Simonyi Balázs
A futás milliók sportja, szórakozása, nem csoda, ha mozgóképben is erős a felhozatal.
A futás mint egészségmegőrző vagy versenyszellemet kielégítő tevékenység mára világtrend lett, óriási hype van körülötte. A filmkészítői panelek közt is mindig kedvelt motívum volt, hisz sokféle lelkiállapotot vagy szándékot tudott kifejezni az üldözéstől kezdve a menekülésig (a kettő egybeesik A lé meg a Lolában), az elszántságtól a hősiességen keresztül a kétségbeesésig, vagy az obligát „késésben vagyok, sietek”-érzésig. A skála jellemzően csak ellenpontokat rajzol ki, és ez adja a futás filmes ábrázolásainak paradoxonát: ugyanazzal a cselekvéssel két, egymással szöges ellentétben álló dolgot is meg lehet mutatni. A futás három objektív paraméteréből (v=s/t) a film leginkább az időt kedveli, mert a szapora láb- és aktív karmunka váltakoztatásával, a grimaszolás és sodró lendület kiaknázásval időt nyerhet vagy nyújthat meg a vágó, s ezáltal a teret, távolságot is érzékeltetheti. Jason Bourne vagy James Bond tudna ezekről mesélni.
Bárki tud mondani kapásból három olyan jelenetet, ami a futás kapcsán beégett az emlékezetébe, legyen az a kalandor régész és a gördülő golyó találkozása, egy sorfal közt rohanó, megvesszőzött lány, a napi rutinját végző, szürke mackóruhás bokszoló, a Ronald Reagan-maszkos bankrablót üldöző szörfösfiú, a mohikánok közt felnőtt „fehér” indián folytonos rohangálása, vagy az Amerikát keresztül szelő futásán smiley-jelet „alkotó” hobó. Az utóbbiból eredő szállóige („Fuss, Forrest, fuss!”) az unalomig koptatott futós közhelyeket gazdagítja.
A futást szimbólumként vagy mellékes motívumként használó filmek rajtlistája végtelen. Ezek többsége az élet dolgairól a sport metaforájával szóló művészfilm (Maraton életre-halálra, Gallipoli, A rendíthetetlen), vagy művészi szándékkal készített dokumentumfilm. Utóbbi alkotásokból rendszertelen időközönként fesztiválokat is rendeznek „szakrális” helyeken: a futás amerikai mekkájában, az oregoni egyetemen, vagy épp a 2013-as Boston Marathon alkalmával, ahol futottam és moziztam is, és a robbantások miatt személyesen tapasztalhattam meg, milyen az, amikor a valóság filmszerűen medializálódik.
Az igazi atlétafilmek közös metszéspontja az ember (atléta) és erőnléti tevékenysége: a kettő együtt a trófeáért való hajszát (athlon) jelentette, és átvitt értelemben a harcolás modellje volt. A versenyre/harcra készülni kellett (agón), és ez néha kíméletlen küzdelembe (agóniába), nem egyszer haláltusába fulladt. Idővel változott az atléta szó jelentése: hol a gimnasztikai, hol a nehézatlétikai számokat jelentette, ma már pedig általánosan jelenti a sportembert, és ez – az olimpiai bajnok úszó, Székely Éva szerint –”lehet az is, aki versenyen még soha sem vett részt, és lehet nem sportember egy sokszoros világbajnok is.” Róluk lesz szó, valamint agyonhasznált és érintetlen, avagy nem éppen szem előtt levő futós filmekről, de a végén ott marad a dilemma: csináljam vagy nézzem?
