Teszár Dávid
Rak ti Khon Kaen – angol-francia-koreai-thai, 2015. Rendezte és írta: Apichatpong Weerasethakul. Kép: Diego Garcia. Szereplők: Jenjira Pongpas (Jenjira), Banlop Lomnoi (Itt), Jarinpattra Rueangram (Keng), Petcharat Chaiburi (Tet). Gyártó: Kick the Machine / Match Factory. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 122 perc.
Az egyedülállóan eredeti, thaiföldi Apichatpong Weerasethakul életművében az Arany Pálmával jutalmazott Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire (2010) jelentett látványos váltást a korábbi, ismétlésekre és/vagy ellentétekre épülő, kísérletező kedvű játékfilmjeihez képest. Míg a Boonmee bácsiban a címszereplő emlékeire alapozta az elbeszélő játékfilm kereteit jócskán szétfeszítő, elvarázsolt meséjét, a Ragyogó nekropolisz esetében immár (legalább) három szereplő álmait, emlékeit és gondolatait fűzi egybe a rendező a játékidő előrehaladtával egyre nehezebben elkülöníthető módon.
Az eddigi művei ismeretének fényében meglepően nézőbarát, akár már követhetőnek is nevezhető „sztori” szerint egy falusi iskolát rögtönzött kórteremmé alakítanak át, miután a közelben dolgozó katonákon rejtélyes aluszékonyság lesz úrrá. Egyikőjükhöz, Itthez egy önkéntes ápolónő (Jen) érkezik, míg a többi baka családtagjai fájdalmát egy fiatal médium, Keng enyhíti, aki képes tolmácsolni a napokat végigalvó férfiak álmait.
Weerasethakul legújabb, líraian finomra hangolt alkotásában ismét kéz a kézben jár a banális és a mágikus: az ősi királysírokra épült iskola terében összefolyik az idő, a mitikus múlt szereplői (laoszi hercegnők) keresetlen természetességgel tűnnek föl és társalognak Jennel, Itt pedig a médium lány testét kölcsönvéve számol be az álmairól az anyáskodó természetű, együttérző ápolónőnek. A thai művész méltóságteljesen lassú, kontemplatív mozijának statikus totálképei a tökéletes szinkronicitás állapotát rögzítik, amelyben a múlt és jelen ugyanúgy átjárható, mint a hétköznapi, konszenzuális valóság és a szellemvilág dimenziója. A légies-lebegő, melegszívű Ragyogó nekropolisz szereplői zen-mestereket meghazudtoló derűt és életszeretetet árasztanak; több ízben nem is válaszolnak egymásnak, csak némán mosolyognak (akár Buddha, aki tudta, hogy a személyesen átélt, közvetlen tapasztalás igazsága a kimondás pillanatában véleménnyé silányul). A „ki alussza kinek az álmát?” örök rejtvénye végül megfejtetlen marad, de Weerasethakul munkáiban soha nem a válaszadásra megy ki a játék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 54-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12512 |
