Pápai Zsolt
Ex Machina – amerikai, 2015. Rendezte: Alex Garland. Szereplők: Domhnall Gleeson, Alicia Vikander, Oscar Isaac. Forgalmazó: Select. 108 perc.
A teremtője ellen forduló szuperintelligencia toposza Kubricknak köszönhetően lassan félszázéves lesz a mozgókép történetében, de a gép és az ember ambivalens viszonyát tárgyaló téma kimeríthetetlen. Az elmúlt évtizedekben a kreatúrák hol hidegen számítóak és manipulatívak (2001: Űrodüsszeia), hol pedig forrón érzőek és egyenes célok által vezéreltek voltak (Szárnyas fejvadász), ám újabban a két csoport közötti határvonal cseppfolyóssá vált. Az Ex Machina écája nem is feltétlenül az, hogy összekapcsolja, és egy figurában egyesíti a két motivációt, inkább az, hogy eldönthetetlen, valóban összekapcsolta-e azokat? Az eddig regényíróként (A part) és forgatókönyvíróként (28 nappal később, Napfény, Dredd) jeleskedő Alex Garland debütáns rendezői munkájában ugyanis nem tisztázza – mégpedig okosan nem tisztázza, hiszen ezzel a szüzsét többértelművé teszi – azt a pofonegyszerű kérdést, miszerint géphősét milyen szándékok vezérlik, sőt meghagyja azt az értelmezést is, hogy esetleg egy bonyolult, rétegzett lelki világú figurával van dolgunk, akit a legkülönbözőbb eredetű, alkalomadtán ellenirányú célok mozgatnak. A film alapötlete azért ragyogó, mert ha elfogadjuk, hogy Avát, a bájos humanoidát szeretet és gyűlölet, szánalom és számítás sokismeretlenes egyenlete irányítja, akkor egyúttal azt is kijelenthetjük, hogy minden idők egyik legösszetettebb, nem egyszerűen intelligens, de pszichéjét illetően leginkább emberszerű robotja született meg ezzel a filmmel.
A négyszereplős kamaramesében az ifjú programozó, Caleb azt a feladatot kapja, hogy tesztelje főnöke legújabb robotnőjét a világtól elzárt alaszkai gigabirtok katakomba-nyaralójában. A feladat azért kiváltképpen izgalmas, mert Caleb kezdettől tisztában van vele, hogy Ava gépnő, nem pedig hús-vér lény, mégis a hatása alá kerül a meglehetősen jól sikerült humanoidának. Garland nem csupán a sci-fi és a thriller eszközkészletéből merít filmjéhez, Ava összetettségének megteremtéséhez ugyanis a nagy hollywoodi műfajok közül a melodrámára és a románcra is épít. Módszeresen végigveszi azokat a – Király Jenő kategorizálásával élve – szociális, episztemológiai, erkölcsi, pszichoanalitikus akadályokat, amiket a nagy melodrámák hőseinek le kell gyűrniük ahhoz, hogy elnyerjék a vágyott boldogságot. A műfajok keverése egyúttal izgalmas plusztartalmakat eredményez. Attól függően, hogy milyen műfaji aspektusból nézzük az Ex Machinát, bővül a jelentése: ha nem sci-fiként, hanem melodrámaként vagy románcként látjuk, egyszeriben a világ jelenére, jövőjére nehezedő tudományos-technikai problémák másodlagosnak tűnnek fel benne, és a film a privátszféra sokkal emberközelibb tartományába kerül. A mindenkori párkapcsolatoktól, azok megszületéséről – önfeláldozásról, elköteleződésről –, no meg a felek kishitűsége, bizalmatlansága miatti kríziseiről – önzésről és szakításról – kezd szólni.
Extrák: Nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12526 |
