Turcsányi Sándor
Leos Carax filmjeit a Francia Intézet vetítette. Az elemi erők és az ősösztönök mozisát nem érdekli nagyon a történet. Posztmodern közhely, mondhatja a néző.
Volt-e szerelmes az ősember? Tényleg csak úgy lebunkózta, aztán a hajánál fogva szánkáztatta az első bokor alá, a barlangba? Hajlamos volt-e lemondani a fajfenntartás parancsáról, azért, hogy fájjon? Fájjon egy kicsit a lelke. Mekkora volt a lelke?
Az újmódi francia film egyik legcsillogó-villogóbb sztárjáról, Leos Caraxról van szó. Elemi erők – tűz, víz – és ősösztönök mozisáról. Ennyi már szinte önmagában elégséges lenne ahhoz, hogy ilyen messze, majdhogynem Ádámnál s Évánál kezdjük. De más okunk is van, hogy ne a kályhától, hanem annak feltalálása előtti időkből induljunk. Úgy hívják, Denis Lavant. Carax eddigi három filmjének – Egy fiú találkozik egy lánnyal, Rossz vér, A Pont Neuf szerelmesei – a főszereplője. Mindhárom filmben azonos nevű – Alex –, kishíján azonos fazonú, majdnem azonos személy. Hihetnénk, maga Carax. Ilyesmire bőségesen volt már példa, hogy földrajzilag se távolodjunk nagyon messzire, talán Antoine Doinelt említhetnénk. Meg azért is, mert rendezőnk is rendszeresen és kedvtelve emlegeti Truffaut-t. És emlegetik őt a francia film – elsősorban francia – barátai. Nem mintha Caraxot nagyon lehetne vagy érdemes volna hozzá hasonlítgatni, hanem mert hiányzik. Nem csak ő, az egész új hullám. Godard is hiányzik, még ha itt van, ha működik is, de milyen jól, még akkor is, ha egy-egy bemutatója jelentősebb világesemény, mint az első etióp Holdra szállás. Erős tehát a várakozás, a frankofil vágy. A kívánós szemek csak Párizsra vetődnek.
A Pont Neuf szerelmeseiben lép tehát elénk Alex. Itt fiatal clochard, akár egy lecsúszott alternatív popzenész, csak a haja hiányzik, viszont a végére az is kinő: pont olyanra. A poszt-posztmodern külső, a design-os rongyos egy ősibb alkatot takarnak. Alex, a crô-magnoni. Kívül is, belül is. Valahogy idekeveredett. Persze vademberek Voltaire óta megjelennek a (francia) művészetben, de Alex még vademberebb. Nem csodálkozik, inkább dacos. Nem nagyon igyekszik, mégis föltalálja magát. Leginkább a cirkusz és a szerelem vonzza, a kenyér nem érdekli. Külsőre – no jó, tán felegyenesedett – szembeszökően alacsony termet, kicsi, ám széles orr, mélyen ülő szem, előreugró, nem kimondottan magas homlok. Ki is lehetne más, éppen olyan, mint gyermekkorunk történelemkönyvének ősember-illusztrációja. Bunkóval, állatbőrökben. Az állatbőröket felcserélte: az első alkalommal, az Egy fiú találkozik egy lánnyal című filmben Antoine Doinel pepitakabátjával, majd a Rossz vérben egy pierrot-os fölsővel, és végül a mondott göncökkel. A bunkó? Hát ami azt illeti, elég bunkó, belülről szintén ősalak. Zsigereiben éli az életét, legyen bárhol is. Fut, szalad, tüzeskedik, minduntalan belelök valakit a vízbe. A Pont Neufről a szerelmét, mer’ szerelmes, az Egy fiú találkozik...-ban rakpartjáról (szintén a Szajnába) a barátját, mer’ szerelmes. Már ebben a filmben – épp csak közénk érkezett – veszettül szerelmes. Erre kap rá először, már akkor az, már akkor taszít, amikor még nem is ismeri a (későbbiekben alig) változó) nagy Őt. A néző előbb találkozik vele, a vad őskamasz még csak a fényképét látta. Hát nem elég az? Korai információ Carax egész munkásságáról, filmhez való viszonyáról. A kép fontossága, igazsága. Vannak ugyan más fontos dolgok, de a kép a legfontosabb. Vannak ugyan igazságok, de csak a képeknek szabad hinni. Lehet idő, lehet rend, időrend nem lehet, mindent elintéz a látvány. És rabul is ejt könyörtelenül, de a harmadik film végére úgy érezzük, a rendező az, aki foglyául esik.
