Pernecker Dávid
A The Punk Rock Movie, ez a koszos, csapzott, egyszerű kis házi videó 1977 forrongó évének egyik leghitelesebb kordokumentuma.
Az énekesnek nem feltétlenül kellett tudni énekelni, a zenésznek zenélni. A lemezkiadók és a lemezszerződések huszadrangú semmiségnek tűntek. Ha valaki öltönyben és nyakkendőben ment koncertre, az épp ugyanúgy be tudott olvadni a tomboló tömegbe, mint az, aki biztosítótűk tucatjaival tartotta egyben bőrkabátját. Nem voltak szabályok. Egy valami számított csupán, az intézményesült társadalmi-, morális-, kulturális-, és nem utolsó sorban zenei normák elleni fellépés – ha úgy tetszik: lázadás. Ennek pedig mindenhol megvoltak a maga helyszínei. Az Egyesült Államokban a hírhedt CBGB mellett ott volt a Mercer Arts Center, a Max’s Kansas City, míg az Egyesült Királyságban a King’s Road, a The Marquee, valamint a The Roxy szolgáltak zarándokhelyül a kor punkjainak. Utóbbi volt az egyetlen hely Londonban, ahol nem tiltották be a punk koncerteket. Épp ezért nem kérdéses, hogy miért is létezett csupán csak száz napig. A kultikus lokál a sorozatos feljelentések, rendőrségi rajtaütések, és a legendásan erőszakos események kusza hálójában vergődve húzta le a redőnyöket. Itt dolgozott lemezlovasként Don Letts, aki első fizetéséből vett egy Super 8-as kamerát, és elkezdte rögzíteni a zenekarok koncertjeit, valamint a színfalak mögötti- és a bárpult előtti klubéletet. Mindez történt 1977-ben. A punk jelenség még egy éves sem volt.
*
A The Punk Rock Movie ezeknek a felvételeknek a kollázsa. Mégis, annál jóval több. Ez a minden komolyabb koncepciót mellőző koszos, csapzott, egyszerű kis házi videó 1977 forrongó évének egyik leghitelesebb kordokumentuma. Az aktuálpolitika mélypontjaival szembesülő fiatalság hirtelen kiszakadt a hatvanas évek öreges békemámorából, a vezető ideológiai irányvonalat már a káosz, a provokáció, az irracionális és a racionális merőben ironikus konfrontációja határozta meg. Letts kamerája pedig tökéletesen konzerválta mindezt. Pólókra nyomott horogkeresztek sokkolják a sokkolhatókat, biztosítótűvel átszúrt ajkú ifjoncok váltják egymást követhetetlen tempóban, miközben alkoholbódulatban feledkeznek bele az agresszív és epileptikus dervistáncba. Egy punk lány interjút ad a botcsinálta rendezőnek, de szavaiból csak annyit lehet kivenni, hogy botrányos öltözködése miatt kirúgták állásából. A recsegve-ropogva döglődő hang majdhogynem élvezhetetlenné teszi a riportot, de így mintha fontosabbá válna a lány mondandójánál az, ahogy mondja azt. Kiakadt, flegmára piált offenzív modora ugyanis maga a színtiszta punk. Letts filmje tehát nagyszerűen működik szociológiai időkapszulaként, kultikus ugyanakkor mégsem emiatt lett.
Ereje a gesztusértékű filmezésében rejlik. Abban, ahogy felismerte az újdonsült jelenség forradalmiságát, s azt annak bimbózó puritánságában örökítette meg. Nem szabálykövető dokumentumfilm, csak spontán dokumentáció – mely túlnő saját anyagán. A The Punk Rock Movie azonban főként a punk zene szárnybontogatásának tanúságaként vonult be a filmtörténetbe. Letts koncertfelvételei ugyan sokszor esetlenek, de a manipulálatlanságukból eredő tapintható igaziság ezt könnyedén feledtetni tudja. Letts – akárcsak a film nézője – egyvalaki a koncertlátogatók közül. Szemén keresztül látjuk, ahogy a The Clash először játssza el a White Riot című klasszikust. Szemtanúi lehetünk a The Slits bénázásának, vagy éppen a sajnálatosan elfeledett Slaughter & The Dogs kitűnő produkciójának. A Siouxsie & The Banshees bámulatosan adja elő dalaikat, annak ellenére, hogy pár hónapja alakultak. Ugyan a Sex Pistols munkásságát Julien Temple részletesebben dokumentálta, az itt látható God Save The Queen korai verziója mégis ritkaságszámba menő élmény. De felbukkan itt még Billy Idol és a Generation X, Wayne County, Johnny Thunders & The Heartbreakers, valamint a nagyszerű X-Ray Spex is. Mindezt pedig csak tovább díszítik az olyan gyomorba vágó momentumok, mint mikor az Eater tagjai péppé vernek egy disznófejet, vagy mikor a film zárójelenetében Johnny Rotten megsemmisíti egy kisfiú lemezjátszóját. A The Punk Rock Movie olyan, mint a Zapruder-film. Nem professzionális, s a szó technikai értelmében véve nem is jó film – de fontos. Narráció, beszélőfejek, s következetes szerkesztési elvek nélkül is képes árnyaltan beszélni az ellenkultúra zenéjének születéséről.
