Pintér Judit Nóra
Az autizmus rendkívül összetett lelki jelenség, spektruma a szivárvány minden színét magába foglalja.
Az autizmus a szociális, a kommunikációs és a kognitív készségek fejlődési zavara, különböző formáit a DSM V-ben már egységes kórképként tartják számon: autisztikus spektrumzavarként (autism spectrum disorder, ASD). A skála a súlyos fogyatékosságtól az ép intellektussal járó enyhe szociális készségzavarig terjed, ők a jól kompenzált Asperger-szindrómások, akikkel a legtöbb hollywoodi filmben találkozunk. Nagyjából minden száz autizmussal élő gyermekből öt válik önálló életet élő felnőtté, 25-30 jelentős fejlődést mutat, de egész életében támogatást igényel, a többség azonban folyamatos ellátásra szoruló marad, mivel az autizmus gyakran jár együtt értelmi, vagy egyéb fogyatékossággal. A kórkép előfordulása fiúknál 4-5-ször gyakoribb, mint lányoknál.
Többnyire elnagyolt kép él bennünk az autistákról: furcsák, repetitívek, rosszul tűrik a változást, tévelyegnek a szociális helyzetekben, zsenik, maguknak valók, jók a számokban. Ez a kép nagyjából az Esőember (1988) alapján született meg a mozinézők millióiban, és évtizedek óta meg is maradt bennünk mint vonatkoztatási pont, ha az autizmusra gondolunk. A Dustin Hoffmann által életre keltett Raymond sok szempontból meg is felel a valóságnak. Bár az autistákról szóló filmek többnyire az autisztikus spektrum könnyedebb végével foglalkoznak, leginkább a spektrumzavar egyik variánsával, azzal amit Asperger-szindrómának hívunk. Az ő intelligenciájuk átlagos vagy azon felüli, kommunikációjuk, nyelvhasználatuk azonban szegényes vagy bizarr. Bár nagy szókinccsel rendelkezhetnek, de hajlamosak a nyelvet szó szerint értelmezni, nem értik a stílusalakzatokat, a humort, az iróniát. Beszédük aprólékos, mélyen el tudnak merülni részterületekben, gondolkodási sémákban. Nem rezonálnak a szociális jelzésekre, végtelenül képesek például szűk érdeklődési körüknek megfelelő témáról beszélni, figyelmen kívül hagyva a hallgató visszajelzéseit. Nehezen vagy egyáltalán nem képesek értelmezni a metakommunikációt, gesztusokat, testbeszédet, nehezen megy nekik a mentalizáció, tehát például a másik ember pszichés állapotának a felismerése, mivel empátiás készségük problémás. További jellemzője a kórképnek, hogy nehezen teremtenek kapcsolatot, kerülik a szemkontaktust, vagy nehezen veszik fel azt, mereven és görcsösen ragaszkodnak szabályokhoz, rutinokhoz, rituálékhoz, a helyzetek azonosságához, feszültséggel reagálnak a legapróbb változásra is.
A filmek többsége tehát nem hiába szól a spektrumzavar „könnyebb” végéről, hiszen ők bár furán, de mégis belebonyolódnak a világ dolgaiba, számos vicces-bizarr-kellemetlen helyzetbe kerülnek a „szociális arénában”, szemben az autizmus súlyosabb formáival, ahol jellemzően ezek az emberek sokkal kevésbé képesek mit kezdeni a külvilággal, olyannyira a saját világukban élnek. Ezt is hívják a pszichiáterek „autisztikus magánynak”. Nem csoda tehát, hogy a súlyos zavarban szenvedők ezért inkább csupán olyan misztikus műfajok vagy drámák hősei, ahol nem is ők állnak a középpontban, hanem valami misszió, dráma vagy világvége, ahol az autista karakter maximum arra jó, hogy akaratlan zseniális képességei okán, mintegy véletlenül megfejtsen egy kódot, vagy éppen meglássa az értelmet egy számsorban. Ilyen az 1998-as A kód neve Merkúr, ahol a kilenc éves Simon, az autizmus spektrumzavar súlyosabb esetével élő kisfiú egy rejtvényújságban mintegy mellékesen kiolvas egy olyan kódot, amit a nemzetbiztonságiak évek óta hiába próbálnak. Így kerül a kis Simon az összes létező kormányszerv kereszttüzébe, védelmezője a sokat próbált Bruce Willis lesz. Aki pedig az életére tör, a gonosz, de magát jónak elgondoló Alec Baldwin. Bár Bruce többször megmenti hősünket, szegény kisfiút annyi trauma éri, amit egy élet munkájával sem fog tudni feldolgozni, de ez már senkit nem érdekel. Ennek a típusú mozinak azonban nem is az autizmussal élők lelki fejlődésének bemutatása a célja. Hasonlóan csak katalizátor-szerepben van az 1986-os Repül a haverom autista kiskamasz hőse is, akit folyton a házuk tetejétől kell lecibálni, mert repülni akar, és kényszerzubbonyban vinni el, de a szomszéd kislány még így is beleszeret. Az igazi meglepetést a film vége hozza, amikor az addig átlagos kertvárosi családi melodráma csattanójaként egy merész műfaji ugrással az autista Erik – láss csodást – szó szerint elrepül.
