Sepsi László
A XIII. Anilogue alapkérdése volt, hogyan viszonyul egymáshoz az animációs film szabadsága és a gyermeki szemléletmód.
Az animáció nem gyerekfilm, hangzik a reflexszerű előítéletek ellenében megfogalmazott alapszabály, amit valahol a „fantasy nem mese” és az „amit a vásznon látunk, az nem valóság” között találunk az eloszlatott tévhitek nagykönyvében. Bár a XIII. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál egyik fő témája az interaktivitás volt – amit a vonatkozó kerekasztal-beszélgetésen túl a nézőtér zajongására reagáló spot is hangsúlyozott –, játszható videójáték-adaptációk és választható filmbefejezések híján a program filmjeinek igen nagy része inkább mintha arra kérdezett volna rá, miképp viszonyul egymáshoz az animációs film szabadsága és a gyermeki – de nem szükségképpen gyerekeket megszólító – szemléletmód. Ennek köszönhetően a gyereknézők számára áthangszerelt zsánerek (April és az Ál-világ) mellett sorra bukkantak fel a (kis)kamasz főhőst szerepeltető, de nagykorú közönséget célzó történetvariációk (Amada, A Próféta) vagy a kísérteties tételek a felnőtté válás és a kamaszkor egyéb traumáiról (A szatellitlány és a tehén, Fantomfiú, Amikor Marnie ott volt).
*
Míg az Anilogue idei felhozatalának egyik végpontjában a szexualitás (A zongora, Anomalisa) és a politikum (A varázshegy) jelölte ki az életközépi válságtól és történelmi traumáktól szenvedő felnőttek birodalmát, a másik oldalon a fantasztikum különböző formái alkottak sajátos skálát. Az April és ál-világ steampunk matinéfilmjében beszélő macskák és testpáncélba bújt gyíkemberek gazdagítják a vernei ihletésű pikareszket, aminek gőz alapú huszadik századában még mindig a Napóleon-dinasztia uralja Franciaországot. Célközönségüknek megfelelően Christian Desmares és Franck Ekinci rajzfilmjét kevéssé izgatják a szigorúan vett alternatív történelmi vízió következményei, a világ megmentésébe torkolló cselekményben a századfordulós kalandregények és életteli sci-fi ponyvák zabolátlansága talál egymásra a grafikus leképezés nyújtotta szabadsággal.
Az April és ál-világ gyerekhős híján a filmbeli világ megalkotásán keresztül szakadt el a rigorózus realizmustól és érvényesített egy meglehetősen játékos szemléletmódot – legyen szó akár történelemről, akár a sci-fi eszköztáráról. Vele szemben a Paulo Coelho egyik előfutárának és példaképének tartott Kahlil Gibran azonos című regényét adaptáló A próféta épp egy némasági fogadalmat tett rendetlen kislány alakján keresztül igyekszik lebontani a befogadói védvonalakat az alibinarratívába illesztett bölcsességekkel szemben. A címbéli próféta – egy Mustafa nevű, politikai okokból elítélt költő – útja a házi őrizetből vezet a vélt szabadságig, miközben sétájának minden állomásán megoszt egy költeménybe oltott példabeszédet a szavain ámulattal csüngő helyiekkel. Mivel az egyes versekből ismert animátorok (többek között Bill Plympton, Joann Sfar és Nina Paley) készítettek önálló, többnyire absztrakt etűdöt, az önmagában igencsak formulaszerű kerettörténet és a benne szereplő rakoncátlan kislány a befogadó pozícionálásának eszköze is lesz: csendes ámulatba átforduló lázadozásával mintha a magvas életigazságok hallatán fészkelődő nézőknek mutatna jó példát.
Egy gyerekszereplő és a hozzá társított antropomorf kabalasirály cselekménybe illesztésével A próféta könnyedén az egész család számára élvezhetővé tette a tragikus alaptörténetet. Az Edgar Allan Poe novellái alapján készült Rendkívüli mesék szintén egy emberi tulajdonságokkal ellátott madáron keresztül teremt kohéziót kisfilmjei között: a holt költő holló alakjában társalkodik egy sírkertben a halál angyalával, miközben Az Usher-ház végétől A vörös halál álarcáig megelevenednek animált rémmeséi. Raul Garcia – aki véletlen egybeesésként éppúgy dolgozott a Disney Oroszlánkirályán, mint A prófétát jegyző Roger Allers – mozija jellegzetes Tim Burton-i ihletésű munka, amiben a klasszikus horror iránti rajongás némiképp együtt jár annak megszelídítésével, különös kontrasztot hozva létre a depressziós holló dialógusai és a mikrotörténetek vérbő gótikája között. Ugyancsak ezt a rajongói szemléletmódot erősíti, hogy a kisfilmeket a zsáner ikonikus alakjai narrálják: Lugosi Bélától Roger Cormanon át Guillermo del Toróig mondják fel Poe delíriumos mondatait, sokszor azzal a következménnyel, hogy az egyébként hangulatos animáció merő illusztrációvá degradálódik az önmagukban is kuriózumértékű szavalatok mellett.
