Takács Ferenc
Virginia Woolf a regényt szerelmének, Victoria Sackville-Westnek ajánlotta.
Megint egy megfilmesítés, ül le az ember rezignáltan, ugyan mit lehet még az ilyesmiről írni. Mindenképp valami másról kellene írni, például – bölcsen, homályosan, sok-sok műveltségelemmel spékelt porhanyós stílusban – a parazitizmus poétikájáról, arról, hogy miként lop magának befogadói életet minden megfilmesítés attól, aminek a megfilmesítése, miként szívja el a film gyenge borostyánja az irodalom kérges tölgyének erejét, miként siker, miként él érdemtelenül a megfilmesítés, amikor minden esetben csalással szerzi érdemét. Akár úgy, hogy feltételezi, a „világirodalmi klasszikus,” amelynek a megfilmesítése, csupán nevéről ismert a néző előtt, azaz presztízse van, de nem tudja senki, miről szól, tehát szemrebbenés nélkül dajkamesévé forgatókönyvesíthető, akár úgy, hogy feltételezi, a nézők vagyonis jól ismerik a regényt, tehát a film megengedheti magának, hogy ne legyen önmagában is megálló munka, csupán utalás az irodalmi alapanyagra. Semmi kidolgozás, semmi kontúr, bágyadt integetés minél messzebbről, homályosan, hiszen a néző számára úgyis világos, miről van szó.
Innen aztán már megy a dolog. A következő lépés természetesen az, hogy paradox kanyart ír le az ember és elveszi a fentebbi fejtegetés moralizáló élét. Rámutat például arra, hogy az irodalom sem más, különösen mostanában, dekonstrukcionisták és posztmodernek felfogásában, mint örök parazitizmus, a korábbi jelentés, forma, stílus csupán látszólagos elvetése, a mű ál-lázadása önnön előzményei ellen, igazából éppen az előzmények életerejének az elszívása, élősdiség; az irodalmi folyamat sem más, mint örök metafizikai lejmolás, s még szép az irodalomtól, hogy ezt a tényállást időnként önnön testén demonstrálja, s mintegy bevallja a maga parazita voltát a műben felbukkanó parafrázisokkal, allúziókkal, idézetekkel vagy – ahogy ezt a legkevesebb kétezerével spanyolviaszkot mostanában mifelénk (kellő poétikatörténeti ismeretek hiányában, azaz végül is jóhiszeműen) új felfedezésként emlegetik – vendégszövegekkel.
Így aztán már jöhet a gondolatmenet végének mellbevágó logikai crescendója: ha mindez igaz, egyszeriben mintaszerűnek minősül, sőt (jöjjön a homály és a spék!) új paradigmának látszik, amit eleddig másodlagosként, gyanúsan kevertként, de a film önfelszabadítása törekvéseivel és autonómia-vágyával mindenképp ellentétesként tartott számon egy régebbi avantgárd filmfelfogás. Az auteur „kézjegye”, a radikális önkifejezés önértéke, az egyéni teremtés lényeglátó és formaadó gesztusa, a senki máséval össze nem téveszthető látomás kívánalma innen nézve merőben ideologikus illúzió, a klasszikus európai individualitás-hit valamiféle kései és gyermeteg utórezgése volt; a film újabb, poszthumanista és posztmodern szellemével ugyanis éppen azok vannak tökéletes összhangban, akik nem hisznek abban, hogy volna nekik valamiféle egyedi látomásuk és kifejezésre érdemes Énjük, s akik éppen ezért kölcsönöznek, idéznek, ismételnek és másolnak, akik a vizuális előképek diribdarabjait kavargatják tovább, s akiknek filmje folytonos mutogatás más filmekre vagy festményekre, versekre és – természetesen regényekre.
