Pápai Zsolt
Simonyi Balázs szatírája a végóráit élő szocializmus idején játszódik.
A XX. századi magyar kultúrtörténet aprócska, de izgalmas fejezete a honi indiántáborok története, amelyek a Horthy-rendszerben éppúgy jelen voltak, mint a létező szocializmusban. Míg azonban a harmincas években Baktay Ervin még inkább néprajzi-antropológiai indíttatásból alapította meg Zebegény környékén a dunai indián törzset, addig a hatvanas években az indiánosdi újfajta értelmezési mezőbe került, és a Cseh Tamás által szervezett bakonyi táborokban a játékok ellenkulturális színezetet nyertek, miközben különös módon bírtak a buzgómócsing kultúrcsinovnyikok számára emészthető jelentéssel is. A vágyakozás a tiszta, fertőzetlen, romlatlan létmód iránt egyszerre volt értelmezhető a szocializmus és a kapitalizmus kritikájaként, az indiánosdi ugyanis egyrészt az elvágyódást szimbolizálta az átkosból, másrészt – legalábbis az elvtársak szerint – az imperialisták által eltiport kultúrák melletti elköteleződés, és az elnyomottakkal vállalt szolidaritás fejeződött ki benne.
A kortárs magyar film egyik legtehetségesebb fiatalja, az eddig sajnálatosan csak aprómunkáival – többek között az Originál lágerrel, a (terep)Szemlével, az Egy szavazattal – bizonyított Simonyi Balázs félórás opusza a végóráit élő szocializmus egyik koszlott-foszlott úttörőtáborában játszódik, és hőse az indiánosdit nem játékként, hanem halálosan komolyan űző tízévesforma kisfiú. A keresztnév nélküli Galambos (a fiúknak, akár a börtönben a raboknak, csak vezetéknevük van a filmben) nem egyszerűen az indiánlétnek a gyermeki szívet rabul ejtő romantikája miatt vágyódik az Egyesült Államokba, hanem azért is, hogy viszontláthassa apját, aki oda „disszidált”. A társai idiótának bélyegzik, a felnőttek között pedig egyesek rendszerellenes gesztust látnak indiánmániájában, viszont az érzékenyebb táborvezetők érzékelik a fiú apakomplexusát is.
Az Indián ugyan a nyolcvanas években játszódik, de filmtörténeti reflexiói nem eddig a bizonyos mértékben már a változás reményét is felvillantó korszakig, hanem távolabbra, a langymeleg és végzetesen távlattalan hetvenes évekig nyúlnak vissza. Egyes pillanatokban ugyan A sípoló macskakő emléke is feldereng, de mindenekelőtt Dárday István Jutalomutazásának tradíciója, ha tetszik: szellemisége kísért benne. A párhuzamosság kivált abban érzékelhető, ahogyan Simonyi az amúgy reflektálatlan és naiv Galambos zsigeri és önkéntelen ellenállását bemutatja mindennel szemben, ami a fennálló rendszer része – Dárdaynál az anyagfigura viselkedett hasonlóképpen.
Simonyi munkája egyrészt ragyogó, szarkasztikus skicc a kádárizmus lábvízországáról, másrészt érzékeny tanulmány egy sokszorosan elhagyott gyermeki lélekről (jellemzően Galambosnak csak az apjáról esik szó a filmben, édesanyjáról nem, azt sejtetve, hogy egykoron talán félárva lehetett – míg apja távozása után egészen árva nem lett). Az Indián tehát originálisan hazai, másrészt viszont nem szigorúan lokális érvényességű film, amit bizonyít, hogy a még az előkészítés alatt lévő projektet meghívták a rangos Clermont-Ferrand-i rövidfilm-fesztiválhoz kapcsolt Euro Connection Workshopra.
A rendező a társadalmi referenciákkal teli, ám hőse privátszférájában is kutakodó tematikát minden szofisztikáltság és lila köd nélkül, kristálytiszta szerkezetben, jó ritmusban, továbbá lezserül, poénokkal fűszerezve vezeti elő. Közben okosan ügyel humor és dráma egyensúlyára is, éppen csak csepegteti a gegeket, nem erőlteti mindenáron a poéndramaturgiát. A film vizualitása is impresszív, a „valóságos” események tompa, fakó, napszítta politúrt kapnak – lásd a nyolcvanas évekből származó tábori képeslapokat –,Galambos ábrándjai viszont életteliek, szívárványszínűek. Miképpen lehet áporodott és dohos egy exteriőr? Révész Balázs operatőr frappánsan válaszolja meg a kérdést a falansztertáborról készült felvételekkel. Egyáltalán: az ember teremtette tárgyak, a szobabelsőktől az épületekig, élhetetlen és taszító világot építenek a szereplők köré.
Az Indián további erénye a kiváló casting, nem csak az egytől-egyig remeklő profi színészek, de a melléjük rendelt amatőrök is – a főszerepet játszó Szili Zsanda Örstől az egy-kétszavas vagy néma szerepeket alakító gyerekekig – jól mutatnak a vásznon és jól működnek a jelenetekben. Jóllehet nem éltek akkoriban, olyan hitelesen játszanak, mintha tudnák, milyen is volt az a világ. A későkádárizmus anyátlan, apátlan világa.
Indián – magyar 2015. Írta és rendezte: Simonyi Balázs. Kép: Révész Balázs. Zene: Fodor Máriusz, Toldi Miklós. Szereplők: Szili Zsanda Örs (Galambos), Hajduk Károly (Nevelő 1), Lengyel Tamás (Nevelő 2). Rudolf Péter (Táborvezető), Derzsi János (Gondnok), Producer: Fülöp Péter. Gyártó: FP Films. Támogató: Médiatanács. Duna TV. 30 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12645 |
