Sepsi László
A gyerekfilmekbe a hatvanas években költöztek be a rémek.
A Libabőr-szériában nem az volt az igazán meglepő, hogy horrortörténeteivel kiskorúakat célzott, hanem hogy ezek a történetek jóval radikálisabbak voltak a felnőtteknek szóló, fősodorbeli társainál. A horror beköltözése vagy lesüllyedése a gyerekszobába legalább a hatvanas évek óta létező tendencia az amerikai tömegkultúrában – amihez nagyban hozzájárultak a Universal klasszikusainak televíziós utánjátszásai, az ezt a hagyományt parodizáló olyan tévésorozatok, mint az Addams család vagy a Munsters, illetve az erre épült merchandise-ipar régimódi rémeket mintázó játékfigurái –, így R. L. Stine sikersorozata korántsem volt előzmények nélküli jelenség. Tim Burton néhány évvel az első Libabőr-könyvecske megjelenése előtt a rémtörténetekben kardinális szerepet játszó „másság” újraértelmezésével tette fiatalkorúak számára is vonzóvá – de mindenekelőtt korhatár-besorolási értelemben legálissá – a horror expresszionista hagyományát, de Stine történeteiben (bár az iróniától és némi retrótól Az iszapszörnyek támadása vagy az Óvakodj a hóembertől! sem mentes) nyomát sem találni Burton karikás szemű romantikusainak, akik a fantasztikumban felszabadulást, a túlvilágban karnevált keresnek.
A Libabőr hősei minden esetben tizenkét évesek, a fehér amerikai középosztály többnyire megbecsült porontyai, ritkán keverednek ki a látszólag biztonságos kertvárosból (de ha ez mégis megtörténik, az garantáltan horrorba torkollik, mint a Láz-mocsár farkasának esetében), és teljesen nélkülözik azt a szeretnivaló introvertáltságot, ami Burton karaktereinek sajátja. Tetteiket becsvágy és versenyszellem mozgatja – amit minden jel szerint szüleiktől tanultak, lásd a Revenge of the Lawn Gnomes apafiguráinak elmérgesedő rivalizálását –, kíváncsiak és nyughatatlanok, de nem áll tőlük távol a hiúság, a bosszúvágy és az irigység sem. A világukba betörő borzalom mintha ezeket pre-pubertás korban korántsem ritka alapérzelmeket szabályozná könyörtelen büntetésekkel – arcra gyógyult szörnyálarccal (A bűvös maszk) vagy örökre eltűnt kisöcsivel (Válj láthatatlanná!) –, ennek ellenére túlzás volna azt állítani, hogy Stine történetei egyértelmű tanulságokkal bírnának. Az 1992 és 1997 közt megjelent hatvanként füzetkéből az elvétve felbukkanó folytatásokon (Monster Blood 1-4, Night of the Living Dummy 1-2) és a jellegzetes közeg-, illetve szereplőválasztásokon túl hiányoznak a visszatérő formulák, Stine elsősorban épp a kiszámíthatatlan cselekményvezetésre, és nem az epizodikus forma otthonos ismétlődéseire épít – talán emiatt is marad rendszerint kimondatlan és kihüvelyezhetetlen, milyen morális következtetés vonható le abból, ha a főhős rádöbben, hogy ő valójában egy kisfiúvá génkezelt kóbor kutya (My Hairiest Adventure) vagy esetleg eleve halott (Kísértet a szomszédban).
A Libabőr-történeteket átszövő ilyesfajta bizonytalanság-élményt – ahol gyermekről és szülőről egyaránt kiderülhet, hogy szörnyeteg – általában nem enyhíti megkönnyebbülés vagy feloldozás. Szemben a klasszikus horrorsémákkal, ahol a rém elpusztítása egyben a kibillent világrend helyreállását is jelzi, a Libabőr-sorozat, unhappy vagy nyitott befejezéseivel minden ízében paranoid horror, ami például az ebből a szempontból kifejezetten konzervatív Stephen King-bestsellerek vagy a korszak csupán látványvilágában formabontó hollywoodi neobarokkja (mint Coppola Drakulája és Brannagh Frankensteinje) válik igazán kontrasztossá. Bár ezen sok esetben enyhít a Stine-sztorik gazdag és iróniától sem mentes merítése a műfaj korábbi korszakaiból – legyen szó a gótikus irodalom klasszikusairól, az EC Comics rémképregényeiről vagy az ötvenes évek tinifilmjeit felidéző creature feature-ről –, szadisztikus gegekbe fordítva át a keserű csattanókat, a kikacsintások mögött mégis ott munkál a gyermekkor végét jellemző kiskamasz szorongás. Bár Stine könyveit praktikusan egyszerű nyelvezet és hasonlóképp lényegre törő párbeszédek jellemzik, így a Libabőr igencsak híján van bármiféle stiláris többletnek, az kétségtelen, hogy történeteivel képes megragadni a célkorosztály legalapvetőbb félelmeit: a pillanatot tizenkét évesen, amikor először merül fel a gondolat, hogy a világ korántsem olyan egyértelmű és biztonságos, mint amilyennek addig látszott.
Passage Kiadó 1993-2002.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12506 |