*
Az animációk állandó poénforrása, hogy a figura előre fut, nem oldalra vagy cikkcakkban, és a fa persze, hogy rádől. Vagy a szakadékról kilépve a levegőben pörögnek a lábak. Az értelmetlen futás rajzfilmes megtestesítőivel rokon A hosszútávfutó magányossága. A cím cikkek, dumák jellegzetes szófordulatává, egyfajta ikonikus megállapítássá érett közel 50 év alatt. Még az Iron Maiden is írt egy ilyen nótát. A címmel operáló emberek nagy része nem is látta a filmet, az alapnovellát is tán egy törpeminoritás olvasta. A film/könyv értelmezését rendszeresen leegyszerűsítik, félreértik. Egyrészt: a szereplő mai értelemben nem fut igazán hosszútávokat, hisz mezei futónak kényszerítik (a kékszalagos kupáért 4-12 km-es távokat rendeztek a Cross Country Running All England bajnokságon). A futás csak apropó Colin Smith rendszer elleni kiállásának – ez „az ellenállás melankóliája” és metaforája, ha nem lenne szerencsére foglalt ez a cím. Allan Sillitoe lebilincselő kisregényeket írt az ötvenes évek kilátástalan miliőjéről, az angol munkásosztály szemszögéből láttatva a dolgok állását. Nála valakinek mindig kitörni kell, mert az embert minduntalan betörni akarják, lásd a szintén megfilmesített Szombat este, vasárnap reggel-t. Az angol újhullám alkotói gyakorta egy mikroproblémáról kizoomolva, rendszerint kisstílű csóringerek életéből indulva mutatták meg a prolik világát, így jött gyakran kapóra a „szabadság = futás, lázadás = nem futás” képlet.
Ezt a képletet a Tűzszekerek viszi tovább. Különböző hátterű, de egyaránt nemes lelkületű hősök célhoz érnek. Oly korban éltek ők e földön, mikor még nem volt dopping; dicső futásuk a fair play és az állhatatosság diadala – ez a mű jellemző és felületes dekódolása, pedig érdemes lenne elemezni a „futás mint az individum önkifejezése” nézőpontjából is. A film giccsé silányult zenéjét még az is utálja, aki soha nem járt célvonalnál, ahol a hangulatfelelős DJ éjjel-nappal nyomatja versenyeken. A legnagyobb közhelyet már letudtuk, de még hátravan az amerikai piac fejőstehene, Steve PreFontaine. A ‘70-es évek oregoni csodaatlétája egyszerre volt fehér és macsó, és Jim Morrison, Joplin vagy Jimi Hendrix (maradt még J-betűs rocker?) pandantja a sport világában: fiatal, sikeres, szertelen, bajszosan is jóképű, zabolátlan, öntörvényű, egyszóval sztár. Amerikai álom a négyzeten, merthogy ő is korán, váratlanul, tragikusan halt meg, ettől lett még zabálnivalóbb a sztorija. Torzóban maradt karrierje a szexepilje. Lakókocsiban élt, bárban melózott, amatőr státusza miatt rendes fizetést nem kapott, rekordok és botrányok övezték rövid életét. A futás James Deanje autóbalesetben halt meg, egy évvel azután, hogy a müncheni olimpián csalódással felérő 4. helyet szerzett tízezer méteren. A mai napig hálás és ki is merített téma a Pre-sztori. Játékfilmek, doksik garmadája készült róla (Fire on track; Harc a másodpercekért). Pre volt az első elit atléta, aki „pipás cipőben” versenyzett. Edzője, Bill Bowerman farigcsálta az első prototípusokat a lábára – ő később a Nike társalapítója lett. Ha valaki ma belenéz egy ilyen cipőbe, a talpbetétről Bowerman arca néz vissza, akinek szerepében Donald Sutherland öregkorának egyik legjobb alakítását adta (Korlátok nélkül).
Kérdés, hogy az ereje teljében levő Matthew McConaughey-nak hogy áll majd Caballo Blanco futósámán szerepe: a Futni születtünk bestsellerből hamarosan film készül – jól ráérezve arra a hatalmas piacra, amit a futás nyitott meg az utóbbi időben. Nem mellesleg sztárokat szerepeltetni futóként mindig rizikós: elég megnézni Michael Douglast a Nagy futásban (1979). Michael Andropolis, görög-amerikai maratonfutó nagyon szeretne kijutni az olimpiára. Akkor még nem sejti szegény, hogy ‘80-ban amúgy sem mehetne a bojkott miatt Moszkvába. A sok futás leépíti feleségével, gyerekeivel való kapcsolatát – ez pontos diagnózis, hisz a túlhajtott futás, mint minden addikció, válások, törések sokaságát okozza a valós életben is. De Douglas csökönyösen nyomja tovább, hátha majd az áhított siker visszahódítja a családját. A film főcímében Douglas először öltöny-nyakkendőben fut, majd éles váltással fejpántban – az elidegenedett ember a nagyváros felhőkarcolói közt menőzik. Pontosan le lehet írni a ‘70-es évek amerikai moziját ezzel a zenés klippel: a laza, dekadens, céltudatos főszereplő menekül önmaga elől, miközben nem tud szabadulni áldott-átkozott életétől. Persze elbukik, de családja megbocsát neki. A sosemvolt versenyben sokáig vezet, ám egy kanyarban a vége felé elcsúszik, nagy nehezen összekapja magát és időn túl bevánszorog. Totális zagyvaság, ahogy az élmenő – mint valami 24 órás versenyen – éjszakai fények közt kolbászolva, utolsóként beérve tetszeleg a hérosz szerepében. Íme a maraton, ahogy régen elképzelték a filmesek, amikor még csak a társadalom elenyésző része is csak joggolt.
