Gelencsér Gábor
Magyar, 1947. Rendezte: Szőts István. Szereplők: Szellay Alice, Görbe János. Forgalmazó: MANDA. 85 perc.
Egyszerre örömteli és fájdalmas hír Szőts István második egészestés játékfilmjének DVD-kiadása. Örömteli, mivel egy sokáig dobozba zárt filmtörténeti klasszikus válik gyönyörűen restaurált kópián elérhetővé, s fájdalmas, mivel az Emberek a havason korábbi és az Ének a búzamezőkről mostani megjelenése, beleértve a lemezeken található extrákat (a rendező rövidebb dolgozatai közül előbbire a Kádár Kata, utóbbira a Kövek, várak, emberek került), jószerivel a teljes életművet lefedi. A Kisfaludi Strobl Zsigmondról szóló portrén, az ötvenes években készült néprajzi filmeken, valamint utolsó itthoni rendezésén, az 1956 őszén forgatott Jókai-adaptáción, a Melyiket a kilenc közül? című kisjátékfilmen kívül Szőts filmográfiája csupán az osztrák emigrációban készült, egyébként rendkívül igényes képzőművészeti tárgyú „kultúrfilmjeit” tartalmazza. „Befejezetlen, töredék, torzó” tehát az életmű, ahogy Szőts életrajzi feljegyzésében keserűen jellemzi pályafutását, s ahogy a halála előtt tíz évvel, 1988-ban készült többórás életútinterjúban vall erről (a Csoóri Sándorral folytatott beszélgetésből mindkét kiadvány tartalmaz bő egy-egy órás válogatást).
Ám nemcsak Szőts életműve töredékes, hanem annak következményeként hiányos a magyar filmtörténet is. Az Emberek a havason az 1945 előtti korszak számára egyedüliként mutat fel új, a neorealizmust megelőlegező művészi lehetőséget. A háború utáni újrakezdésben ez lehetne a követhető hagyomány, amelyet maga a rendező folytat a „búzamezők énekével”, csakhogy azt az épp hatalomra kerülő baloldali rezsim már nem akarja meghallani, s a filmet betiltja.
A láthatatlan Ének a búzamezőkről mégis hat a pályakezdő nemzedékre. A film újra nézésének egyik tanulsága Szőts stílusának tovább élése az új hullámban, elsősorban a Sára Sándor által fényképezett, illetve rendezett filmekben, valamint Jancsó korai munkáiban. A másik e stílus egyéni kézjegye és ugyanakkor belső átalakulása. A rendező miközben megőrzi karaktereit és mitikus történetformálását, tudatos döntéssel élesen eltérő stiláris kihívás elé állítja önmagát. Az Emberek a havason az erdélyi hegycsúcsok vertikális elrendezésű tereiben komponálódik, míg az Ének a búzamezőkről a magyar alföld széles panorámájú horizontális síkjában ölt képi formát. Mintha egy festő előbb álló, majd fekvő alakú vászonra festené hasonló zsánerű képét – csakhogy Szőts kerete mindkét filmben egyforma. Olyan stílusbravúr ez, amely egyszerre bizonyítja a látásmód kiforrottságát és variációs gazdagságát. Bemutat egy formátumos szerzőt, aki ilyeténképpen is példa a következő generációk számára – még jóval a szerzői film „feltalálása” előtt.
Extrák: Szőts István: Kövek, várak, emberek (1955, 29’); Szőts István-beszélgetés (1988, 46’)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 61-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12483 |
