Nagy V. Gergő
Jaco Van Dormael szomorú teológiai komédiája.
Amióta XIII. Leó pápa 1898-ban William Kennedy Dickson kamerája felé fordulva megáldotta a filmművészetet, a vallás nagyjából állandó témát jelent a mozgókép számára. De a modernizmus korának profán művészete ritkán fest hízelgő portrét a mindenható istenről. Miközben a spirituális témák legnagyobb filmművészei többnyire a földszagú hétköznapok világában kutatják föl az úgynevezett szentséget (és erre számos példát sorolhatnánk Ozutól a Dardenne-eken át egészen Dumont-ig), a Teremtő ábrázolása esetében szintén a végletekig profán közelítés tűnik a leginkább gyümölcsözőnek (lásd például a Monthy Python-csoport vonatkozó eredményeit) – és vajon lehet-e jobban fokozni ezt a profanizálást annál, mint amikor Isten egy hálóköpenyben ordibáló, ápolatlan, szardíniaszagú proli a szomszédból? A Mr. Nobody-ról elhíresült Jaco Van Dormael legfrissebb vígjátékában így fest mindannyiunk ura és teremtője.
A Legújabb testamentum Istene tényleg a saját képére teremtette az embert: ez a brüsszeli panelban avasodó, hátrahőköltetően prosztó mindenható fröcsögve kiabál a feleségével, szíjjal fegyelmezi lázadozó lányát, és két kézzel tömi magában a húst a tévé előtt – munkaidejében pedig kicsinyesen szadista törvényeket talál ki a szomszédok (tehát a földlakók) számára. Dormael meghitten ismerős és hatásosan elrajzolt családi helyzetet vázol fel az isteni famíliáról mesélő expozícióban, amely nagy erővel gúnyolja a vallásos hagyományból kiolvasható patriarchizmust – másfelől a nukleáris családnak ez a visszatetsző modellje ebben a fénytörésben már-már a kultúránk mélyén gyökerező isteni adottságnak tetszik. Dormael számára az elnyomó atyai rend elleni lázadás nem csupán a vallásos hagyomány megújulásának kulcsát jelenti (amennyiben az elavult Ószövetséget ezáltal írhatja felül egy újabb Testamentum), hanem a személyiségfejlődés mindenkori lehetőségét is.
Merthogy mit csinálhat az ember egy ilyen tapló apával? Ha mást nem, legalábbis leszámolhat vele a felnőtté válás jegyében. Isten egyetlen, ennivalóan jellegtelen leánya (Pili Groyne) egy nap megelégeli apja önkényes szemétkedéseit, és a számítógépéhez lopózva minden földi lakónak elküldi a halálozási dátumát, majd egy mosógépből nyíló alagúton keresztül a halandók világába indul, hogy hat önkényesen kiválasztott tanítvány segítségével újraírja a testamentumot. Dormael teológiai komédiája tehát egy fiktív vallási reform kalandtörténetét és cuki lányhőse evilági pikareszkjét foglalja játékos mesébe, másfelől viszont a halálozási dátumokkal szembesült földlakók epizódjaival az értelmes élet formáiról elmélkedik. Mit tegyünk az időnkkel, ha tudjuk, mikor jön a halál? – teszi föl a nagy hagyományokkal rendelkező kérdést a Legújabb testamentum, és a lehetséges válaszok széles skáláját vezeti elő a csendes belenyugvástól az elfojtott vágyak felszabadításáig (a mulya szinkronszínész például kurvázni kezd, Catherine Deneuve unatkozó háziasszonya pedig méretes gorillára cseréli közönyös férjét).
Meglepően szomorú ez a film, főleg ahhoz képest, hogy milyen felhőtlenül vicces. Dormael ezúttal is abban a populista hangfekvésben fogalmaz, amelyet a Mr. Nobodyban is sokan szerettek, és amelyhez éppúgy hozzátartozik a lágyan filozofikus témafelvetés, a pörgős montázsok vagy a kellő poén- és ötletsűrűség, mint a szolid könnyfetisizmus (a főhős-elbeszélő szó szerint gyűjti az emberi könnyeket), vagy a rendületlenül melankolikus zongorafutamok. A Legújabb testamentum legfőbb érdeme alighanem éppen az elbeszélői játékosság, a fékezett abszurd és a szentimentális szívszorongatás hatékony összjátéka, amely felváltva szolgál helyzetkomikummal, egy-egy minőségi egysorossal („Vigyétek be száradni az üzbégekhez”), vagy az idő végességére csodálkozó figurák érzelmes vignettáival. Nyilván senkinek se juthat eszébe, hogy itt most a világba vetettségünk nagy kérdéseiről érdemben mesélnek neki, de a meglehetősen ötletszerűen egybefércelt sztori nagyjából a fináléig fenntartja ezt a dinamikát – és innentől már tényleg csak alkat, ízlés és neveltetés kérdése, hogy mindezt sodró és sziporkázó ötletkavalkádnak, egyszerre okos és vicces szórakoztatásnak látjuk-e, vagy inkább valamiféle zsúfoltságában is felszínes bohóckodásnak, amely csupán könnyen száradó konzumkönnyeket kínál a biztos vég gyógyírjaként.
A LEGÚJABB TESTAMENTUM (Le tout nouveau Testament) – belga-francia, 2015. Rendezte és írta: Jaco van Dormael. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: An Pierlé. Szereplők: Pili Groyne (Ea), Benoît
Poelvoorde (Isten), Catherine Deneuve (Martine), François Damiens (François). Gyártó: Terra Incognita. Forgalmazó: Mozinet. Szinkronizált. 113 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12468 |