Ma már futni trend, divat és elérhető életmód lett milliók számára. Testi és lelki terápia, és nem utolsósorban az ember kompetitív hajlamának feszültség-levezetésére szolgáló modern túlélési technika. Az emberek nemcsak szívesen csinálják jó időben, hanem rokonszenvvel nézik is a téli alapozás ellébecolásaként az egész estés futós játékfilmeket. Az Atletu az első, Oscarra nevezett etióp film Abebe Bikila, a mezítláb futó olimpiai bajnok maratonista életéről szól: klasszikus vonalvezetésű, szélesvásznú fejlődéstörténet. Akárcsak a Runnig brave, ami mintha a Cry Baby, Az utolsó mozielőadás és a Hair kevercse lenne. Hangulatos, poros, de mégis szívszorongató film, amiben Billy Mills, indiánok leszármazottja, göröngyös úton eljut az ismeretlenségből a tokiói olimpia tízezer méteres aranyérméig. Ha a FIFA szponzorálhatott egy filmet Sepp Blatterről (United Passions), akkor az ESPN sportcsatorna is gyárthat játékfilmet hasonló giccstengerrel (Four Minutes). A Mount Everest 1953-as meghódítása után, és a magyar válogatott berni veresége előtt az volt a világszenzáció, hogy Roger Bannister, oxfordi medikus áttörte az álomhatárt, azaz először futotta le 4 percen belül az egy mérföldet. A filmben Christopher Plummer is feltűnik a szokásos zsémbeskedését hozva. Akad humoros hangütésű futósfilm is – A Fuss, Dagi, Fussban a britek kedvelt komikusa, Simon Pegg egy maraton tortúráját vállalja be, hogy visszaszerezze megtépázott önbecsülését és szerelmét – és van a komolyra hangolt változat, a De toutes nos forces (Teljes erőnkből – Nils Tavernier, 2013) egy middle-life krízisben szenvedő apa és sérült, kerekesszékes fiának ironman-felkészüléséről és teljesítéséről szól, miközben kölcsönösen elfogadják egymást a közös szenvedéseken keresztül.
*
Aki több filmet akar, az a neten vadászik: ott megszámlálhatatlanul keringenek – a digitális rögzítés újabb forradalma után immáron full HD-ben – a futókat kiszolgáló filmek, városmaraton-beszámolók, titkok a kenyai csodaatlétákról, igényes Discovery- vagy NatGeo-filmek. Az Adidas 2011-ben live streamben adta (The Face of the Marathon), amint 15 önkéntes futó fejre szerelt és arc felé fordított GoPro-kamerákkal futja le a berlini maratont. A rángatozó kép, a fix igazolványképkivágat, a jelenlét izzadságszagú érzete, az egyre fájdalmasabb benyomásait közvetítő futó és az atmoszféra összjátéka pompás avantgárd élményt nyújt. Sok kattintást generálnak a leleplezések is (legutóbb a német ARD sorozata az orosz doppingprogramról), de népszerűek a kameratesztnek és bravúrkodásnak beillő rövid portrék is érdekes emberekről. Jellemzően a videómegosztók adják az egyetlen érvényesülési felületet a pályaatlétika, terep- és országúti futás világának, mert a tévécsatornákon ritkán láthatnánk őket. A városmaratonok még mindig tartják misztikus nimbuszukat, de atlétikát, pláne triatlont csak ritkán adnak a sportcsatornák. A net viszont dübörög: a sokszínű kínálat legújabb műfaja a sport inspirational video, amit általában (diszkréten vagy tolakodón) egy olyan sportcég szponzorál, aki szolgáltatásának vagy termékének piaci dominanciáját igényes, újszerű, hatásos kommunikációval szeretné bebetonozni. A „jófejcég”-imidzs mára alapkövetelmény lett a sportvilágban. Az amatőröket semmivel sem lehet jobban rá venni az azonosulásra és a fogyasztásra, mint egy lélekbe markoló filmecskével, ami ráadásul nemcsak a nézőt motiválja, hanem megosztható, és így jótékony vírusként beránthat újabb „sportszűzeket” vagy a fotelban punnyadó „couch potato”-kat”. Ebben kiemelkedők mind képi, mind tartalmi koncepciójukban a Salomon cég sokadik szezonjánál tartó 3-6 perces videói (Running TV), amik a klip, a riportázs és a moodfilm között egyensúlyoznak kiváló ízléssel. Hol egy hívószóra, hol egy izgalmas fazonra, hol egy kiégett bajnokra vagy egy jellegzetes helyszínre építenek, aminek rögtön olyan hangulata van a jól kitalált arculati elemekkel megspékelve, hogy egy futástól viszolygó embert is a YouTube elé ragaszt.