A kétezres évek elejétől már gyakran az autizmussal való együttélés fenomenológiájába, azaz egyes szám első személyű tapasztalatába próbál bepillantást nyújtani a kamera. A kilencvenes években ugyanis még igencsak kívülről néztek a filmek autista hőseikre, a családdal, a környezettel való drámát középpontba helyezve. Jó példa erre a Carla új élete (1999), amelyben a Juliette Lewis alakította kissé értelmi fogyatékos főhőst nem támogatják, hogy autonóm döntéseket hozzon, anyja (Diane Keaton) és az egész középosztálybeli, konvencionális család megbénítja saját előítéleteivel és szorongásával. Amikor megengedik, hogy végre tanuljon, kiderül, hogy az autista is ember, akinek ugyanúgy jár a boldogság, a házasság és a saját élet. Vagy ilyen a Nell, a remetelány (1994), ahol két orvos (egyikük Liam Neeson) egy terápiás kísérlet keretében próbálja Nell (Jodie Foster) sajátos protonyelvét kibetűzni és visszavezetni őt az emberek világába. A misszió több szempontból is a romantikában fogant: egyrészt a segítők összejönnek, miközben megszelídítik a kis vadócot, végül örökbe is fogadják és egy nagy bírósági jelenet során „az őrült zseni” sajátos variánsaként Nell az egész tárgyalótermet emberségre és szeretetre tanítja. Ezekben a filmekben erőteljesen megjelenik a társadalmi szemléletformálás és a pszichoedukáció igénye: hogyan álljunk autista embertársainkhoz, ők sem kevesebbek nálunk, sőt, tanulhatunk tőlük.
A kortárs mozikban azonban nem csupán a hősök magánéletébe, szokásrendszerébe, családi miliőjébe lépünk be, de jellemzően a tapasztaló hős tudatába is. Különféle módszerekkel próbálják láttatni ezek a mozik, hogy mit él át: érez, lát, szagol, tapint, hall a többnyire inkább aspergerrel élő hős. Teszi ezt kimerevített, fekete-fehér képekkel, erős zajokkal, cikázó kamerával, túltelített hangsávval és ami csak belefér. Különös tekintettel a látás és a hallás nyomatékosítását kísérlik meg az effektek, hiszen ezek a területek az autista spektrumzavarban kitüntetetten érzékenyek lehetnek.
Szinte minden autistákról szóló film elemelkedik a dráma vagy a komikummal átszőtt romantikus, könnyed műfajok felé. Bár sokszor színezi az alkotásokat némi tragikus regiszter, ezek mégis jókedvű filmek, a történet, a zene, a végkifejlet mind az optimizmus, a „végső soron minden rendben van” felé kormányozza az opuszokat. A tragédiából így sokszor tragikomédia lesz, a főhös furcsaságai és problémái a kötelezően megjelenő ellenséges szereplők ellenére is megnyugtató befogadásra-elfogadásra találnak, és protagonistáink végül otthonra lelnek a világban. Nem igen találkozunk olyan „realista” drámákkal, amelyek megmutatnák a betegséggel együttélés a valódi árnyoldalait. Mintha a rendezők úgy gondolkodnának, hogyan is lehetne valódi tragédiát vinni egy ilyen eleve „terhelt” élet lehetőségeinek, küzdelmeinek a bemutatásába. Hogyan is szólhatnának ezek a filmek kizárólag a magányról, a depresszióról, a fogyatékkal élés mindennapjairól és a kudarcról, amelyre egyébként ez a kórkép könnyen, de persze nem szükségszerűen kárhoztathatja viselőjét? Ezen egyoldalúság miatt – ha mégis rendezési szempontot keresünk –, akkor főszereplőink életkora kínálkozik, hiszen életkoronként sokszor hasonló sztorikat mesélnek el a filmek.
