Soós Tamás Dénes
Love & Mercy – amerikai, 2014. Rendezte: Bill Pohlad. Szereplők: Paul Dano, John Cusack, Paul Giamatti. Forgalmazó: ADS Service. 121 perc.
Van egy körsvenk a Szeretet és köszönetben, benne pedig az egész film. A Beach Boys éppen stúdiózik: poptörténeti klasszikusukon, a Pet Soundson dolgoznak, amely a Sgt. Peppers Lonely Hearts Club előtt egy évvel mutatta meg, hogy az album összefüggő műalkotás is lehet, nem csak különálló dalok gyűjteménye. A Pet Soundsot szinte egyedül megíró Brian Wilson vezényel, perfekcionizmussal instruálja a stúdiózenészeket, miközben a többi Beach Boy gitározgat, cigarettázik, unatkozik. A szabadidejében Charles Mansonnal bulizó Dennis (Brian öccse) papírdarabkákat pöckölget, majd a kamerának kancsalít: bolondozik, mintha házivideót forgatnának.
A film a magányos és magára hagyott zseniről, Brian Wilsonról szól, akinek innovatív ötleteit elvetik a korai szörfrockslágerek vonalát erőltető csapattársak, elméje pedig megbomlik a szüntelen drogfogyasztás közben. Ennek mintájára a film is kettéhasad: egyik szálon a huszonéves, egyre jobban leépülő Brian (Paul Dano) ír zenetörténetet, a másikon a széthullott, negyvenes Wilson (John Cusack) próbál kikerülni az őt túlgyógyszerező, rajzfilmszerűen őrült pszichiáter, Dr. Landy felügyeletéből. És ki sietne a magát ellátni képtelen géniusz segítségére, ha nem egy szőke, naiv szépség? A biográfiák tanúsága szerint ugyan nem Melinda, hanem Carl Wilson (Brian másik testvére) húzza ki a bajból a főszereplőt, de hát ilyen giccs jár minden zenészfilmnek, amelyikhez a menedzser-feleséget hívják szakértőnek.
A film érdemeit ez az idillikusra színezett szerelem csorbítja ugyan, de el nem törölheti. Zeneileg például néhol zseniális a Szeretet és köszönet. Elsősorban Atticus Ross soundtrackje, amely brikolázsszerűen építi magába és dolgozza át a klasszikus Beach Boys-harmóniákat. Másodsorban pedig a Wilson produceri zsenijét taglaló, Super 16-os kamerával vett jelenetek, melyekben Brian a fejében hallott hangokat komponálja csilingelően szép, sokrétegű dalokká. És stimmel minden más is, aminek egy zenészéletrajzban stimmelnie kell: a zenetörténeti összefüggések (a Beatles–Beach Boys–Phil Spector-háromszög), a bestof-lemezre illő számválogatás, és persze Paul Dano játéka, aki észrevétlenül hízik fel és lényegül át az amerikai álmok popköltőjévé.
Szomorú dalok a boldogságról – írta a Pet Soundsról egy kritikusa, s ez a pontos leírás a Szeretet és köszönetre is igaz lehetne, ha a film nem kapaszkodna bele a megnyugvást hozó közhelyekbe, és nem tekintené a mentális betegséget és a megjárt poklot is a kaliforniai nap által beragyogott tranzitállomásnak. Bár részletkérdésekben meglepően precíz, végeredményben a Szeretet és köszönet is csak egy újabb meggyötört zseni romantikusan rózsaszín képét festi elénk. Bill Pohlad filmje nem több mint egy popgéniusz hollywoodi zsebszimfóniája – igaz, nem is kevesebb annál.
Extrák: Semmi.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12602 |
