Ruprech Dániel
Az Osztrák Kulturális Fórum, a Svájci Nagykövetség és Goethe Intézet negyedik alkalommal mutatja be a német nyelvű filmtermés legjobbjait.
Svájcban a menekültek, akiknek elutasítják kérelmüket, egy prospektusban tájékozódhatnak a visszatérésük folyamatáról, egy országba, ahonnan sok esetben óriási áldozatok árán sikerült eljönniük. Fellebbezni persze lehet, valakinek sikerül is bizonyítania, hogy tényleg menekült, visszatérnie életveszélyes. Ha a hivatalokkal folytatott küzdelem pozitív véget is ér, a megpróbáltatásoknak még közel sincs vége. Sokan köztes állapotba kerülnek, a menekültstátuszt megkapják, de munkavállalói engedélyt nem, így a beilleszkedés szinte lehetetlenné válik. Anna Thommen Új világ című 2013-as svájci dokumentumfilmje az ideális folyamatokat mutatja be, amikor is minden úgy alakul, ahogy alakulnia kellene. Egy integrációs osztály megpróbáltatásokkal teli útját kíséri végig Baselben. A menekültek két év alatt nyelvet tanulnak, állásjelentkezést gyakorolnak, tanáruk segítségével pályát választanak maguknak. Thommen filmje egyszerű struktúrával dolgozik, három főhőst választ magának, sorsukat párhuzamosan követi nyomon, találkozási pontokként pedig újból és újból az osztályba tér vissza, tanárukhoz, Zingg úrhoz, aki tanácsaival a fiatalok útját egyengeti, egyben a film üzenetét is megfogalmazza: ha hisznek abban, hogy van esélyük, nyerhetnek, ha nem, egészen biztosan veszteni fognak. Az Új világ mély empátiával figyel, nem tolakszik, de közel férkőzik, olykor apró dolgokkal – egy-egy tekintettel, mondattal – jellemzi karaktereit. Hősei magukkal viszik nézőit ebbe a kissé mesei világba, ahol mindenki egy kicsit másképp viselkedik, egy furcsa nyelven beszél (a német egyik legérthetetlenebb változatán; schwitzerdütsch-ön), amely azonban kitartással meghódítható, az idegen otthonossá tehető.
A Szemrevaló/Sehenswert másik migrációs témával foglalkozó filmje ezzel az ábránddal számol le. Habár az Ifjak és erősek 1992-ben játszódik, amikor Rostockban zavargások törtek ki egy menekültszállónál, az utóbbi időszak főként Szászországra jellemző idegenellenes összetűzései párhuzamot engednek felfedezni, még ha vita alapját is képzi, hogy az újraegyesítés utáni társadalmi berendezkedés és radikalizálódás összehasonlítható-e a mostani szituációval. És persze egy tartomány néhány községe messze nem egész Németország. Mégis, Burhan Qurbani filmje fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, melyek kevésbé egy adott országhoz vagy konkrét dátumhoz kötődőnek, mint inkább a közelmúlthoz és jelenünkhöz. Az Ifjak és erősek három nézőpontból meséli el egy nap eseményeit; egy vietnámi bevándorló család minduntalan másságát éli meg, egy helyi politikus, Martin a saját bénultságát, egy csapat fiatal pedig kilátástalan helyzetével szembesül. E három szemszög közül – mint ahogy az eredeti cím többes szám első személye is kiemeli – utóbbi lesz igazán döntő. Kik is ezek a fiatalok? Amíg a menekültek tehetetlenségükből fakadó dühüket csak önmaguk (vagy egymás) ellen tudják fordítani, mint Habibi az Új világban, akinek karján rejtélyes sebek tűnnek fel, addig a bandákba verődő fiatalok a menekültekben találják meg célpontjukat. Hogy neonácik lennének-e? Vannak köztük azok is. Valószínűleg azonban másról is szó van. Qurbani kerüli a határozott állásfoglalást, inkább kérdéseket fogalmaz meg. Stefan lázadása, aki a politikus fiaként egészen más körülmények közül jön, mint társai, nagyapja Martinnak adott rövid és frappáns eszmefuttatása szerint az ismétlődő generációs szembenállásból fakad. „Apám a demokraták ellen harcolt, mert fasiszta volt” – mondja a nagyapa, „én az apám ellen, mert kommunista vagyok. Te ellenem harcoltál, mert demokrata akarsz lenni. És most azon gondolkodom, vajon mit tesz Stefan éppen.” A vietnami Lien beilleszkedni szeretne, de akármilyen jól beszél németül, akármilyen szorgalmasan dolgozik, „ferdeszemű” marad. Martin az elvei szerint próbál cselekedni, amit nem tud megtenni politikusként, és hatástalan marad magánemberként is. Stefan erejét és függetlenségét igyekszik bizonyítani, meg is teszi, eszközként csupán az erőszakot találja. Az ideológiáknak mindebben csak annyi szerep jut, hogy lepelként eltakarják az identitásukat kereső hősök félelmeit.
Valami hasonló düh mozgatja a svájci Háború fiataljait is. Matteo szintén jobb körülmények közül származik, szemben Stefannal, ő passzivitásba menekül (drogokhoz, kurvákhoz), az örvényből apja rántja ki, amikor erőszakkal elviteti egy nevelőtáborba az Alpokba. A film előnyére válik, hogy egészen más vár a fiúra, mint amire számíthatnánk. Matteót a tábor alkoholista vezetője mellett három fiatal fogadja, akik már régen azt csinálnak, amit akarnak: pusztítják a világot, amely kivetette őket. Stefan és Matteo elvetik azt a képmutató és megalkuvó berendezkedést, amelyet szüleik képviselnek, bújjanak a fasizmus mögé vagy válasszák az anarchiát, tetteik mégiscsak az ideológiamentes rombolásban merülnek ki, ami aztán zsákutcába vezet, menekülniük pedig nincs hová. Mintha az utóbbi hatvan év nem nagyon talált volna megoldást ezekre a problémákra.