Felcseperedés: „különleges vagy”
Az autista gyerekek ábrázolása valamivel realistább, mint a felnőttek történetei, többnyire tragédiára, a betegséggel való küzdelemre és az abból kibomló fejlődésre épülnek, amelynek során a hősök megtanulnak másokat megérinteni, ki tudják mondani, hogy szeretlek, közel kerülnek szüleikhez és környezetükhöz. A filmek nem szépítik jelentősen a tüneteket (bár többnyire könnyebb eseteket választanak). Azt hangsúlyozzák, hogy ez egy valóban nehéz fejlődési zavar, azonban szeretettel és elfogadással, azzal mottóval, hogy ezek a fiatalok nem rosszabbak, hanem mások, különlegesek, számottevő fejlődést lehet elérni. Az egyik legrealistább mind közül egy 2006-os tévéfilm, a Thomas után, ahol a másfél órányi játékidő végére a legnagyobb eredmény, hogy az autista kisfiú rengeteg kínlódás után lassan fejlődni kezd és végül képes kimondani a mamájának, hogy szereti.
A 2001 szeptember 11.-i események áldozatai előtti tisztelgés a Jonathan Safran Foer regénye alapján született 2011-es Rém hangosan és irtó közel, ami viszont történetfűzése meseszerűségével jelentősen elemeli a filmet a realitástól. A regényíró egy interjújában elárulta, hogy nem szánta aspergeresnek a kisfiút, de „akár ez is belefér”. Kis hősünk valóban határeset, az előző mozi főszereplőjével ellentétben az autizmus kevésbé érintett szegmensében helyezkedik el. A film kiindulópontjában apa és fia csodálatos kapcsolatát látjuk, amelyben az apa (Tom Hanks) maximálisan elfogadja fiát, folyton rejtvényeket talál ki számára, amelyek megoldásához a kisfiúnak minél több emberrel beszélni kell, a papa ezzel az indirekt módszerrel „terapizálja” őt. Apa és fia szoros kapcsolatának a szeptember 11.-i terrortámadás vet véget, ami az apát éppen a World Trade Centerben éri. A kisfiú magára marad az anyjával (Sandra Bullock), akivel addig nem igazán álltak közel egymáshoz. Ekkortól kezdve kettejük magányos küzdelmét látjuk, ütközéseiket, kapcsolódni nem tudásukat. A kisfiú végül kitalál magának egy az apjáéra emlékeztető rejtvényt, amelynek indirekt mesei-eposzi missziója révén, meg egy masszív lelki terhet cipelő, félig-meddig pótapuka (Max von Sydow) segítségével végül szembe tud nézni saját gyászával, bűntudatával, fájdalmával is. Majd pedig végre egymásra talál anya és fia, és nyugvópontra jut gyászmunkájuk.
Egy fokkal visszafogottabban, ha tetszik realistább stílusban, de hasonló, tragédiával induló történetet mesél el a 2014-es brit mozi, az X plusz Y. A film elején még kisfiú, aspergeres hős szintén apukájához érzi magát közel, aki meghal egy autóbalesetben. A fiúról ezután kiderül, hogy matekzseni, és egy testileg-lelkileg nyomorult matektanár segítségével felkészül a matek olimpiára és átevickél a kiskamasz korba. A film végén az matekolimpia stressze lesz képes akkora krízist hozni az életébe, amelynek során – mintegy visszaható traumaként (vö. Freud) működve – végre képes lesz megélni addig elnyomott érzéseit is: szerelmét egy lány iránt és gyászát apja miatt. Anyjával szinte ugyanaz a párbeszéd játszódik le, mint az előbbi amerikai verzióban. A katartikus egymásra találás nyomán ő is elfogadja, hogy nincs mindennek értelme, az apja halálának például sosem lesz, megtanul érinteni, és ők is egymásra találnak az anyjával. És ami a legfontosabb, rájön, hogy az eddig élete értelmének hitt matekolimpiánál fontosabb a szerelem. Meggyógyult volna?
