Hirsch Tibor
Peter Greenaway új művész-portréja: tíz nap, amely megrengette Eisensteint.
Kevesen emlékeznek rá, hogy a nyolcvanas évek szomorú-szép fordulóján mégiscsak Peter Greenaway grundolta a posztmodern filmművészetet, kilépve saját modernségéből, azaz vállalva a Nagy Átmeneti Ember szerepét. Ma is modern és posztmodern egyszerre.
Posztmodern például annyiban, hogy már ezt sem veszi komolyan. Saját régi szép posztmodernségét. Új filmjében nincs az ünnepélyes barokk tempó, van helyette szaggatott ritmus, van a mindent elborító szöveg, és a kínosan akkurátus narrátor-magyarázatok, hozzá egy filmtörténeti dokumentumfilm játékos képzárványai – hogy okosodjon is orosz avantgárd témában a minden úton járni képes (ugyancsak posztmodern) néző. És mindehhez közben maga a bohócnak mutatott Nagy Ember, Szergej Mihajlovics Eisenstein, akit a finn Elmer Bäck bohócként is alakít.
Valahogy mégis a székhez szögez ez is. Posztmodern, másképpen. A Poszt posztja.
És mi az, amiben Greenaway most is „csak” modern? Például abban, hogy még mindig művész-alteregó kell neki. Merthogy Greenaway művész-alteregóval kezdte nagyjátékfilmjeinek sorát, egy bizonyos Rajzolóval és annak szerződésével, és most éppen művész-alteregóval keretezi (talán csak nem fejezi be?) – ezúttal, szűk harmincöt esztendő elteltével, végre most már filmművész-alteregóval: Rajzoló helyett Rendezővel.
Rajzoló és a Rendező között pedig ott nyüzsögnek a változatos alkotói projektekbe bonyolódó további hasonmások. Ott van az Építész (Az építész hasa 1987), Rembrandt, a Festő (Éjjeli őrjárat, 2007), Mozart, a Zeneszerző (M is for Man, Music, Mozart, 1991), a Szakács, azaz konyhaművész (A szakács, a tolvaj, a felesége és szeretője, 1989), az Író, aki emberek testére ír remekműveket (Párnakönyv, 1996). Ott vannak azok is, akik tág értelemben művészek, mondjuk, mert regisztrálják az elmúlást, mint egy halottkém (Számokba fojtva, 1988), vagy rögzítik a pusztulás képeit, mint a Zoológus-ikerpár (Z.O.O, 1985) vagy könyvből szerzett bölcsességükre támaszkodva elrendezik a világ dolgait, mint a Varázsló (Prospero könyvei, 1991).
Ami a művész „projekt-gazdákban” mindenképpen közös: az élet titkát a halál megértésén keresztül óhajtanák fülön csípni. Halálos bűntényben nyomoznak, saját halálos daganatuk születését figyelve külső és belső bomlást regisztrálnak, bomló tetemet fotografálnak, áldozatuk bőrére pingálnák zsenialitásuk titkát. Ami közös másodszor: ebben az élet és halál körüli munkálkodásukban, amiben legfőbb kellék a Test, az ölés és ölelés élvezni és pusztulni képes alanya, ők mindig kudarcot vallanak és legtöbbször belehalnak.
Ha csak az életmű tucatnyi filmjére érvényes fenti sémát vesszük – Greenaway mostani Eisenstein-darabja beleillik a sorba. A zseniális orosz filmrendező 1930 decemberében Mexikóba megy, mert filmet akar csinálni, ami Greenaway és Eisenstein világában egyaránt annyit tesz: kamerájával akar megérteni életet és halált. Az alteregó-hős, ahogy a korábbiak, felfedezi először a Testet, konkrétan a saját testét, még konkrétabban saját homoszexualitását . Az első felfedezést követi a második: az örömnek, ami a testből kinyerhető, köze van a halálhoz, legalábbis annak csak Mexikóban megtapasztalható csodájához. Ezt a kapcsolatot Greenaway-filmjeiben szokatlanul hosszú filozofikus párbeszédekben fecsegik körbe. Hogy tudniillik, van a freudi alap, van öröm- és halálvágy, van Érosz és Thanatosz – jóban kell lenni mindkettővel.
A film minden kockájából harsog: Greenaway nagyon szereti Eisensteint. Talán jobban szereti, mint önmagát, amennyiben régi alteregó-hősei, azok régi kínjai, kínkeserves próbálkozásai mind jobban emlékeztettek őrá, a sótlan, fegyelmezett angolra. A fecsegős és szertelen (legalább tíz napig boldog!) Eisenstein bőrébe neki csupán jól esne belebújnia.
