelölést a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, csakúgy, mint a következő trilógia valamennyi darabja, a Mephisto pedig el is nyeri a díjat. Nem akármilyen sorozat nyitánya tehát a film.
A Bizalom azonban önmagában is megérdemli a figyelmet: az életmű egyik legkiforrottabb, legtisztább, egyszerűen szólva legszebb munkája, amelyet a digitálisan felújított kép és hang miatt is érdemes újranézni. Így érvényesül ugyanis a film következetesen végiggondolt színvilága, a háború és a vészkorszak, 1944–45 telének ólomszürke lefojtottsága, amely a belső terekbe is behatol, s amelyekbe Vermeert idéző módon oldalról esik be csak némi fény. A fekvő asszony mellett ülő férfi kettőse, a test körvonalait sejtető hálóing redői, fehérrel megtört kék színe, mögötte a férfi pizsamakabátjának meleg árnyalata, az alvó női arcra vetülő árnyék és a képből kifelé néző férfi arcára eső fény – a DVD-n borítóján is idézett – beállítása valóban festményként állítja meg a zajos történelem pusztító rohanását, s fogalmazza meg tisztán képi eszközökkel az egymásra találás meghitt pillanatát. (A színvilág kialakításáról esik a legtöbb szó Fazekas Eszter beszélgetésében a rendezővel és Koltai Lajos operatőrrel, akiknek akkor indul több évtizedes művészi együttműködése.) A színek mellett a film – s innentől Szabó művészetének – másik legfőbb szereplője az arc, a két kiváló alakítást nyújtó főszereplőnek a félelemteli bizalmatlanságtól a felszabadító bizalomig számos regiszteren játszó tekintete. Egy rövid flashback, valamint a szereplők dialógusok közé illesztett belső monológja idézi csupán a korábbi filmek modernista eszközhasználatát, egyébként a rendező formai értelemben is a nyomasztó külvilág és az arcokon tükröződő érzelmek kettősére szűkíti le a figyelmét (s ez a szűkítés folytatódik a következő trilógiában, amelyre a filmek címe is egyértelműen utal). Ám Szabó ezen az új hangon is ugyanarról beszél, mint korábbi és ezt követő filmjeiben: a történelemnek kitett egyén sorsáról, az identitás megőrzéséről – minden szorító körülmény ellenére. A Bizalomban a lehető legnagyobb fesztáv képződik a külső és belső világ között, hiszen a két, nevét is elhagyni kénytelen idegen konspirációs okból kerül férjként és feleségként egy fedél alá, ahogyan az újabb történelmi fordulat, a háború befejezése szakítja el őket egymástól. Közben viszont – mindennek ellenére – az emberi élet legszemélyesebb, legbensőségesebb, legszebb pillanatát élik meg: a szerelmet.
Extra: Arcok történelmi megvilágításban – Beszélgetés Szabó Istvánnal és Koltai Lajossal (MaNDA, 2016, 42’)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12704 |