Az Egy fiú találkozik... fekete-fehér film. Képszerű, fényképszerű, kimondottan és hangsúlyozottan kétdimenziós, ám felette attraktív. A Rossz vér színes. A Pont Neuf... rettentő színes. Carax éjszakái szebbek, mint a nappalaink. Carax éjszakái sűrűbbek, mint a nappalai. Sűrűbbek, mert miért épp a naptárnak volna igaza (a képpel szemben), és sűrűbbek, mert akkorra húzódnak összébb az élet kristályai. Posztmodern közhely – rándíthat a vállán a honi mozinéző, ki kortársa az alkotónak, hisz nálánál ki ismerné jobban a hosszas nyitvatartású lebujokat. De nincsenek lebujok bár közhelyek adódnak. Carax éjszakáiból amit látunk, az külsőkön – rakpartokon, utcákon, hidakon – játszódik, még ha legbelül is. A belsőből is az az érdekes, ami kívül van, ami világít. S hogy mi van belül, mi az az elemi, ami szó szerint majdnem szétfeszíti a hőst (az embert), az a képekből sokkal inkább kiderül, mint a történetből, – Carax szerint. Nem is nagyon érdekli a történet, holott minden művében ott van erősen. Haragszik is ezért, s amint teheti, igyekszik borsot törni az orra alá: belekavarni időrendjébe, szándékosan felborítani logikáját, s lehet, még tovább közhelyesíteni. A Rossz vér egy szimpla gengszterhistória kis sci-fi beütéssel és szerelmi szállal, szálakkal. Könnyű összefoglalni, viszont szükséges is, lévén láthatatlan. Marc és Hans (a németek Hansnak hívják, a Pont Neuf-ön is akad belőlük), kiérdemesült gengszterek. Mit csinál a leszázalékolt gazember? Rátér a jó útra. Ők gondjaikba veszik egykor volt, az előzmények során üzemi baleset (agyonlövés) áldozatává lett társuk fiacskáját, s mindjárt fontos küldetést bíznak rá. Meg kell szereznie egy egészen különleges szérumot, amivel alighanem megmenthető az emberiség. Alex (mert ő a fiú) kicsit riszál, aztán megcsinálja. No nem a két nyugállományú maffiózóért, apja emlékéért, még kevésbé az emberiségért, hanem természetesen a nő miatt. Elalél Anne (megismerhetjük Juliette Binoche-t, az Új Híd későbbi csillagát) szépségétől, és máris megy lopni. Jól lop. Kézügyes, ezt nyilván emlékeiből hozza. Jól lop: és sokat. Az Egy fiú találkozik...-ban lemezeket, a Pont Neuf...-ben mindent, ami a keze ügyébe kerül.
A Pont Neuf szerelmeseinek is vannak mókás percei, például az altatóval való ügyeskedés. De ezek az önfeledt jelenetek tragikusan kívül maradnak a filmeken. Nem az ősember találta fel a humort, a világ vált szívós munkával röhejessé. Carax és hőse alapvetően humortalan, felette görcsös személyek. Az egész pont olyan, mint minden generációs erőlködés. Alex, ha véletlenül nevet, akkor is inkább hisztérikusan sikong, vinnyog, mint egy beteg állat. Ügyes, vonzza a cirkusz, a vásári mutatvány. Ilyen dolgokkal keresi meg a napi betevőre (cigarettára) valót. (Soha sehol senki a filmvásznon – pedig ezt már sok mindenkire ráfogták – ennyit nem dohányzott, mint Alex, mint Carax kivétel nélkül valamennyi szereplője.) Előbb itt a piros, hol a piros játékos, gyors bűvész, majd tűzköpő, tűzokádó. Nem nyel, csak köp.