Ettől még rokonlelkek. Prűd és buja fickók, akik másról beszélnek (szex) , de mindig arra gondolnak (halál). Aki ezt nem értené, annak ez az új módon posztmodern, vagyis fecsegős film rögtön a főcím környékén a szájába rágja. Hogy tudniillik – így a narrátor – lehet, hogy volt egyszer egy Október, melyből tíz nap, ahogy John Reed írja, „megrengette a világot”, de aztán jött Eisenstein, és maga is csinált egy Októbert. És ez még nem a vége! Mert aztán jött Mexikó, jöttek az idegen kontinensen soha meg nem valósult film elhúzódó munkálatai, és jött azon belül is, megint csak tíz nap. És – így szól Greenaway tételmondata – ahogy az a másik tíz nap a világot, ez a tíz nap megrengette Eisensteint. Volt egyszer egy felismerés, és jött utána az örökre szóló változás. Ami ott és akkor történt, az volna a Mester titka. És nem holmi homoszexuális coming out. Annál sokkal több. Hogy mi az a titok, ahhoz a régi filmek, régi kudarcokra ébredő hőseikkel, legalábbis fogódzót adnak. Merthogy a művész-alteregók más Greenaway filmekben lelkesen látnak munkához, a munka azonban nem készül el, és ők ebbe belehalnak. Eisenstein lelkesen lát munkához, hogy megcsinálja a Que Viva Mexikó!-t. A munka nem készült el, de Eisenstein nem halt bele. Pedig több epizódra tagolt óriás mozi lett volna ez, őselemekhez, tűzhez, vízhez, földhöz, levegőhöz kapcsolt látomás-blokkokkal, élet és halál előre kijelölt sarokpontjai közt egyensúlyozva. Eisensteinnek ez nem sikerül. Ezt éli túl. Éppen csak volt tíz napja, ami, tudjuk, valamit „megrengetett” benne. E film szerint véglegesen, visszafordíthatatlanul, nagyjából úgy, mint az ember életét a halál.
A film egyszerű életrajzi meséje szerint Eisenstein Mexikó Guanajuato nevű városában egy Palomino Cañedo nevű vallástörténésszel találkozott. Az allegorikus meseolvasat szerint – találkozott a Halállal. Ez nem akkora újdonság: a Greenaway-féle nagyot akaró „projekt-gazdák” azon kívül, hogy megfejteni igyekeznek a halált – mert végül a karjaiba futnak –, találkozni is szoktak vele. A Halál Az építész hasában igazi rokona az itteni Palominónak: rossz hírt közlő orvos és amatőr idegenvezető. Az amerikai építész és a mostani orosz rendező mintha harminc esztendő messzeségéből felelgetnének egymásnak. Az építész akkor régen Rómába ment, hogy megértse az elmúlást, egy másik csodavárosba, spirituális titkokat rejtő helyre. Rómában, 1987-ben az említett amatőr idegenvezető gonosz kéjjel vezeti az Építészt körbe az antik sírok reménytelen kerengőjében. Guanajuatóban ugyanaz a temetői beállítás, ugyanaz az akkurátus, a dolog véglegességét hangsúlyozó sorolása a halottaknak, és mégis, micsoda különbség! A mostani Greenaway-alteregó idegenvezetőjének, Palominónak, szavaiban derűs ígéret van. Ugyanaz az ígéret, mint amikor ráveszi védencét a homoszexuális aktusára. Először fájni fog, de jó lesz. Ha egyszer Érosz és Thanatosz errefelé kéz a kézben járnak, természetes, hogy a vallástörténész-idegenvezető – okleveles kéjenc, de főállásban a Halál – mindkét témában fölajánlja szolgálatait. Annak idején, Rómában Greenaway építésze alkudozni próbált a Halállal: had menjen haza, legyen meg a dolog otthon, Amerikában. A fehérköpenyes – vagyis európai – kaszás nem engedett. A mexikói halálember viszont éppen hogy a hazatérés ellen dolgozik, nem is hiába. Eisenstein, a művész-turista itt és nem otthon akar meghalni, pontosabban itt akar halott maradni. A tíz nap kínálta megvilágosodás éppen ennyi: Mexikóban a test, kéj és kín pompás orgiájában vonzó opció az elmúlás.