De a gótikus ihletettség a Rendkívüli mesék adaptációján túl is rendre felütötte fejét az Anilogue programjában, hol a szubjektivitás hangsúlyozásán keresztül teremtve nyugtalanító tudatfolyamokat (Disszonancia, 8 golyó, Anomalisa), hol pedig konkrét motívumokat átemelve a XIX. század rémtörténeteiből, különös hangsúllyal a kísérteteken és egyéb látomásszerű jelenéseken fantasztikum és valószerűség határán (Amikor Marnie ott volt, Hokusai kisasszony, A fantomfiú). Utóbbiak közül a Ghibli stúdió talán utolsó produkciója, az Amikor Marnie ott volt mozgósítja leginkább a gótikus hagyományokat: az érzelmileg zavart kamaszlány találkozása egy vidéki kúria gyanús lakóival – köztük a címszereplő Marnie-val – egyszerre kínál bakfishősre hangolt doppelgänger-sztorit és csavaros kísértettörténetet, amiben a természetfeletti egyaránt értelmezhető egy érzékeny tini víziójaként vagy valóban megelevenedett múltbéli traumaként.
Az Amikor Marnie ott volt tudattartam és fantasztikum közti elegáns billegésével és a Hokusai kisasszony művészéletrajzába épphogy beszivárgó természetfelettivel szemben a fesztivál fődíjával jutalmazott Fantomfiú jóval direktebben mutatja fel a fantasztikus elemeket. Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli rajzfilmje műfajparódiába és szuperhős-sztoriba hajló thriller egy egész várost fenyegető arctalan masterminddal, aminek látszólagos könnyedségét markánsan ellenpontozza, hogy a hősszerepet itt egy rákos kisfiú és annak folyton eltekergő asztrálteste tölti be. A játékos pastiche és a betegség borzalma közti feszültség tette a Fantomfiút egyszerű ifjúsági misztikus thrillerből meghökkentő műfajkeverccsé, ami csak az erős mezőnynek köszönhetően nem vált egyúttal a fesztivál legbizarrabb filmjévé is.
Szorongós kísértetsztorik helyett ugyanis A szatellitlány és a tehén bámulatosan szürreális magánmitológiájával ragadja meg a kamaszlét groteszk átmeneti állapotait: egy olyan világban, ahol a szerelmi bánat következményeképp a tinik állattá változnak és a kitépett szívükre ácsingózó gátlástalan szervkereskedők mellett egy hatalmas robotkohó is vadászik rájuk, a frissen kikosarazott tehénfiú és az űrbéli androidlány között bizonytalan szerelem szövődik. A dél-koreai Chang Hyung-yun animációjának hirtelen stílus-, műfaj- és hangulatváltásaival együtt elbűvölő vízió született arról, hogy gondolható egy esetlen gesztusokból kibontakozó kamaszszerelem mögé valami – godzillai értelemben is – monumentális világmagyarázat rideg robotokról és egy minden érzelmet elégető robottitánról.
Ennél jóval politikusabb irányból közelít a kamaszkori beavatástörténet felé Simon Rouby Adamája. Katonának állt fivérét és egy baljós madarat követve a tizenkét éves Adama nyugat-afrikai törzsének biztonságos falujából jut el az első világháború európai frontvonalára, hogy végül a mustárgáztól ködlő senkiföldjén szembesüljön a felnőttvilág poklával. Az Adama az érintetlen, talán túlságosan is idealizált törzsi társadalmak és a gyermekkor ártatlansága közt vont párhuzamra húzza fel posztkoloniális lelkiismeretfurdalástól fűtött példabeszédét, amibe a fantasztikum sejtelme már csak a törzsi varázsló rendre kinevetett, de mégis valóra váló jóslatain képes beszivárogni. A gyermekkor elhagyása után a varázslat ígérete rituálék és véletlen egybeesések szövedékében él tovább.
Animációs dokumentumfilmként Anca Damian különdíjas A varázshegy című munkája értelemszerűen kevés kapcsolatot ápol a fikciós munkákból kirajzolódó csapásirányokkal, ugyanakkor a történelmi valóság elemelése és átlényegítése – ha nem is fantasztikumba fordítása – mégis fontos szervezőelve lesz a vegyes technikával életrajzi animációnak. A második világháborús lengyel menekültből előbb ellenzéki aktivistává, majd a nyolcvanas évekre afganisztáni partizánná vált Jacek Winker a katyńi mészárlástól 9/11-ig ívelő élet- és családtörténetének ijesztő sorszerűségét, vele együtt a privát és kollektív történelemi összefonódását az avantgárd ihletésű barkácsanimáció mint médium, csak kevéssé képes megragadni. A személyes elbeszélés árnyékában a gyűrött papírdarabok és felskiccelt emberalakok másodlagos illusztrációvá válnak, amik legjobb esetben is csupán a szubjektív emlékezet hiteles vizuális reprezentációjának lehetetlenségéről árulkodnak.
A 2015-ös Anilogue filmjeit számos esetben a radikálisan különböző minőségek vegyítése tette izgalmassá, legyen szó a történetmesélés és a lírai absztrakció egymásnak feszüléséről (A próféta), valószínűtlen műfajpárosításokról (A szatellitlány és a tehén, Fantomfiú) vagy egyszerűen csak olyan egzisztenciális határpozíciók megragadásáról, mint a kamaszkor évei. Ez az egyes filmeken belül is érvényesülő műfaji és formai hibriditás változatos és legjobb pillanataiban igazán kiszámíthatatlan látleletet eredményezett az elmúlt év animációs felhozatalából.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12534 |