A The race that shocked the world doksiban visszafelé bontódik ki a nagy történet minden szála. Feszültséggel teli, hangulatos vizualitással megcsinált tényfeltárás, sőt: véleményütköztetés a szöuli olimpia férfi 100 méteres síkfutó bagázsáról. 10 másodperc eredménye van 360-szorosára duzzasztva, hogy kiderüljön: gyakorlatilag a rajtrácson álló nyolcból alig van tiszta arc. (A folytatásra felkészülnek a 2015-ben robbant nemzetközi doppingbotrány szereplői.) Ben Johnson és Carl Lewis osztja egymást rendesen, és aki látta a bukott kerékpárosról szóló (The Armstrong-lie) filmet, az külön értékeli majd, hogy ismét belenézhet több, bizonyítottan hazug atléta szemébe. Lelepleződés, eltiltás, felfüggesztés – de ki marad a dobogón? A kegyelt Lewis, akit kihúznak a pácból: bár mintája pozitív, nem hozzák nyilvánosságra. Hallatlanul izgalmasan idézik fel az egykori résztvevők pillanatról pillanatra a döntő napját, amikor mindenki azt rebesgette, hogy megdönthető a világrekord, és simán 10 mp alá kerülhet a teremtés koronája. Kapj el, ha tudsz – ezt játszották a fiúk. A film – és Johnson is – széles terpeszt vesz, és baromi erős starttal indít. Egy igazi thriller pereg a szemünk előtt. Johnson tényleg világrekorddal nyeri a döntőt, de példa nélküli, hogy már a dobogón sem örül. A doppingolók, akik rendre egy lépéssel előbbre járnak a hatóságoknál, most elkalkulálják magukat. Egy csődtömeg demisztifikálásának mozija a The race...: a sprinter, aki eddig a pontig Kanada nemzeti hőse volt, fantasztikus példáját nyújtja az önigazolásnak és a párhuzamos valóságoknak, hiszen még a jelenben is fabuláló ember marad, miután színvallásra kényszerítik. A bukott emberek mentegetőzésével mondja: „If you won’t take it, you won’t make it.” („Ha nem veszed be, nem nyered meg.”)
