Gárdos Péter első regénye, a Hajnali láz (2010) londoni fesztiválsikerét követően világhódító útját járja. A rendező szüleinek megismerkedéséről és a köztük fellángoló szerelemről szóló mű eredetileg filmnek indult, végül könyv formájában jelent meg. Gárdos közel két évtizednyi várakozás után végre a vásznon is megmutatja a koncentrációs tábort túlélő, majd onnan 1945-ben Svédországba kerülő Lili és Miklós találkozásának mesébe illő, ugyanakkor megrendítő történetét.

*

1998-ban, édesapád halála után kaptad kézhez azt a csomagot, amely szüleid teljes svédországi levelezését tartalmazta. Miért csak most készítettél belőle filmet?

Apám halála előtt csak annyit tudtam, honnan jöttek és hogyan találkoztak, egyébként is nagyon keveset beszéltek a múltjukról és a holokausztról. Azt is tudtam, hogy utána Svédországban ápolták őket és ott ismerkedtek meg, két dolog viszont 17 évvel ezelőtt alaposan meglepett. A szüleim egymástól több száz kilométerre gyógyulgattak, amikor apám vadidegen lányoknak kezdett el leveleket írni, hogy szerelmet, feleséget találjon magának. 1945 kora őszén száztizenhét teljesen egyforma levelet adott postára. A másik, ami megdöbbentett, hogy a szüleim levelei ugyan hiánytalanul megvoltak, mégsem nyúltak hozzájuk ötven éven át.

Komoly traumát okozott, hogy ennyi idő után belenézhettem valami olyasmibe, amelyhez, valljuk be, kevés közöm volt – mintha kulcslyukon keresztül leskelődtem volna a szüleim után. Ezekben a levelekben olyan részletek is szerepeltek, a szenvedély, a szerelem egyre hevesebb megnyilvánulásai, vagy rafinált erotikus célzások, amelyekhez egy gyereknek – akárhány éves – tulajdonképpen semmi köze. Máig sem tudom eldönteni, jogom volt-e belenézni és foglalkozni ezzel az anyaggal, jóllehet a mamámtól megkaptam rá a felhatalmazást. Mikor elkezdtem faggatni a múltról, előbukkantak olyan részletek, amelyek a lényeghez vezettek el. Az apámmal mindezt már nem tudtam megbeszélni, és azóta sem értem, hogy egy ilyen különlegesen talentumos ember miért is nem foglalkozott a saját, tulajdonképpen csodálatos történetével.

Azzal együtt, hogy sok idő kellett ezeknek a gátlásoknak a feloldódásához, már a levelek elolvasásakor eldöntötted, hogy filmre viszed a történetet?

Ez az elhatározás nyomban megszületett. Ebben a levelezésben iszonyúan izgalmas dolgok vannak, az élni és szeretni vágyásnak olyan ereje, amely unikális. A levelek elolvasása mélyen megrázott, és aztán a kezembe került a papám önéletírása is, ami még nyilvánvalóbbá tette, hogy a történetükkel kötelességem valamilyen módon foglalkozni. A sors különös tréfája, hogy a regény jelent meg előbb, pedig a forgatókönyvön kezdtem el dolgozni.

Van egy bevált metódusom arra, hogyan írok forgatókönyvet, de itt minden csődöt mondott. Hét évig hiába próbálkoztam. Végül úgy döntöttem, hogy erőlködés helyett egy időre félreteszem az anyagot. Valamikor 2005 tájékán szólt egy barátom, hogy összehozna egy nénivel, aki ugyanazt az utat járta be, mint az én mamám. Őt is Bergen-Belsenbe hurcolták, azután ő is Svédországba került rehabilitációs táborba. Létrejött a találkozás és bár a néni megpróbáltatásaiban sok hasonlóság volt a szüleimével, némiképpen más oldalról szemlélte a saját sorsát. Ez beindított. Aznap este megírtam az első jelenetet, és hosszú idő után először fordult elő velem, hogy másnap reggel sem éreztem magam abszolút tehetségtelennek. Olyannyira, hogy aznapra lemondtam minden programomat és megírtam harmincöt oldalt – ez jelentette az áttörést.

Viszont éppen akkor, amikor az MMKA végre elfogadta a sokadik változatot, válságba került a magyar filmtámogatás. Ott álltam egy ígéretes forgatókönyvvel, csak éppen nem lehetett rá támogatást kapni. Ebből a kétségbeesésből született meg a regény. Azzal biztatgattam magam, hogy ha már ennyit szenvedtem vele, akkor nem adhatom fel ilyen könnyen, megírom a szüleim szerelmének történetét regényben. Így jelent meg aztán öt évvel ezelőtt a könyv.

A vákuum ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy még tovább tökéletesítsd a forgatókönyvet. Te lehetsz az egyetlen hazai filmrendező, akinek talán még jól is jött a néhány évig tartó leállás?

Bizonyos értelemben igen. A forgatókönyv lényegét az egymás után következő szituációk és a dialógok adják. Arra viszont szinte egyáltalán nincs szükséged, hogy a figurákkal vagy a helyszínekkel irodalmi módon foglalkozz. Rendezőként tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy melyik színészt fogom felkérni egy-egy figurára, van egy látomásom a helyszínekről. A forgatókönyv írás gyakorlatilag az előkészítési fázisa a rendezésnek. Viszont amikor elkezdtem írni a regényt, jóval aprólékosabban kellett kidolgoznom az alakokat, egyértelművé kellett tenni hangulatokat, érzéseket, ki kellett találnom a terepet. Így amikor visszatértem a forgatókönyv mellé, kiderült, hogy a regényben való megformálás kifejezetten jót tett a filmes gondolkodásomnak.

