Pápai Zsolt
Knock, Knock – amerikai–chilei, 2015. Rendezte: Eli Roth. Szereplők: Keanu Reeves, Lorenza Izzo, Ana De Armas. Forgalmazó: ADS Service. 94 perc.
A szexuális vonzerejével előbb bűbájoló, majd az elutasítását követően terrorba kezdő, és áldozata kéjvágyát iszonyatba fordító nőstényördög a kortárs filmes szcéna gyakori vendége, az erotikus thrillerként nevesült bűnfilm-típus visszatérő alakja, akinek szereplésével hol jobban (Játszd le nekem a Mistyt!, Végzetes vonzerő), hol kevésbé jól sikerült filmek (Fullasztó ölelés, Gonosz, Zaklatás) sora készült. A színészként (Becstelen brigantyk, Piranha 3D) és rendezőként (Kabinláz, Motel) is dolgozó Eli Roth új munkája utóbbiak sorát gyarapítja.
A Kopp-kopp egy négy évtizedes B-mozi remake-je: az 1977-es – talán Haneke Funny Gamesére is hatást gyakorló – Halálos játékot a kevéssé ismert Peter S. Traynor rendezte, és impozáns szereplőgárdával bírt, a főhőst Cassavetes fétisszínésze, Seymour Cassel formálta meg. Ezzel együtt a film igazi barkácsmozi volt, némi „home made”-stich-hel, a hetvenes években tucatszámra születtek ilyesmi thrillerek, mint például a Wes Craven indulását jelentő Az utolsó ház balra (amely amúgy a Halálos játék közvetlen előzménye lehetett).
A Kopp-kopp nem indul rosszul, impresszív a kertvárosi jóléti unalom felskiccelése, továbbá Keanu Reeves remekül alapozza meg Evan, a bumfordi ideálapuka karakterét a nyitányban. A családja távozása után otthon egyedül maradt Evant megkísértő cicababák mutatkozása is bír némi izgalmassággal, annak ellenére, hogy itt már elrongyolt klisékkel dolgozik a rendező. A problémák a film második felében sokasodnak el, és egyrészt a feszültségkeltő effektusok setesuta használatából fakadnak (Roth-nak még olyan, más filmekben kiválóan működő ötleteket sem sikerült hatásosan rekonstruálnia, mint a lekötözött és fejhallgatóval ellátott alanynak a hangerő emelésével történő kínzása, ami pedig Joseph H. Lewis Big Combójában ragyogóan működött), továbbá a figurák gyenge pozicionálásából következnek. A fő gond az ezzel a filmmel, hogy a protagonista és az antagonisták egyaránt a thrillerműfajban honostól eltérő módon ábrázolódnak. A cselekmény előrehaladtával a protagonista nem megacélosodik, hanem egyre szárnyaszegettebbé válik, míg az antagonisták nem félelmetesek és tekintélyt parancsolóak, ellenkezőleg: infantilisek, irritálóak lesznek. Kivált az utóbbi súlyos hiba, a gonosznak ugyanis nem csupán a rémisztgetés a funkciója a thrillerműfajban, hanem az is, hogy a protagonistát felemelje, megnemesítse: a thrillerben az antagonistát nem szimplán romlottnak és öncélúan fertelmesnek, hanem delejezően – ha tetszik: vonzóan – rossznak kell megmutatni, akinek az ártalmatlanítása a győztes fél – tehát a protagonista – értékét is növeli. A Kopp-kopp alkotói ezt mintha nem tudnák, és félrekalibrálják a szereplők közötti veszedelmes viszonyokat. Így filmjük nem izgalmas, hanem riasztó, nem borzongató, hanem kínos.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/03 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12617 |
