Schubert Gusztáv
Amnesia – svájci-francia, 2015. Rendezte és írta: Barbet Schroeder. Kép: Luciano Tovoli. Zene: Lucien Nicolet. Szereplők: Marthe Keller (Martha), Max Riemelt (Jo), Bruno Ganz (Bruno), Corinna Kirchhoff (Elfriede). Gyártó: Vega Film / ARTE Film / SRF. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 93 perc.
Magabiztos vének és tanácstalan fiatalok, az elhasznált testtel kajánul ingerkedő érzékiség, a kifinomult intellektus küzdelme a feledéssel, és mindehhez a művészet amfetaminja, a mindhalálig zene. Nem véletlenül juthat eszünkbe az Amnézia láttán az Ifjúság. Testvérfilmek. Legfőképp abban, hogy mindkét rendező tiszteli az öregkort és ismeri az emberi tragikomédia záróakkordjának Varázshegy-érzését, az élet béklyóiból szabadult nagybetegek/ vének utolsó lázas fellobbanását.
A varázshegy szerepét ez alkalommal nem egy alpesi szanatórium, hanem a napfényes ibizai tengerpart játssza el (akár az 1969-es More-ban), de ez nem lényeges különbség. Marthát, a majd félszázévnyi magányból kizökkentett idős asszonyt és a hazájától messzire vetődött huszonéves berlini zenészt ugyanúgy a zajos nagyvilágon, történelmen túli határhelyzet hozza össze. Különös liaisonjuk 1990-ben, a berlini Fal leomlása után indul. A családjától elszakadt, elárvult fiúnak támaszra, a 1945 óta önkéntes száműzetésben élő, magányát büszkén viselő asszonynak pedig védencre, és legfőképp ellazulásra van szüksége. Barbet Schroeder finom ecsetkezeléssel, semmi kis eseményekből, gesztusokból építi föl a nagyon össze nem illő pár egyre szorosabb kapcsolatát. Nem pusztán a rokonszenv hozza őket össze, a fiúnak a múlt hiányzik, az asszony pedig épp attól próbál majd félévszázada szabadulni. Martha ugyanis épp a németsége elől menekült ilyen messzire, amit a nácik bemocskoltak. Megbocsátani nem tud, nem akar, évtizedeken át nem hajlandó imádott Goethéje nyelvén megszólalni, sem Bachot játszani csellóján, de még a rajnai borokat is messzire kerüli. És most idesodor a sors egy kedves, helyes szimpatikus német ifjút, aki nemhogy nem náci, de mit sem tud a régmúlt gyalázatról. A jégpáncél olvadozni kezd. Szép történet, nagy átéléssel megrajzolva (Schroeder édesanyja sorsáról mintázta Martha életét). Itt lett volna jó megállni. De közbeszól a didaxis. Amit sejtettünk, onnantól kezdve kimondják és elmagyarázzák. Hogyan, miért? A film mély és sejtelmes első óráját ezzel el nem rontanám.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 56-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12623 |
