Székely Gabriella
A Filmvilág-klub vendége volt a Szindbád moziban a Lombhullás, az Élt egyszer egy énekesrigó, a Pasztorál, A Hold kegyeltjei, az És lőn fény, a Lepkevadászat grúz rendezője, valamint Gazdag Gyula. Az alábbiakban a klub-beszélgetésből közlünk részleteket.
– Gazdag Gyulával húsz éve ismerjük személyesen Otar Joszelianit, sőt olyan szerencsések voltunk, hogy 1977-ben két hétig nála vendégeskedtünk Tbilisziben. A grúz filmstúdió kis vetítőjében láttuk, nagy titokban, betiltott filmjét, a Pasztorált. Joszeliani tíz éve Párizsban él... és el nem tudom képzelni, hogyan? Azon gondolkoztam, hogyanpiknikezik, például? Ha bárányt akar sütni a szabadban, bemegy a henteshez, és megveszi a húst? Hol marad akkor az élvezet? Mert Tbilisziben, ugye, nincs hús a hentesnél, beülünk tehát az autóba, kihajtunk a külvárosba, egy kis kertes ház udvarán kiválasztjuk a bégető bárányt, kifizetjük, aztán bevonszoljuk magunk mögé az ülésre. Továbbmegyünk. A szomszéd utcában levágatjuk, és irány a hegyek. Otar, nem unalmas Párizsban az életed?
Otar Joszeliani: Ha csak a bárányról volna szó! Most éppen van hús a hentesnél. Sajnos sok minden megváltozott azóta, amióta nálam jártatok. Ahogyan kiszorult a hatalomból a hetvenéves bolsevizmus, kivirágzott a szemét; a banditizmus, a maffia uralkodik. A politikai erkölcstelenség, melyben ilyen hosszú ideig éltünk, meghozta gyümölcsét... A grúz mediterrán nép, éjszaka él, most sötétedés után elnéptelenednek az utcák. Emlékeztek a házamra a belvárosban? El kellett cserélnem, mert az utcára néznek a földszinti ablakok, és ez veszélyes. A hetven évvel ezelőtti Grúziát személyesen nem ismerhettem, de a húsz évvel ezelőtti is eltűnt. Semmi sem tudja pótolni Franciaországban azt, amit Grúziában elvesztettem. Azért dolgozom, hogy megörökítsem a múltat. Az ember bizonyos korban fontosnak tartja mindazt, amit fiatal korában átélt.
Gazdag Gyula: Hogyan lehet Joszeliani-filmet csinálni másutt, mint Grúziában? Hogyan lehet Afrikában vagy Franciaországban megteremteni ugyanazt a grúz világot?
Otar Joszeliani: Én nem tudok akárhol forgatni, például a mohamedán vagy a buddhista kultúrkörben semmiképpen sem. Az én életem a zsidó-keresztény világhoz kötődik. Egyébként a XII. századi Rusztaveli, hogy pontosabban fogalmazhassa meg a „grúzság” lényegét, a Tigrisbőrös lovag cselekményét áthelyezte Indiába.
Grúziában forgatott filmjeim sem jellegzetesen grúzok. Grúzia nem létezik, olyan, amilyennek elképzeljük. Mindannyian keressük, de nem találtuk meg eddig. Ezért is talán, hogy a grúzok inkább versben fejezik ki magukat, nem prózában.
– A Lepkevadászat hőseinek közös a sorsuk. Nem tudnak kibújni a bőrükből, nem tudnak másfajta életet élni, csak azt, amit elkezdtek, sem a kastély öreg francia arisztokrata hölgyei, sem az orosz Olja, aki hatalmas örökséggel a zsebében pillanatok alatt maga köré varázsol Párizsban egy moszkvai csuda találmányt: a társbérletet, egy függönnyel különíti el anyját. Igazából nem tudunk megváltozni, mindig magunkkal cipeljük a múltunkat? Nem tudunk szabadulni tőle?
Otar Joszeliani: Tizenhat éves korára az ember megformálódott és olyannak is fog meghalni. Amit megtanultunk a gyermekkorunkban, sosem hagy el bennünket. Megváltozhatnak az életkörülményeink, megváltozhat az anyagi helyzetünk, de amit a gyermekkorunkból hoztunk, az megmarad. A legnagyobb betegsége az emberiségnek az, hogy útra kelt. A törökök Németországba vándorolnak, az arabok Franciaországba, a kínaiak meg a vietnamiak Európába, és újabb hullámban Kelet-Európából elindultak az emberek Nyugat-Európa és Amerika felé. Ez a vándorló nemzedék sosem fog beilleszkedni az új hazában. Ismeretes tény, hogy csak a harmadik nemzedék tud adaptálódni az új körülményekhez. Erre gondoltam, amikor új filmemben folytonosan jönnek-mennek a hajók, jönnek-mennek a vonatok, és jönnek az új emberek... Rémes, hogy bizonyos történelmi pillanatokban a földkerekség képe változik. A szeldzsukok, akik eljutottak Görögországba és letelepedtek, azt hiszik, hogy ők a valódi görögök. A grúzok nagyon nehezen mozdulnak, nagy erkölcsi nyomás kell ahhoz, hogy elhagyják a hazájukat. Én sem mentem el, csak külföldön dolgozom.
Gazdag Gyula: Milyen a grúz mesélés? Én azt látom, hogy apró pici dolgok, jellemvonások, figurák egyéb jellemző gesztusai, jelentéktelen események szép lassan valami szövetté alakulnak, addig szövögeted ezeket a vékony szálakat...