A net mint közvetítő közeg óriási nézettséget tud generálni egy-egy emberi hangot megütő, nem reklámcélú alkotásnak (jellemzően dokumentumfilmeknek) – készüljön akár amatőr, akár profi ihletettséggel és háttérrel. Gael Leiblang filmje (The fastest man alive) vérbeli backstage-mozi: archív felvételektől kezdve otthoni hentergéseken, kőkemény, hányós edzéseken át a világversenyek előtti idegölő bemelegítésekig mindent láthatunk Usain Boltról. Páratlan és exkluzív betekintés korunk legnagyobb, és tán legkúlabb atlétájának életébe. Az Il corridore Marco Olmo olasz földművesről szól, aki minden paraméterben Bolt ellenkezője. Olmo futásba fojtja frusztrációit sikertelen élete miatt, és ez annyira jól sikerül, hogy hatvanévesen megnyeri az egyik legnagyobb terepfutó-versenyt, az 167 km-es Ultra Trail du Mont Blanc-t. A Desert Runners kickstarteres gyűjtésből végigvitt doksi, amiben nagyon ráérős, jómódú, de felkészületlen emberek négy kontinens kihalt részein (Atacama, Góbi, Szahara és Antarktisz) futkosnak etaponként hat napon át. A hetediken pedig megpihennek és hőssé avatják magukat. Esettanulmány a lelkesedésből, egy-két kamerával leforgatott nagy lélegzetvételű projektek sikeres abszolválásából. A neten legutóbb végisöprő minidoksihoz pedig még gyűjtés sem kellett, csak egy riksa: a The runners egy londoni parkban készült, az operatőrt egy bringóhintón ülve húzták, és bevállalós ad hoc kérdéseket tettek fel a szembefutóknak („Mikor szexeltél utoljára?”, „Mi a boldogság?”) A film teljesíti miniatűr vállalását, szimpatikus és sokrétű összképet ad a futókról kor, nem, hozzáállás szerint is. Azt az alaptézist, hogy futás közben kinyílnak az őszinteség csakrái, szintén megmutatja: mozgás közben nehéz hazudni, így a válaszok is meglepően hitelesnek, szívből jövőnek, és nem túl cizelláltnak tűnnek.
Amíg az angolok a szolíd „touchingban” hisznek, a német Herbstgold vállaltan épít a cukiskodásra. Különböző, európai illetőségű atlétákat kísér végig a film a 2009-es senior vébére. A szereplők 90+ korúak, van itt már a villamosmegálló korláttal felérő 109 centinek is örvendező magasugró öregúr, bűbájos súlylökő néni, ezüstéremmel is elégedetlen sprinter, korát a könnyebb korcsoportba kerülésért valóban meghazudtoló nehézatléta, valamint járókeretet toló, de a diszkoszt azért csak elhajító 100 éves bácsi. Néha rettenetesen vontatott a sok interjú, üresjáratos életkép miatt, de lassan felskiccelődik az elhunyt házastársakkal tarkított sportmúlt, a vágyak, vonzások és választások triója. A versenyen a lassítások élvezetes részek: nemcsak a ráncokkal tarkított, petyhüdt test feltámadását láthatjuk, hanem a versenyzésre késztető atavisztikus akaratot is, ahol életkortól függetlenül a sport még mindig öröm és kihívás.
Ugyanezt boncolgatja – csak éppen az erejük teljében levő topversenyzők megfigyelése kapcsán – a The visions of eight című patchwork-mozi. A ‘60-as évek végén feltörekvő, izgalmas rendezőket kértek fel, hogy készítsenek 10-15 perces gyorsjegyzeteket a müncheni olimpia kapcsán. Nyolc alkotó, nyolc látásmód, nyolc szikár alcím. A pazar felhozatalból Miloą Forman a tízpróbát mutatja meg sajátos, fanyar módon: bajor népviseletben zenélő emberek, és jelentéktelen, nevetségesen ható momentumok bíróktól, versenyzőktől. Mestermunka Arthur Penn ember- és mozgástanulmánya (A legmagasabb), amiben a férfi rúdugródöntőt mutatja meg elemelve a valóságtól, csak a zörejeket és közönségreakciókat használva hangi kulisszaként. Michael Pfleghar a hölgyeket favorizálta a forgatás során, az édes-copfos szovjet tornászlány gyakorlatát lekövető szekvencia szerelmesfilmnek is beillik. Claude Lelouch skicce (A vesztesek) a legszívbemarkolóbb: a legyőzöttek, örök másodikok, szintidőn kívüliek, kiütöttek közelijeiből építkezve mutatja meg az élsport árnyoldalát. Felejthetetlen, ahogy a feszültség és koncentrált erőkifejtés buborékként szétpukkadva kudarccá olvad az arcokon. John Schlesinger egy interjúkból, emlékbevillanásokból, kiélezett dramaturgiájú versenyközvetítésből felépített filmet adott le (A leghosszabb), amiben Ron Hill, brit futót követi a felkészüléstől a maraton 6. helyéig (a befutóban a magyar Szekeres Ferenc lohol mögötte). A Visions of Eight közös alapja, hogy a rendezők a lírai oldalukat vették elő, imádták a lassítós kamerákat és az anatómiát, szerettek belefeledkezni egy mozdulatba, testrészbe – olyan pillanatokat lestek meg, melyekben sok-sok év munkája összpontosult.