A Nemzeti Filmalapnál másfél évig fejlesztettük az akkor már regény hátérrel is rendelkező könyvet. Amikor végül elfogadták, 300 millió forintot adtak a filmre, azzal a feltétellel, hogy a költségvetés hiányzó másik felét koprodukciós partnerek bevonásával szerezzük meg. Újabb kanyarok jöttek, végül sikerült megállapodni egy svéd és egy izraeli partnerrel. Ennek is megvolt a szépsége, hiszen komoly kompromisszumokat kellet kötni. Az izraelieknek igen kemény feltételeik voltak, például az, hogy a film egy része Izraelben forogjon. Vagyis megint újra kellett gondolni a könyvet, ki tudja, hányadszor.

A finanszírozás körüli bonyodalmakból adódó holtidő alatt készítettél egy riportfilmet az édesanyáddal. Ezt összehoztad a nagyfilmmel, vagy külön kezeled?

A mamám ekkor 85 éves volt. Azt kértem Szekeres Dénestől, a film producerétől, hogy segédanyagként készítsünk egy riportfilmet az édesanyámról. Rögzítettünk három és fél órányi beszélgetést, amely megejtően részletes és aprólékos visszaemlékezéssé sikeredett. Volt, aki utólag azt tanácsolta, hogy dúsítsuk fel, faragjunk belőle egy másfél órás dokumentumfilmet, de én tartottam attól, hogy a két műfaj (a játékfilm és a dokumentum) nem erősíti egymást. Amikor viszont az izraeliek előálltak azzal, hogy helyszínt és színészt adnának, beugrott a megoldás. Az jutott eszembe, hogy a mamám történetének egyes elemeit átemelem egy keretjátékba. Így került a filmbe a mamámat játszó Gila Almagor, amiért hálás vagyok a sorsnak. Ő elképesztő nagyságrendű színésznő.

A szüleidet játszó Schruff Milánról és Piti Emőkéről mit kell tudni?

Milánt sok forduló után választottuk ki, egy idő után nem volt kérdés, hogy ezt a szerepet neki találták ki. A női főszereplő megtalálása viszont nagyon nehezen ment. Olyan filmre készültünk, amelyben a szereplők múltjában rejtőznie kellett temérdek fájdalomnak és tragédiának. A színésznek, akit kerestünk, kellett, hogy legyen valami hasonló súlyú traumatikus élménye, mint anyámnak.

Emőt Sára Juli, a filmünk casting directora ajánlotta az utolsó pillanatban. Minden esetben beszélgetéssel kezdtünk. Emőnél is. Ezek a diskurzusok azonnal a lényegre tértek. Intimitásokról faggattam Emőt. Drámákról, halálról, traumákról. Arról, hogy mikor érezte úgy, nincs tovább. Emő egy történettel válaszolt. Úgy tíz percen át mesélt, nem lehetett közbe szólni. Egyszer csak magam mögé néztem, és azt láttam, hogy Seregi Laci (a film operatőre – a szerk.) törölgeti a szemét, Horgas Péter, a film art directora a fal felé fordul, mert nem akarja, hogy lássák, mennyire meghatódott, Juli pedig az arcát a tenyerébe temeti. Aztán észrevettem, hogy nekem is csorognak a könnyeim. A probléma megoldódott. Emő lett a filmbeli Lili.

Mindig jellemződ volt az erős stilizáció, nem egyszer dokumentum-elemek, máskor szürreális jelenetek bevágása. Itt milyen formát használtatok?

Nagyon fontos döntést hoztunk a film formanyelvét illetően. Ennek az az előzménye, hogy bejutottam a Svéd Filmarchívumba, ahol döbbenetes korabeli dokumentumokat találtam. Ezek brutális erejű anyagok voltak, valóságtartalmukat és feldolgozási módjukat tekintve. Azt a felismerést szülték, hogy fekete-fehér filmet kell csinálunk, és többé-kevésbé azokkal a módszerekkel, ahogyan 1945-ben ezek a dokumentumfilmek készültek. Azzal a szikársággal, minimális kameramozgatással, plánozással. Ráadásul így néhány számunkra felejthetetlen snittet be is csempészhettünk az általunk készített moziba. Az eddigi tesztvetítéseken nagyjából százan látták a filmet, és nekünk igazi elégtételt jelentett, hogy senki nem tudta felfedezni az eredeti archívfelvételeket. Azaz a mi stílusunkat a ‘45 környékén készült dokumentum-híradók formavilágához igazítottuk. Seregi Laci oly módon világított, a tárgyi világ esetében, a helyszíneknél pedig azt a hitelesség faktort próbáltuk megcélozni, amely ezekből a „talált” felvételekből sugárzott.

Azt mondod, a holokauszt gyakorlatilag nincs jelen a filmben. A Hajnali láz szerelmes film?

Pontosítok: nem állítom, hogy nincs benne. Ezek az emberek mássá lettek a koncentrációs táborok után. Hogy ezt a más-állapotot, más-létet hogyan ábrázolja a film – ez volt számunkra a kulcskérdés. Szerelmes filmről beszélünk, de a szereplők életének egy olyan pillanatában alakult ki ez a szerelem, amikor ezek az emberek életük talán legérzékenyebb fázisába kerültek. Azt hiszem, a film sikere lényegében attól függ, hogy ezt az állapotot mennyire tudtuk megvalósítani.

Ezzel együtt fontosnak tartottuk, hogy az ábrázolt eseményeken sokat lehessen nevetni is. A humornak nagyon fontos szerepe van a történetben. Lehetett volna ezt a mesét tragikusabb színekkel is kikeverni. Nekem az a hitvallásom, hogy minden dráma mellett ott van a komédia, illetve minden komédiában ott lappang egy tragédia, ha igazán megpiszkáljuk.