Most valóban azonos Carax-szal: ő is a tüzet követi. A Pont Neuf... július 14-ei tűzijátéka minden bizonnyal bekerül a filmművészet történetébe, még elébb a rekordok könyvébe. Lélegzetelállító vízisí az éjszakai Szajnán, miközben a rakpart magasából foly alá a tenger tűz. Nem semmi, és pontosan ezért került bele a filmbe. Görögtűz: csak világít, nem éget. Műtűz: békén megfér a – szintén jócskán adagolt – vízzel. Ilyennek kell tekintenünk Carax és Alex kapcsolatát, esetleges azonosságát is. A legújabb kor lovagja, sikerembere és az örök vesztes keljfeljancsi, az eltévedt ősember. Mert vesztes. Mindig az. Eltűnik a szerelem, vagy meghal. (Mint a Rossz vér vagy az Egy fiú találkozik... végén.) De még akkor is, mikor a habokból fölmerülve épp az örök boldogság, és minden bizonnyal egy újabb grandiózus film felé teherhajóz: csak úgy lesz boldoggá, hogy a rendező ellopja sorsát, mikor idilli hajóútra küldi a tengerhez. Közben Carax épp ezzel bizonyítja, hogy ő az ellenkezője: tuti nyerő.
Nyerő, elsősorban mert Denis Lavant-ra rátalált. Végül is, mint a Pont Neuf... most említett záróképe is sugallja, a maga módján mindenki mennybe megy. Caraxnak a hozzá fűzött nagy várakozások miatt ez szinte kötelező is. Hogy mennyire szolgál rá a felfokozott reményekre a kétségtelenül tehetséges, vitathatatlan képalkotó erővel megáldott fiatalember, az még e messze világító Pont Neuf... után is a jövő zenéje. Bár meglehet, a múlté. Mert első filmje tűnik a legigazibbnak, a legizgalmasabbnak. Az ősember belépője, színre lépése. Mit csinál egy ilyen régi fickó, ha merőben más közegbe kerül? Ebbe a világvége utáni világba? Megbetegszik a szerencsétlen. Alex az Egy fiú találkozik...-ban már fájlalja a gyomrát, csak úgy kapkodja, nyeldesi a gyógyszereket; a Rossz vérben komolyan beteg. Fut, rohan, cigánykereket hány kínjában. Erőteljes, megrendítő ökölcsapásokat mér a hasára, hogy valamennyire feledje belső baját. És üvölt, ahogy a torkán kifér. A Pont Neuf...-ben az aszfaltba dörzsöli, vagdalja a fejét, annyira fáj. Beteg ember. Beteg a szerelme is. Michelle sokáig gyógyíthatatlannak tűnő, különös szembetegségben szenved, lehet, meg fog vakulni. De hova lennének akkor a fények? A betegség igen plasztikus és roppant találó metaforája a fiatalságnak. Az ifjak világgal való szembenállásának. Rettenetes a harckényszer; ha már a saját porhüvelyemmel is, akkor aztán tényleg mindennel. Nincs is ennél kifejezőbb, csakhogy nem Carax találta föl. Az idézetekkel, utalásokkal teli művek mesterétől nem is várunk ilyesmit. A betegség, a beteg hős a legjellemzőbb a mai korra, a mai vásznakra. Úgy tűnik, napjaink filmművészete egy nagy poliklinika, ahol mindenféle baj megtalálható. Különösen az új francia film jár ebben élen, többen a látásukat, egyesek a beszélőképességüket veszítik el, lesántulnak vagy egyszerűen AIDS-esek. Végeérhetetlenül sorolhatnánk a példákat tőlük: Éjszakáim szebbek mint a nappalaitok, Betty Blue, Kösz, megvagyunk, vagy azok, amelyekről eddig is szó volt. Nem is klinika, inkább orvosi múzeum, még inkább kiállítóteres, s mindig kerül valami nóvum, valami eddig még nem diagnosztizált lépfene. Carax példásan veszi ki ebből a részét, szorgos betegszállító.
Ha nem hozta volna az ősembert, le is mondhatnánk róla. Alexnak mindent elhiszünk, még a Pont Neuf... után is, Caraxnak semmit. Kint vagyunk a vízből. Ő is ezt mondja – ne neki higgyünk, hanem a képeknek. Viszont azokat még a bíróság sem tekinti hitelt érdemlő bizonyítéknak. Bizonyítéknak? Mire?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1257 |