Élet felnőttként: „tettesd, hogy normális vagy”
A felnőtt autistákról szóló filmek is sok strukturális elemben és magában a szemléletben megegyeznek, amit az 1988-as Esőember számos ponton már megelőlegezett. Többnyire kedves, könnyed filmekről van szó, ahol bár a hősöknek nem sikerül minden, a szerelmi életükben tipikusan nem mutatnak fel teljes sikert, de amúgy megtalálják a helyüket a világban, munkában, családban, és rengeteg fejlődnek. Sőt, őszinteségükkel, karakterükkel mintegy akaratlanul pozitívan formálják környezetüket is, sokat fejlődik a velük kapcsolatba kerülők személyisége, összehozzák az ellenségeskedő családokat, vagy éppen „tisztaságuk” éles fénytörésben világítja meg környezetükben élők lelkének sötét oldalait. A filmek jól elhelyezhetők a cukormázas idill/realizmus spektrumon, többnyire az előbbi pólus felé gravitálva. A felhozatal így igencsak hasonló kaptafára készült filmekből áll, amelyek egyik altípusa, hogy az autista szereplőt felfedezik, kiderül, hogy zseniális zenész vagy baseball játékos, kiemelik tespedő környezetéből, tipikusan az apai szigorból, ilyen például A rock háza (2004) vagy A mile in his shoes (2011), és a kötelező mikrodrámák után megérkezünk a happy endig, amelyben felvirágzik a környezet és mindenki jobb emberré válik.
A másik típus a szerelmes filmeké, ilyen például a 2009-es Adam, ami egy igencsak idilli és védett világot mutat be Manhattan közepén. Címszereplője (Hugh Dancy) egy jól funkcionáló aspergeres, aki minden furcsasága és világűr iránti megszállottsága ellenére valahogy mégis összejön a szomszédjával (Rose Byrne), aki megtanítja arra, hogyan kell állásinterjún viselkedni, emberekkel kommunikálni. (Az autista-filmekben egyébként szinte kötelezően helyet kap egy-egy – viccesen – ábrázolt tanulási jelenet, kezdve az Esőemberrel, amikor a Tom Cruise játszotta öcs táncolni, barátnője pedig csókolózni tanítja a randi előtt álló Ray-t.) Kapcsolatuknak végül mégis az Adam állapotával együtt járó sajátosságok vetnek véget. Útjaik elválnak, de mindenki megtalálja a maga helyét, és kapcsolatuk emléke végül egy szép mesekönyvben manifesztálódik. No harm done.
Egy fokkal könnyedebb és játékosabb, közben azonban meglehetősen didaktikus is a 2012-es Luke története. Miután nagyapja nem tud tovább gondoskodni róla, és rokonai idegeire megy, a 25 éves Luke munkába kell hogy álljon, ahol szintén autista szupervizora elmagyarázza neki, hogy ők más faj a neurotipikusokhoz képest, és rájuk örökös szívás és színlelés vár, ha valamit is akarnak az élettől. Újdonsült mentora egy NT-szimulátort is kifejleszt (NT=neurotipikus), amely segítségével gyakorolhatják, hogyan kell érzelmeket leolvasni mások arcáról és megfelelő arckifejezéseket vágni a többségi társadalom világában. A projekt innentől kezdve: gyakorolni, hogyan kell normálisnak lenni, öltözködni, grimaszolni, csevegni stb. Luke közben puszta létével megreformálja befogadó családját, és bár a vágyott NT nőt nem nyeri el, határtalan optimizmussal néz a jövő elé. Még nagyobb adag cukormázzal leöntött opusz a Hóbortos szerelem (2006), amely két aspergeres fiatal felnőtt viszontagságos, de természetesen kötelező happy enddel végződő szerelmi történetét viszi vászonra mesébe illően színes képi világgal, boldog zenékkel a háttérben. A kisportolt testű, jóképű fiú (Josh Harnett), és a szexi, eredeti, ruhatervezőket megszégyenítő outfittekben megjelenő lány (Radha Mitchell) egymásra találását követhetjük nyomon, ahol a legnagyobb tragédiát az okozza, hogy a lány kitakarít a fiúnál. A pálmát pedig kétség kívül a 2010-es Nevem Khan, indiai film viszi. Habár az életét egyedül is megszervezni képes aspergeres főhőst remekül alakítja a színész (Shah Rukh Khan), a mozi elviselhetetlen giccsbe torkollik. A két és fél órába minden létező műfaj és az ahhoz passzoló toposz belsűrűsödik, egy hibrid eposszá gyűrűzve a komédiától, a tragédiáig. A főhős élete megállás nélkül meseszerű fordulatokat vesz: szerelemre talál, 9/11 után visszaadja az emberek hitét a muszlimokban, leleplez egy terrorszervezetet, segít egy fekete kisfiún, beutazza Amerikát, kezet fog Obamával, az egész ország rajong érte. Aranyember és filantróp, aki jobbá teszi a világot.