*
Ha van is líra a sokáig egyetlen ízig-vérig magyar futósfilmben (időközben Mispál Attila Maratonja és Zsigmond Dezső dokuja, A rákok királya bővítette a futókört), akkor az legfeljebb a tanácselnök fűzfakölteménye, amit Schirilla Györgyhöz, a Nemzet egykori Rozmárjához intéz. Gazdag Gyula rövid doksijában (Hosszú futásodra mindig számíthatunk) Schirilla Kenderesre (a Horthy-kultusz origója), a Sport bisztróhoz fut Pestről. A film Schirilla nagy vállalásának egy évvel későbbi keserédes „lepárlása”. Az ultrasportoló megfogadta ugyanis, hogy „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére futva teszem meg a Budapest-Moszkva közti 2215 kilométeres szupermaratoni távot, hogy a magyar kommunista ifjúság üzenetét a szovjet fővárosba vigyem és bebizonyítsam, milyen teljesítményekre képes az ember!” 1967-ben Moszkva felé futva állt meg a faluban, ahol az új bisztrót róla akarták elnevezni, de mivel élő emberről nem lehetett, a létesítmény akkor a Sport nevet kapta. Kocsmának ilyen nevet adni kicsit olyan, mint amikor a kilencvenes években a Fradi-mezeket a Symphonia cigi emblémája díszítette. Egy évvel később a hosszútávspecialista – Magyarország első számú vitalitásmestere, aki a jeges Duna évenkénti átszelésével lesz tartósan celeb – eleget tesz a helybeliek újabb meghívásának: minderről egy Esti Hírlap-cikkből értesült az utolsó éves főiskolás Gazdag. Lóhalálában, egy nap alatt készül el a vizsgafilm, amiben végigkísérik egy Trabantban Schirillát a 142 km-es távon. Gazdag és háromfős stábja költségvetés nélkül, 16 mm-es filmre, kézikamerával dolgozott. A „nyomon követős”, úgynevezett szituatív dokumentumfilmek ősforrásához tartozó film egy munkamódszert indított el, amiben a „tetten ért” valóság groteszk modellé változik. Hiszen csakis a Monty Python találhatna ki olyan jelenetet, amiben az Alföldet átszelő betonúton kocogó Schirillát egy Trabiból kinyúló boom mikrofonnal interjúvolnak meg, vagy amiben a tanácselnök egy csodás poémával fogadja a „hőst” az út közepén, aki helybenfutással hallgatja, nehogy lemerevedjen. És az azt követő avatóünnepség csak hab a tortán. A film pont annyira abszurd, amennyire Schirilla élete (lásd Egy távfutó vallomásai című könyvét): ő találta ki a szupermaraton szót, jobb napjain 20-30 kilométert úszott (sodródott?) a Dunában, taxisként utasra várva hóban sprintelt, volt az ökölvívó szövetség elnöke, de dolgozott kukásként, pincérként, zsákpakolóként is. És amit senki sem várt: az egészség őre és igehirdetője hatvanévesen meghalt szívbajban. A multifunkciós, polgári foglalkozásai mellett teljesen extrém második életet élő Schirilla élete filmért ordít: az egész olyan, mintha egy kelet-európai Forrest Gump története lenne sajátosan magyar elemekkel fűszerezve.