Otar Joszeliani: A film szerkezete a zenéhez hasonlít. Úgy építem, mint a zenét. A történetet nem tartom fontosnak. Szeretem a szőnyegeket, hosszan nézegetem, akár a képeket. Úgy szövik a szőnyegekét, mint a dallamot. A motívumok változásánál változnak a fonalak színei, illetve vastagsága. Úgyhogy régen, a szőnyegszövésnél mindig szólt a zene. És a szövőnők akként változtatták a színeket, meg a csomókat, ahogyan változott a zene.
A film lényegéhez csak akkor jutunk el, ha megfigyeltük minden egyes elemét. Ezért inkább támaszkodom a zenei fordulatra, mint a dramaturgiai elemekre.
– Derűsen szomorúak ezek a filmek, kivétel nélkül, a Lombhullástól kezdve egészen a Lepkevadászatig. Számomra mindegyik film arról szól, hogy a jelen, az idő elpusztítja a múlt értékeit. Az érték feltétlenül múlt idejű? Manapság nem születik? A jelen csak termel, például távirányítós kapunyitót, mellyel a japánok csukják, nyitják az ódon francia kastélyokat?
Otar Joszeliani: Nem. A pesszimizmus művészi módszer, amellyel a jövőt figyelem.
– Miért?
Otar Joszeliani: A pesszimizmus egyszerűen játékszer. Gondold csak meg, az indulókon, valcereken, a mazurkákon kívül minden zene szomorú! Persze nem a popzenéről beszélek. A zene szomorú. A zene halk. Egyébként mindannyian jól tudjuk, hogy semmi sem végződik jól. Csak a múlt ad okot vidámságra. A múlt meg azért szomorú, mert sose lehet újra visszahozni. Én amúgy optimista vagyok. Egyszerűen ezzel a pesszimista módszerrel próbálok érintkezni veletek, a közönséggel.
Egy néző: – Gondolkodtam a film címén... Lepkevadászat... Az eltűnt érték megfoghatatlan lepkéhez hasonló, amely már nincs itt és amely helyett valami durva és primitív dolog következik...
Otar Joszeliani: Igaza van, megállíthatatlan ez a folyamat. Az ember vele született betegsége az alkotás kényszere. Sehogysem képes megfékezni magát, hogy ne alkosson olyasmit, ami a jövőben tönkreteszi nemcsak önmagát, hanem a körülötte levő világot is. Gondolom, mennyire örült Edison, amikor felfedezte a fonográfot. Szép jövőben reménykedett. És mi lett? Ma jóformán be lehet zárni a koncerttermeket, az operába csak a sznobok járnak. Nem éneklünk már az asztal mellett. A lemezek bútordarabok a lakásunkban, akár egy komód. A telefon miatt leszoktunk a levélírásról, és ha kialszik a villany, tehetetlenek vagyunk... Szaharov nukleáris fegyvert alkotott az oroszoknak, majd ellenzékiként bűnhődött a tette miatt. De ki tudja, lehet, hogy valami változik, elfelejtjük ezt a kultúrát, és egyszerűen átlépünk egy másikba. Útkereszteződésnél állunk és rettegünk a jövőtől. De azt se felejtsük el, hogy a törökök elpusztították ugyan a bizánci birodalmat, ám a bizánci birodalom sem volt maga a paradicsom.
Gazdag Gyula: Ha ez a mostani kultúra elpusztul, akkor a paradicsom pusztul el?
Otar Joszeliani: Egyszer már kidobta Ádámot és Évát az Isten az Édenkertből. Ezt a bűnt hordjuk magunkkal.
– Otar, te matematikát tanultál az egyetemen, és abbahagytad azért, mert úgy gondoltad, hogy matematikusi tevékenységeddel árthatsz a világnak, legalábbis többet, mint a filmjeiddel. A te filmjeid ártatlanok vagy legalábbis kevésbé ártalmasak, mint a matematika?
Otar Joszeliani: A találmányok, felfedezések mindig veszélyesek és senki sem tudja, milyen következményekkel járnak. Persze mondhatnám, hogy erre a filozofikus következtetésre jutottam, de az igazság az, hogy rossz matematikus voltam, ezért kezdtem filmet rendezni.
Gazdag Gyula: Kritikusaid azt írják, hogy filmjeid bizonyos értelemben nosztalgikusuk.
Otar Joszeliani: A rendezők olyan világról alkotnak filmeket, amilyen körülöttük létezik. Ez határozza meg szemléletüket, és persze a neveltetésük, az egyéniségük. A filmkritikus számára pedig az én filmem nyersanyag, amelyet ő formáz, ő is saját felfogása és kultúrája alapján, aztán ezt nyújtja tovább az olvasónak. Így senki nem hisz senkinek, és mindenki a saját útján megy.
– Szeretsz moziba járni?
Otar Joszeliani: Nem.
– Nem szereted a filmeket?
Otar Joszeliani: Azért sem nézem a filmeket, mert rettenetesen idegesít a tehetségtelenség és az ízléstelenség. Néhány filmet nézek évente, főleg a barátaimét, és mivel a barátaim, semmi rossz nem fenyeget.
Gazdag Gyula: Nem tudod elképzelni azt, hogy megnézel egy filmet és új barátot szerzel?
Otar Joszeliani: Az ember sose lehet elég óvatos.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1255 |