A túlcukrozott, idilli filmek között szerencsére néhány olyan alkotást is találunk, amelyek nem esnek a fenti hibákba. Az első egy igencsak hiteles svéd-dán krimi sorozat, A híd (Bron/Broen, 2011). A mind társadalmi, mind lélektani szempontból pontos széria nyomozó hősét, Saga Norént három évadon át imádtuk aspergeres érzéketlensége, gépiessége, munkamániája ellenére. A nyomozónő szexhez való viszonyával, viselkedésével minden női sztereotípiára rácáfol, van benne valami a Szárnyas fejvadász replikánsaiból, de mintha egy kevésbé emberire sikerült példány volna. A harmadik évadra azonban egyre több tárul fel személyiségéből, érzéketlenségében éppen sajátos érzékenységét értjük meg: traumatizált múltját, a sebezhetőség elleni védekezését.
Érdekes módon, a hitelesebb, empatikusabb autista-filmek főhősei általában nők. A téma egyik alapfilmje, a valódi esetre épülő 2010-es Temple Grandin. A mozi a címszereplő történetét, hányattatását és fejlődését kíséri végig kamaszkorától felnőttkoráig. Grandin 1947-ben született az USÁ-ban, és Oliver Sacks könyve, az Antropológus a Marson nyomán vált ismertté, maga a címadó elbeszélés címe is tőle származik. Így jellemezte, hogyan érzi magát a „neurotipikusok”, azaz a normálisok világában. Kezdetben autistaként diagnosztizálták, majd amikor már felnőtt, a diagnózist Asperger-szindrómára módosították. PhD-t szerzett, nagy karriert futott be az állattartás megreformálása terén, e mellett az autizmus spektrumzavarral kapcsolatos felvilágosító munka élharcosa lett, beszédei, előadásai elérhetők a Youtube-on. A film igen erősen fókuszál Grandin percepciójának a megelevenítésére, képekben való gondolkodásának érzékeltetésére. Átéljük folytonos szorongását az emberek között, megértjük, mitől érzi magát inkább biztonságban egyedül vagy az állatok között heverve. Claire Danes remekül játssza el a túlzott és zavaró grimaszokat, az ijesztőn hangos beszédet, amelyek valóban a kórkép jellegzetességei lehetnek.
Az autizmust leghitelesebben ábrázoló film, a kitűnő színészeket (Alan Rickman, Sigourney Weaver és Carrie-Anne Moss) felsorakoztató Hósüti (Snow Cake, 2006). Habár részben a fentebb leltározott konvenciókból indul ki, lényeges pontokon azonban megtöri őket. Először is női hőse van, ráadásul az Alien-mozik sztárja, Sigourney Weaver játssza, döbbenetes színészi erővel keltve életre a figurát. Továbbá bár ez a film is drámai kezdettel indul (a hős lányának tragikus halálával), mégsem a drámára hangolja be magát, viszont nem úszik el a könnyedségbe sem. Elevenünkbe vágó, valóban mély, katartikus alkotás.
Végül emlékezzünk meg a 2014-ben Oscar-díjjal méltán jutalmazott Kódjátszmáról és zseniális hőséről, Alan Turingról, akinek diagnózisát tudományos körökben is vitatták, de a diskurzus végül nyugvópontra jutott az Asperger-szindrómánál. Benedict Cumberbatch finom érzékenységgel jeleníti meg, milyen elveszettnek lenni a mások számára könnyen átlátható mindennapi társadalmi rituálékban, mit jelent a matematikai megszállottság, a kívülről nézve érzéketlenségnek tűnő saját világba zárkózás. Az egyik jelenetben a kis Alan azt kérdezi a barátjától, hogy mi a különbség a kódfejtés és annak megértése között, ahogy az emberek egymással beszélnek, hiszen ott is az történik, hogy mindenki valami mást ért azon, amit mond. Ebből értjük meg igazán, milyen lehet „antropológusnak lenni a Marson”, avagy idegennek a „normálisak” világában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/04 38-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12668 |
