Varró Attila
Coenék második Ó-Hollywood-szatírája Barton Fink vívódó hőse helyébe Ellroy-karikatúrák cirkuszát állítja.
A klasszikus tömegfilm aranykora a 30-as és 50-es évek között a Coen-fivérek számára éppen akkor vált kedvenc vadászterületté, amikor megtették a nagy ugrást korai pályájuk sikeres indie-produkcióitól a stúdiófilmek világába (a kicsiny Circle Film cégtől a Fox és Warner nagypályáig). Nem véletlen, hogy a környezetváltozást egy olyan filmtrilógia kísérte, amelynek darabjai egyöntetűen a szigorú hierarchiára épülő, diktatórikus vállalati gépezetek és a fogaskerekeik közé szorult értelmiségi hős küzdelméről meséltek, legyen szó ír maffiaszervezetről, arctalan nagyvárosi óriáscégről vagy akár konkrétan a hollywoodi lidércnyomásról. A Coen-fivérek negyed századdal később már nem csupán sikeres mainstream rendezőként, de ráadásul – az utóbbi években pályájuk során először – bérforgatókönyvírói tapasztalatokkal (olyan álomgyári bálványok mellett, mint Spielberg vagy Angelina Jolie) látogatnak vissza a Barton Fink íróbörtönét jelentő hajdani Capitol Pictures falai közé – ám idei hősük már nem szorongó New York-i entellektüel, aki sorozatgyilkos hőse felhevült, gennyedző agyának szűk hotelszobájába zárva küszködik a rá bízott birkózófilm kulimunkájával, hanem kérges szívű, vérprofi „problémamegoldó” a stúdiónál, aki rendezők, sztárok sötét ügyeit bonyolítja a háttérből. Eddie Mannix cápafigurája – ugyancsak életmű-úttörőként – ismert, létező figura (az MGM hírhedt kisfőnöke volt két évtizedig), ami szorosabb rokonságba állítja a Rendíthetetlen és a Kémek hídja kisember-héroszaival, mint a Coen-univerzum jellegzetes csapdába szorult balekjaival, akik többnyire legendás szerzői életművek lapjairól/kockáiról lettek összegyúrva, legyen szó Hammett-regényekről (A halál keresztútján), Capra-filmekről (A nagy ugrás) vagy Polanski és Kubrick-opuszokról (Hollywoodi lidércnyomás). Mannix buzgó katolikusként és tisztes családapaként munkaidőben mély hivatástudattal zsarol, veszteget és terrorizál, alakja a hajdani kövér, szivaros zsarnokfigurák fiatalabb kiadása – a sztori szűk 27 órájában számos problémát intéz sikerrel revüsellő terhességétől homoszexuális botrány eltussolásán át a legnagyobb sztár elrablásáig, miközben feltárulnak a filmipar árnyoldalának megtörtént esetei és híres városi legendái: a Nagy álomból átemelt nyitójelenet után a film inkább a mesébe illő valóság felé veszi az irányt és kíméletlenül ízekre szedi magát az Álomgyárat.
Aki azonban ezek alapján egyfajta James Ellroy Light-ra számít, és az Ave, Cézár! elődeit a Hollywoodi lidércnyomás, Az ember, aki ott se volt vagy a Félszemű karcosabb revízióiban reméli, súlyosan csalódni fog: Coenék ismét csak az Arizonai ördögfióka óta jól bevált sokszereplős madcap komédiák sablonjait követik, persze a tőlük elvárható remek karakterérzékkel, frappáns humorral és olajozott dramaturgiával (ahol még a legöncélúbbnak tűnő epizódok is meglelik helyüket a teljes mozaikképben). Az összkép inkább szatirikus nosztalgiafilmeket idéz, amolyan Grand Hollywood Hotelt, ahol az alkotók elnéző mosoly helyett kaján vigyorral rángatják a figurákat egyik abszurd szituációból a másikba – ám A nagy Lebowski vagy az Ó testvér, merre visz az utad? szerethető lúzerkompániája immár egy velejéig rothadt és idióta világot fest meg, ami a látszattal ellentétben jóval inkább a kortárs, mintsem a klasszikus Hollywoodról alkotott szerzői kép. A Fargót vagy a Lebowskit kultfilmmé varázsoló mélységes empátia és a karakterekből fakadó természetesség, ami a legbizarrabb szituációt is átélhetővé, sőt kínosan ismerőssé tette, átadta helyét valami eredendő keserűségnek és dühnek, amit a legszellemesebb poénok vagy színészi finomságok (Fiennes és Brolin) sem tudnak átszínezni. Ebben a Hollywoodban mindenki valaki más ura vagy szolgája, a színészek írókat hülyítenek, a rendezők sztárokat farkalnak, a producerek felfelé nyalnak, lefelé taposnak – az alkotópáros akár a bábjátékos „fixer” antihősében, akár az emberrablásért felelős idealista, tojásfejű írócsapat alakjában helyezi magát a képbe, ebből az egyetemes gyűlöletből önmaguknak is bőséggel kijut. Filmtörténeti közhely ma már egyenlőségjelet tenni az 50-es években felfutó ókori nagyeposzok Rómája és a düledező Ó-Hollywood közé: az Ave Cézárban azonban elmarad a Quo Vadis, a Palást és a Ben Hur krisztusi megváltása – miként a filmbéli Jézus végig arctalan epizód-alak, úgy az álomteremtő művészi küldetés nemességébe vetett „tudják, a srácoknak!”-hit sem sejlik már fel a friss opuszban. Coenék hitehagyott Antoniusa szerint ezen a Hollywoodon tényleg nincs mit dicsérni.
AVE, CÉZÁR! (Hail, Caesar!) – amerikai, 2016. Rendezte és írta: Joel és Ethan Coen. Kép: Roger Deakins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Josh Brolin (Mannix), George Clooney (Whitlock), Alden Ehrenreich (Hobie), Scarlett Johansson (DeeAnna), Ralph Fiennes (Laurentz). Gyártó: Working Title Films. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 106 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12636 |