Veronika Franz és Severin Fiala Goodnight Mommy című műve sokkal messzebb megy a szülő és gyermek között feszülő ellentétek ábrázolásában. Az eddigi, többé-kevésbé közvetett erőszak a szülők generációja ellen, itt teljesen nyílt tortúrává változik át. A rendezőpáros műve a kapcsolat elvesztésének pillanatát dolgozza fel, amikor a gyermek megkérdőjelezi a szülő kilétét. A film cselekményvilágában persze mindennek megvan a maga oka; az anya arcplasztika után érkezik haza, csupán szemei láthatóak a kötés mögül, viselkedése megváltozik, mintha nem is az a személy lenne, aki korábban volt. Ráadásul egyre több megerősítő nyom bukkan fel, miszerint nem az igazi anya tért haza, ennek bizonyítására pedig egy erőszakorgia veszi kezdetét. A Goodnight Mommy cselekménye mögött felismerhető horrorfilmes minták húzódnak meg, feszültségéből ennek ellenére nem veszít. Az egyedülléttől, a magánytól való rettegést, az attól való félelmet, hogy az ismerős idegenné válik, rendkívül elementárisan és nyugtalanítóan ragadja meg.
A színész Karl Markovics második rendezése szintén hasonló világból keres kiutat, de ezúttal a másik oldalról választ magának hőst. A Superworld egy szélmalmok árnyékában fekvő kisvárossá tágítja azt a börtönt, amelyből Lélegzés című filmjének hőse igyekszik kiszabadulni. Vasajtók és falak helyett tujasorok és szántóföldek, őrök helyett magukba zárt családtagok tartják fogva Gabit. Valami azonban megváltozik, a hangok felerősödnek, valaki beszélni kezd hozzá, és a mindennapi monotóniából, a normálisként elfogadott semmiből egyszer csak kilép a családanya, hogy a maga módján, békés ámokfutásba kezdjen. Markovics filmje az érzékelésre, különösen a hallásra épít. A mindennapi zajok egyszer csak másként hangzanak, Gabi értelmezése szerint Isten beszédévé alakulnak, mely kiutat biztosít egy másik világba. Annak ellenére, hogy a cselekmény középpontjában Gabi áll, nézőpontja nem azonos a miénkkel. Valahol megrekedünk közte és a többi szereplő között. Hogy éppen a szemünk előtt bomlik-e meg elméje, vagy valóban egy elhívatás történetről van-e szó, bizonytalan marad a legvégéig, a normalitás fojtogató világában azonban törés keletkezik, ami egyfajta kiutat biztosít a nő számára.
Végignézve e filmsor többnyire tanácstalanságba torkolló következtetéseit, a múltba térhetünk vissza némi vigaszért. Amikor a küzdelem még valamiért zajlott, és nem valami ellen, illetve, ha mégis valami ellen lázadtak, az produktivitással, kreativitással járt, és nem tönkretétellel. A Kör meleg párja idős korára megházasodhatott, korábban ezt elképzelhetetlennek tartották. Mikor megismerkedtek, Zürich élhető város volt a melegek számára, összehasonlítva Németországgal, ahol a homoszexualitás 1969-ig törvénybe ütközött, mindez mégsem jelentette, hogy szabadon felvállalhatták nemi hovatartozásukat. Stefan Haupt filmje visszatekintő interjúkat sző össze megrendezett jelenetekkel egy homoerotikus folyóiratról, a kiadó köré csoportosuló melegekről, és közvetve a melegjogi mozgalmak kezdetéről. A cselekményt folyamatosan megtörő, kiegészítő interjúk, vagy a múltat felelevenítő pár meséjét megszakító, illusztrációnak ható játékfilmes jelenetek inkább gyengítik egymást, mintsem erősítenék. A Kör ennek ellenére érdekes film marad, ami inkább témájának köszönhető.
A B-Movie nemcsak azért a leginkább ajánlott filmek egyike a Szemrevaló műsorából, mert a 80-as évek Berlinén kalauzol végig, hanem mert huncut mosollyal őrzi meg e korszak legendáját, a képek közvetlenségét a montázzsal kijátszva. A film hőse a manchesteri Mark Reeder, aki a hetvenes évek végén fogja magát, és oda megy, ahonnan kedvenc zenéi jönnek: Berlinbe. Járja a várost, keresi kedvenceit, becsönget a Tangerine Dream alapító Edgar Froese-hez, aki pechére éppen Angliában turnézik, de sebaj, ezek után mindig jókor lesz jó helyen, szépen lassan belefut mindenkibe, Blixa Bargeld-től a Die Toten Hosen-ig, koncertet szervez, hangot kever, szállást ad Nick Cave-nek. Az archív felvételek, melyeken maga Reeder is rendre felbukkan, mesélőnk külső narrálása, az összemontírozott talált vagy kölcsönzött anyagok, interjúrészletek, dokumentációk és rekonstruált mozzanatok olyan szövedéket hoznak létre, mely nem csupán bemutatja a múltat, hanem egyfajta „hol volt, hol nem volt” meseszerűséggel élővé is varázsolja. „Aki a nyolcvanas évekre emlékszik, nem élte át” – idézi Reeder Falcót. A B-Movie nem akarja rekonstruálni ezt a korszakot, éppen ezért idézi meg annyira magával ragadóan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12414 |