Nem arról van szó, hogy az évtizedes polgárháború emlékeivel teli utcák nem mesélnék folyamatosan a pusztulás és erőszak történeteit. Láthatjuk a földcsuszamlás kiterített áldozatait, az emberrablásból élő szövevényes alvilág külföldiek véréből élő banditáit, és persze a szenny és betegség (a hős saját nyavalyáinak) képeit, ahogy váltakoznak a kopottas ravatali eleganciával, az egymást váltó junták és véreskezű látszatdemokráciák gyanús díszleteivel. Ez mind a halálról szól, miközben, így tanítja Palomino, így hiszi Eisenstein, és így mutatja Greenaway – mindez színes cukormázzal van bevonva, és örökös napfénnyel megvilágítva.
Otthon Sztálin táboraiban a halál ehhez képest szürke és semmilyen, ahogy az Eisensteint követő szovjet titkos ügynök arca is semmilyen az őt másképpen-halálosan fenyegető mexikói gengszter festőien elvetemült ábrázatához képest.
Gazdagság és bőbeszédűség: az utóbbi Eisensteinre jellemző, Greenaway részéről csak tiszteletadás. Ő eddig csak túlburjánzó képekben fecsegett, most az alteregó-mester kedvéért szavakban is. De hát ide ez kell: a vonzó halálnak, mint Mexikó specialitásának, titka a szószátyárság. A „Dia des los muertos” háromnapos, fesztivált, temetői lakomát magában foglaló ünnepének lényege a halál körbefecsegése. Járjon a szád, egyél, igyál, énekelj, amíg a félelem el nem múlik. Aki ráérez ennek az ízére, ahogy az orosz zseni is, rabja marad, és örökké nyalná az édes mázat a hófehér cukorkoponyákról.
Megint csak a Greenawaynél kötelező allegória-szinten fejtve meg a történetet: Eisenstein természetesen mégiscsak meghalt Mexikó Guanajuato nevű városában. Édes halált halt, önkéntesen, a halál helyi szakértőjének bíztatásával és szakszerű vezetésével. Greenaway-hősök eddig Michael Nyman-féle ünnepélyesen hömpölygő neobarokk zenekísérettel szoktak meghalni, a filmek komor záró képsoraiban. Ez viszont most más. Azoknál – Rajzolónál, Építésznél, Halottkémnél – a halál a kudarc indikátora. A filmrendező Mexikóban beleszeret a halálba – a személybe is, az állapotba is –, beleragad egy országnyi, óriás calavera édes és hátborzongató ragacsába. Az ő kudarcának tehát nem lehet indikátora a halál, ettől persze még ott a befuccsolt film, a kudarc, amiért neki is büntetés jár. Csak éppen fordított. Ami a többieknél a halál, az nála a kényszer-feltámadás. Akinek lejár a vízuma, aki fölött Sztálin és Hollywood együtt baljós táviratokat váltva mond ítéletet, aki nem kap pénzt, csak hazahívó fenyegetést, az hamar felébred a felvirágozott csontok és szexuális kicsapongások boldog hullamerevségéből. Feltámadásra ítélve hazatér oda, ahol hamarosan milliók halnak meg dísztelen és tömeges halállal, és ahol innentől kezdve másféle filmeket csinál, mint eddig – egy örömökben gazdag halál emlékével, és egy örömtelen életbe visszakényszerített ember másfajta érzékenységével.
Greenaway a maga története végén fontosnak tartja megjegyezni: Eisenstein a második – szürke és hazai – halálának pillanatában egyedül volt. A filmben többször halljuk a guanajuatói szálloda radiátorcsövén a furcsa kopácsolást. A mexikói boldog nemlét vetíti előre annak a másiknak a nyomorúságát.
A film jövőidejében, 1948-ban, amikor Eisenstein megérzi a közelgő infarktust, moszkvai lakása radiátorcsövén ezzel a kopogással kér segítséget. Nem kap. Mindkét mesternek kedves kultúránkban, vagyis errefelé, London és Vlagyivosztok között – nincs cukormáz a koponyán.
EISENSTEIN MEXIKÓBAN (Eisenstein in Guanajuato) – holland-mexikói-francia, 2015. Rendezte és írta: Peter Greenaway. Kép: Reinier van Brummelen. Szereplők: Elmer Bäck (Eisenstein), Luis Alberti (Palomino), Maya Zapata (Concepcion), Lisa Owen (Mary). Gyártó: Submarine. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/12 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12493 |