Negyven évvel később a lengyelek is elkészítették a maguk futós doksiját: A hosszútávfutó egy ötvenes, teljesen átlagos kinézetű és munkájú férfiről mesél húsz percben, aki mellesleg a 48 és 24 órás vébék és EB-k dobogósa. Jacek Szaranski csöndes távolságtartással figyeli alanyát, aki egy 18 évvel korábbi családi tragédia hatására kezdett el egyre hosszabb távokat futni. A szó nemes értelmében együgyű tevékenység és az ember jelentéktelensége hirtelen más fénytörésbe kerül, és egyszerre minden értelmet nyer. A film jól vázolja fel a futással kapcsolatos örök dilemmákat (önző, monoton, mindent eluraló passzió), viszont beleesik a felképezés szokásos csapdáiba: nem tudja érdekesen, máshogyan megmutatni a futót, csak az elcsépelt fejes-lábas képekkel. Ugyanebbe a problémába esik az elismert lett dokumentumfilmes, Laila Pakalnina Negyvenkettő című alkotásával: hiába a személyes tapasztalat, mégsem tudja érzékien, giccsmentesen feltárni a maraton mibenlétét. Ebből is kitűnik, hogy a személyes érintettség néha az ábrázolás gátja lehet, hiszen immár belülről átélve olyan dolgokat kéne megmutatni, amik gyakran elmondhatatlanok, s így óhatatlanul külsőségessé válik a kifejezés. „Zenéről beszélni olyan, mint lerajzolni egy focimeccset” – mondta erre a Deep Purple tagja, David Coverdale.
Kevés sport témájú filmnek sikerül mélységében megmutatni egy sportoló mindennapi harcait, érzéseit. Az egyik ritka példa Kósa Ferenc Küldetése. Azért lehet etalon, mert egy érdeklődő-kétkedő külső megközelítés találkozik egy nagyon erős szubjektummal, egy megingathatatlan belső indíttatással, ami roppant szabatosan, szinte poétikusan, de mégis keresetlenül fogalmazódik meg a filmben. Az öttusázó Balczó András összeszedetten vázolja fel a sportoló lelkében lejátszódó folyamatokat, balczói kifejezéssel élve „sorskörülményeit”: kegyetlen felkészülési periódusait (1962 óta nem tartott maga mellett edzőt, mert „nem lett volna olyan, aki nagyobb terhelést ró rám, mint én magamra”), azt az elhatározást, hogy nem ült bele a tutiba, nem adta be a derekát a rezsimnek, radikális és elvhű maradt („A felfedezett, de ki nem mondott igazság rohaszt belülről”). Ki is csesztek vele, már eleve a szókimondó Küldetés miatt is kegyvesztett lett. Többszörös olimpiai- és világbajnok létére hat évig az öttusa-lovardában tette fel az akadályrudakat (ahelyett, hogy szövetségi kapitány lett volna), csak mert elvhű volt, viszont sportközelben akart maradni. Aztán szakított a sporttal. A film a maga egyszerű elbeszélésmódjával végtelen alázatról, humánumról és tisztaságról tanúskodik, és ehhez társul a képi világ is: hosszú, beszélőfejes szólóinterjúk, vagy éppen az emlékezetes hekkezőpultos, szálkaköpdösős kettős Imrével, a „nép hangjával”. Balczó mondatainak puritán céltudatossága, logikai ereje mai szemmel döbbenetesen hat, mert egyszerűen híján vagyunk az intelligensen nyilatkozni vagy gondolkodni képes sportolóknak.
Fikciós rövidfilmekről még nem szóltunk, pedig az utóbbi időben két erős film is végigsöpört a fesztiválokon. Ha már volt szó doppingoló felnőttekről, jöjjön egy doppingoló apa-gyerek páros. A belga Cadet-ban egy vérbeli 800-as vágtázó kamasz életébe látunk bele, akit az apja pofonokkal és tablettákkal stimulál, hogy pitiáner utánpótlás („kadét”) versenyeken nyerjen. Kevin Meul filmjében remekül skicceli fel a teljesítményhajhász, gyerekükben magukat megvalósító apákat, és a mosott agyú, magukat profiknak képzelő gyerekeket, akik a túlhajtott tesztoszteronszint miatt megvadulva harapdálják ellenfeleiket. A vimeón is elérhető, Oscar-shortlistre felkerült dán film, a 9 méter főszereplőjét nem a doppinggal megszerezhető dobogó, hanem kómába esett anyja motiválja. Fejébe veszi, hogy attól gyógyul majd meg, ha ő megdönti a távolugrás világrekordját. És hogy a tét még nagyobb legyen, panelházak között ugrál, a saját életét is kockára téve. Anders Walter nyitott végű filmje geometrikus kompozíciókban mesél egy lehetetlen küldetésről, és pontosan mutatja meg, hogy a sport nemcsak efemer sikerről, érmekről, adrenalinhajhászásról szól, hanem gyakran élet-halál kérdése.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 27-32. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12424 |
