Bilsiczky Balázs
Nemes Gyula második nagyjátékfilmje rendhagyó apokalipszis mozi: szabálykövetés és szertelen játék párhuzamos montázsban.
Nemes Gyula nevét néhány kisfilmet követõen a 2006-os Filmszemlén ismerhette meg a hazai közönség, ahol egy markáns rendezõi attitûd nyomait magán tudó, keserédes generációs vígjátékkal jelentkezett Egyetleneim címmel. A film többek közt arról a négyezerötszáz snittrõl híresült el, amellyel a rendezõ egészestés videóklipet festett a vászonra egy fiatal egyetemista fiú párkeresési vesszõfutásáról. Nemest a szakma gyorsan ki is nevezte a magyar film legfrissebb tehetségének, odaállítva õt az addigra már második, harmadik munkáikkal szereplõ, az évezred elején megjelent fiatal raj tagjai közé. Hajdú Szabolcs, Török Ferenc, Dyga Zsombor – akkoriban talán az õ egyes jegyeikre hajazott a leginkább Nemes stílusa.
Durván egy évtized telt el az elsõ és a második nagyjátékfilm között, ami nem azt jelenti, hogy Nemes tétlenül ücsörgött volna az Egyetleneimmel learatott babérjain. Több dokumentumfilmet is rendezett ez idõ alatt – ennek is tudhatók be a Zero dokumentarista vonásai, illetve a történet jellege. A rendezõ talán maga is érezte elsõ filmjén, hogy bizonyos elemeiben hasonul a kortárs rendezõk munkáihoz, ugyanakkor bõven volt és van benne annyi öntudat és személyesség, hogy igazán unikális tartalommal és formával rukkoljon elõ. A tartalom félig-meddig egyedi, a rendezõ az ökoterrorizmus egy sajátos vonaláról mesél a mézgyár vezetõ tisztségét háta mögött hagyó, környezettudatra ébredt fõhõsén keresztül. Mûfaja apokalipszis-film, ami már a történet origójánál tettenérhetõ. Albert Einstein vélt vagy valós kijelentésére, mely szerint a méhek kihalása után néhány évvel az emberiség is kipusztul, fõhõse a nagyvárosból való kivonulással és az önellátással válaszol, mindezzel párhuzamosan harcot hirdet a mammutcégek, kiváltképp a telefontársaságok vagy az energiaszolgáltatók ellen. Nemes utópiájában a Föld lakossága olyan szimbolikus tetteket hajt végre, mint a mobiltelefonok lecserélése postagalambokra vagy az autóhasználat elhagyása. A károsult érdekcsoportok, a „normalitás védnökei” persze nem repesnek örömükben a fordulat láttán és hajtóvadászatot indítanak a fõkolomposok után.
Be kell látnunk, hogy teljesen igaza van Nemes Gyulának, amikor második nagyjátékfilmje kísérleti jellegét firtató kérdésünkre elutasítóan válaszol. A tavaly nyáron elsõként Karlovy Varyban bemutatott, idén tavasszal pedig végre a hazai vetítõtermekbe is eljutó Zeróban valóban megvan minden, ami egy kimondottan konzervatív szerkesztési elvek mentén rendezett filmet jellemez: a darab klasszikus, három felvonásos struktúrája, a keretes szerkezet, a lineáris történetmesélés, és még sorolhatnánk. A rendezõ olyannyira fontosnak tartja a hagyományok tiszteletét, hogy amint elkezdõdik a vetítés, azonnal figyelmeztetõ szöveginzerttel adja a tudtunkra: a most következõ film megtekintéséhez nem elég egy képernyõ kijelzõje. Az elkészült mû teljes megértéséhez gyöngyvászonra és a moziterem sötétjére van szükség.
Hû maradva az alkotó által kijelölt ars poeticához, mi is csak azzal folytathatnánk: hiába foglaljuk össze néhány mondatban a történetet, hiába próbálunk akár csak felvillantani néhányat a szûk másfél órán át pergõ képekbõl formálódó gondolatokból, úgysem megyünk vele többre, mint hogy klisét klisére halmozzunk. Miként az Egyetleneim sem csak egy hormonjaival harcban álló pesti bölcsész srác csajozási kísérleteinek krónikája, úgy a jóval kiforrottabb Zero is több, mint végsõkig feszített groteszk, sokszínû filmnyelvi trip vagy dokurealista stílusban skiccelt ökohorror. Mindegyik, miközben egyik sem. Elhiteti magáról, hogy viccel, aztán egy óvatlan pillanatban a nézõ fölé magasodik. Mindezt azért, hogy percekkel késõbb már gúnyosan röhöghessen saját, megjátszott komolyságán.
Nemes filmmûvészete ettõl az önmagát újra és újra kifordító, záró- vagy idézõjelbe helyezõ, játékos nyelvhasználattól válik a kortárs magyar film egyik legizgalmasabb területévé. L’art pour l’art jellegébõl adódóan viszont könnyen sebezhetõ – nem rentábilis tudniillik, legalábbis nem olyan módon, ahogy azt néhányan kizárólagosnak gondolják. De ami még ennél is nagyobb gondot jelenthet: teljességgel zabolázhatatlan.
ZERO – magyar-cseh-német, 2015. Rendezte: Nemes Gyula. Írta: Beregi Tamás. Kép: Dobóczy Balázs. Zene: Márkos Albert. Vágó: Politzer Péter. Hang: Zányi Tamás. Producer: Nemes Gyula és Durst György. Szereplõk: Kovács Krisztián (A méhész), Martina Kratka (A lány), Udo Kier (A világ ura), Tóth Orsi, Nemes Jeles László, Oláh Lehel, Szirtes András. Gyártó: Playtime Kft. 83 perc.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12675 |