*
A punkot – mint kulturális jelenséget – Letts közel harminc év után vette újra kezébe. A punkról a The Clash munkásságát átfogó filmjeiben (Westway to the World, The Essential Clash, London Calling, Revolution Rock, Strummerville) is esik szó, ugyanakkor annak mechanizmusa csak az együttes tagjainak szubjektív szemszögéből kerül bemutatásra. A 2005-ben elkészült Punk: Attitűd sokkal ambiciózusabb alkotás. Míg a The Punk Rock Movie a punk első szikrájának pillanatképe, addig a Punk: Attitűd egy folyamatábra. A punk zene eredetének kutatásától jut el a kétezres évek könnyűzenéjének punk-értelmezéséig. Triviálisnak tűnhet ez a kronologikus felépítés, a Punk: Attitűd erőssége mégis pontosan ebben a megközelítésben rejlik. Ugyanis Letts azáltal, hogy a címben jelzett attitűd változásait vizsgálja, sikeresen túl képes lépni a hasonlóan nagyléptékű témákat boncolgató dokumentumfilmek történelemóraszerűségén.
Első ránézésre ugyan úgy tűnik, hogy a Punk: Attitűd Legs McNeil Please Kill Me című – punk témakörben alapvető – interjúkötetének felépítését követi, azonban ez csupán részben igaz. A Please Kill Me a punk zene mérföldköveinek egymásra ható egymásutániságának kitűnő dokumentuma, és ezt Letts mintha át is tudná ültetni filmre. Akárcsak McNeil, Letts is kusza hálóként festi fel a zenekarok alakulását – melyet néha követni is nehéz.
Az első punk Marlon Brando volt A vad címszerepében. Mikor ugyanis megkérdezik tőle, hogy mi ellen lázad, azt feleli – kérdéssel a kérdésre –, hogy „Mitek van?”. A punk ugyanis maga a hozzáállás. A zene annak csupán párlata. A Punk: Attitűd ebből kifolyólag Jerry Lee Lewis, Chuck Berry, és Elvis Presley punk mivoltának lenyűgöző fejtegetésével indít. Az ő mozgásuk és beszédük, hajviseletük, színpadi jelenlétük ugyanis tobzódott a lázadás jegyeitől. Letts pedig ezt az állítást következetesen vezeti végig az úgynevezett „proto-punk” generációtól kezdve (The Dictators, The Stooges, MC5, The New York Dolls, The Heartbreakers) a legnagyobb punk együtteseken keresztül (The Clash, Sex Pistols, Ramones) a különböző punk-permutációkig és szubzsánerekig. Letts filmjéből tökéletesen kiderül, hogy a punk zenei színtereit az ellenállás, a szembeszegülés, s az elmarasztalás attitűdjei szervezték.
Generációk és nézeteik ütköznek egymásnak. Ki mit gondol a hippikről? Steve Jones (Sex Pistols) és Chrissie Hynde (The Pretenders) például punknak gondolja őket – míg mások közel sem így látják. Ki mit gondol azokról az együttesekről, akik a punk leszállóágában ténylegesen megtanultak zenélni? Punk zene a Public Image Ltd., vagy Johnny Rotten csak művészkedik? Mi jellemzi a punk öltözködést, s vannak-e szabályai? Letts ezt a kérdést egy fokkal talán hatékonyabban válaszolja meg a szubkultúrák divatjával foglalkozó Subculture című websorozatában, a lehetséges megoldások azonban már a Punk: Attitűd sorai közt is megbújnak. A konszenzus pedig szerencsére szinte minden esetben elmarad. A punk tucatnyi csűrt-csavart definíciója gabalyodik egymásba, s Letts szempontjából csupán egyetlen dolog válik biztossá: a punk organikus, szerpentinként tekergő fogalom. Egyszerre rejtélyes, és mégis körülhatárolható – a résztvevők hozzáállásával együtt modulál.
Letts természetesen eltér a The Punk Rock Movie rendhagyó formájától. Alapvetően konvencionális dokumentumfilm-szerkezetet használ grafikonokkal és egyéb vizualizációs megoldásokkal, ritka archív felvételekkel, riportalanyokkal. Az olyan kötelező punk dokumentumfilm-szereplők mellett, mint Henry Rollins, Jello Biafra, Glen Matlock, vagy Siouxsie Sioux olyan elfeledett nagyságok is helyet kapnak, mint Poly Styrene (X-Ray Spex), Glenn Branca (Theoretical Girls), Ari Up (The Slits), és sokan mások. Megszólalnak még olyan művészek is – mint például Jim Jarmusch, Mary Harron, Arturo Vega – akik testközelből élték meg a punk hőskorát. A Punk: Attitűd pedig azáltal válik elképesztően informatívvá, hogy a riportalanyai – akik a punk alkotói, nem szociológusok – úgy kutatják az ellenkultúrát meghatározó elemeket, hogy közben rendre ellent is mondanak egymásnak. Nem írják felül a másik mondandóját, inkább saját verziójukkal egészítik ki azt.
A Punk: Attitűd egy komolyabb rajongónak ugyan nem fog sok újdonságot mondani, a punkkal ismerkedők számára viszont egy egyszerű bevezetésnél többet tud nyújtani. Ugyanis a generációk kapcsolódási- és ütközési pontjai, a zenekarok ideológiája, küzdelmük a nem kívánt normákkal, s felkavaró világlátásuk egyértelműen ott rejtezik a mai napig élő és lélegző punk szubkultúrában – melynek bemutatására Don Letts rászánta az életét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12640 |
