Petz Anna
Németország és filmművészete a mai napig küzd múltja démonaival
A II. világháború ideológiai traumája által leginkább terhelt Németország őrlő bűntudata kortárs filmjeikben is minduntalan felszínre tör. Nem csak a nagyszabású történelmi „eposzokban” (A bukás – Hitler utolsó napjai), de a napjainkban játszódó alkotásokban is: A hullámban (2008) egy középiskolai osztály hoz létre egy kísérleti jellegű, majd egyre veszélyesebb formát öltő fasiszta közösséget, míg az Oh Boy (2012) főhőse előbb egy filmforgatáson, később egy alkoholmámoros visszaemlékezésben találkozik a holokauszt kísértő emlékével. Az ideológia továbbélését azonban a neonáci közösségeket ábrázoló mozgóképes művek mutatják be a legkíméletlenebbül. Akárcsak a Hollywood-ban készített skinhead-filmek, a német művek is kiemelt szerepet szánnak az ösztönlétnek (állatias életmód és szexualitás), a kirekesztettek felé irányuló brutális erőszaknak, a társaság összetartozását jelző jegyeknek (öltözködés, tetoválások, zenei kultúra) - valamint erőteljes hangsúlyt kap a főhősök karakterfestése, magyarázattal szolgálva a gyűlölet összetartó erejére. A különbség viszont az erős férfifőszereplők mellőzésében figyelhető meg.
A Reding fivérek első nagyjátékfilmje, az 1999-es Oi! Warning egy évvel korábbi kisfilmjük, a Taste the Sweat! történetének variációja. A rövidfilm főhőse egy tizenkilenc éves, homoszexuális fiú, aki skinheaddé válik, míg az Oi! Warning esetében fordított a képlet: az identitását kereső kamasz Janosch egy barátján keresztül kerül be egy szélsőjobboldali közösségbe, majd megismerkedik egy meleg punkkal, és vonzalma véres megtorlásra sarkallja a skinhead barátot. A Reding fivérek filmje – több neonáci témájú alkotáshoz hasonlóan (A hitetlen, Kriegerin) – a kamaszkor bizonytalanságát, félrement önidentifikációját és a közösségbe tartozás vágyát teszi felelőssé a skinhead létért. Az Oi! Warning – gondolatisága mellett – művészileg is ambiciózus: a lepusztult, külvárosi munkásközeg plasztikus képeit, ritmusosan vágott gyorsmontázsos szekvenciákat, vagy épp extrém kameramozgással fűszerezett hosszú beállításokat látunk. Az erős stilizálás egyfajta formai hagyományteremtést jelez a tematikában: fekete-fehér képi világával, a szuperközelik és a lassított snittek hangulatával (valamint az „ellenség” kegyetlen elpusztításának mikéntjével) az egy évvel korábbi, hasonló témájú Amerikai história X képi világát követi.
Az igaz történet alapján készült, 2002-es Führer Ex már kevésbé sikeresen ábrázolja a neonáci ideológia által fertőzött fiatalság problémáját. Winfried Bonengel filmje egy coming-of-age dráma, amiben – bár a cím és a plakát nem ezt sugallja – mindössze esetlen kiegészítő szálként van jelen a fasiszta ideológia, markánssá pedig csupán az alkotás utolsó harmadában válik. A Führer Ex időben korábbra nyúlik vissza: két keletnémet fiatal történetét dolgozza fel, akiket Nyugatra szökési kísérletükkor nyakon csípnek. A börtön kegyetlen világában pedig az egyetlen biztonságot az összetartó neonáci közösség jelenti, így a fiúknak dönteniük kell, hogy betagozódnak-e. Míg egyikük számára csupán a túlélést jelenti ez a közeg, a másik átveszi eszméit és szabadulása után aktív résztvevője lesz egy skinhead szervezetnek. Bár az addig azonosulásra késztető, érzékeny Heiko náci pálfordulása érdekes csavar lehetne a történetben, ám következetlen. A Führer Ex két hőse közül őt ábrázolta az ideológiával szemben állónak, szószólóvá válását furcsán ad hoc tényként kezeli: nem az eszmékkel való azonosulás vagy a kamaszkori identitásválság, inkább a körülmények következménye.
David Wnendt alkotása, a 2002-es Kriegerin női nézőpontjának köszönhetően egészen egyedülálló a neofasiszta tematikájú filmek között. Marisa húsz éves skinhead-lány, tele gyűlölettel és agresszív energiával - egy neonáci társaság oszlopos tagja, ahova a családi szigor ellen lázadó és önmagát kereső, tizenöt éves Svenja is bekerül. Marisa egyfajta példaképpé válik a számára: am az idősebb lány ideológiája megrendülni látszik, amikor közelebbről megismer egy afgán fiút, akit egyik akciója alkalmával súlyosan megsebesített. A Kriegerin egyik nagy érdeme a nézőpontrendszer: Marisa fő szemszöge mellett Svenjáé és a bevándorlóé is szerepet kap, de a három történetszál csak a végső, tragédia felé mutató menekülésben találkozik, ami a skinhead lány számára a megváltást jelenthetné. Az eddig tárgyalt filmek közül a Kriegerin sulykolja legnyomatékosabban a náci ideológia továbbélését: tetoválásokkal, önkényuralmi jelekkel, karlendítésekkel és jelszavakkal, a történelem felidézésével és a félig szervezett, erőszakos akciókkal. A fasizmus újkori működését Wnendt alkotása is a félrement kamaszkori önkereséssel és a közösségbe tartozás vágyával hozza kapcsolatba a két lány karakterében: Marisa múltját csak meg-megvillantja, míg Svenja szigor elleni lázadása minden lépésében megmutatkozik. Így az utóbbi lány kamaszkora válik a skinhead lélek magyarázatává: párhuzamukat nem csak Marisa szavai, de a gyermekkori hajviseletek hasonlósága is hangsúlyozza. Domináns női nézőpontjával a Kriegerin a német művek legfontosabb közös vonásának is látványos példája: más nemzetek neonáci közösségeket ábrázoló filmjeivel ellentétben (Romper Stomper, A hitetlen) a német főhősök közül rendre hiányoznak az erős akaratú, ideológia-vezérelt übermensch-ek: az Oi! Warning hőse identitását keresve sodródik a skinhead társasághoz, míg az Führer Ex Heiko-ja a börtön kegyetlen körülményei miatt pártol a szélsőjobbhoz. Problémafelvetésük azonban univerzális: az egyént és annak környezetét elpusztító, gyűlölet által vezérelt élet ellen szólalnak fel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/10 23-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12411 |