Tehát: ismét a megfilmesítőknek áll a világ. Már a film alapanyaga – vagy éltető forrása –, az 1928-ban megjelent regény – vagy „regény” – is a parazitizmus poétikájának jegyében született. Orlando élettörténetében – Virginia Woolf regénye alcímében játékos képtelenséggel „életrajz” szóval jelöli meg könyve műfaját –, ebben a XVI. századi Angliában, Erzsébet királynő uralkodása idején kezdődő és 1928. október 11-én csütörtöki napon, éjfélkor befejeződő biográfiában – amelynek hőse, Orlando jó háromszázötven évet él át, miközben alig-alig öregszik, félúton viszont nemet cserél, férfiból asszonnyá lesz – minden átvett, másolt, utánzott; semmi sincs benne, amely ne nyilvánosan is ellenőrizhető történelmi, művészeti vagy irodalomtörténeti utalás vagy ennél homályosabb, szigorúbban magánérdekű és személyes célzás ne lenne.
De a parazitizmus poétikája értelmezi számunkra a regényből kihámozható célzatot is: azt, hogy a könyv mekkora súlyt és mennyi komolyságot kíván tulajdonítani magának és megkövetelni az olvasótól. Virginia Woolf rengeteget dolgozott a regényen és sokat kínlódott vele; gondos kortörténeti kutatásokat végzett, cédulázott, szakemberekkel konzultált. Az eredmény mégis tudatosan és már-már affektáltan komolytalannak tünteti fel magát: szellemes semmiségnek, a szabadjára engedett képtelen fantázia könnyed játékának, kisujjból kirázott stílusbravúrnak.
Egyben mélységesen privát ügynek, az irodalom mindenféle publikus „funkciójára” mímelt nyafkasággal legyintő személyes üzenetek: Virginia Woolf a regényt leszbikus szerelmesének, a költő és regényíró Victoria (vagy ahogy mindenki ismerte:) Vita Sackville-Westnek ajánlotta, Orlandót őróla mintázta, a háromszázötven éves képtelen életrajzhoz pedig Vita főrendű őseinek, Sackville lordjainak a családtörténetéből szemelgetett epizódokat, s tette mindezt azért, hogy megírja – Vita Sackville-West fiának, a könyvkiadó-tulajdonos Nigel Nicholsonnak a szavaival – „az irodalom leghosszabb és legbájosabb szerelmeslevelét.”
Ezen a regényen, pontosabban annyi mindenféle más dolognak ezen a „megregényesítésén” élősködik most Sally Potter megfilmesítése. Voltaképpen ugyanazt csinálja a regénnyel, mint amit a regény a maga alapanyagaival: a film szemelget a jó háromszáz oldalas szövegből, mondatokat, párbeszéd-részleteket emel ki, leírásokat, az eredeti emlékezetes képeit teszi át valódi képre.
Elég keveset persze: részben azért, mert sokkal több nemigen férne el a filmen az Orlandóból, részben azért, mert viszonya a regényhez tudatosan parazitikus. Mégcsak meg sem próbál úgy tenni, mintha önmagában érthető lenne és önálló jelentéssel rendelkezne. Csupán egyetlen összefüggésben igyekszik valami önállót hozzátenni a regényhez: Virginia Woolf mélyen személyes üzenete, a leszbikus szerelemnek és a nemek felcserélhetőségének a motívuma korunkra nyilvánosan taglalt politikai és tudományos témakörré vált, a feminizmus ma már szakszerű vizsgálati módszerekkel firtatja a nemi szerepek társadalmi meghatározottságát és hatalmi vetületeit leszbikusság és androgünia manapság szakmai közbeszéd tárgya. A film ezt az összefüggést igyekszik mintegy kidomborítani, ezt szánja – némileg erőltetetten és a regény szándékaihoz képest valamelyest didaktikusan – „eszmei mondanivalónak”, egyben önmaga igazolásának.
Egyébként egész mással van elfoglalva. Virginia Woolf regényéből elsősorban a textúra érdekli, az eredetiben is mindvégig szinte nárcisztikul önmutogatással előtérbe tolakodó, a figyelmet öncélúan lebilincselő nyelv és stílus, mely nem engedi továbblépni az olvasói figyelmet a „komolyabb” dolgok, jelentés, közlendő stb. felé, mondván, hogy igazából ezek a komolytalan és felesleges dolgok. Ennek igyekszik valamiféle filmképi megfelelőjét előállítani a rendezőnő, s eléggé kézenfekvő, hogy a kinemato-piktorialista módszerhez, a kamerával való festéshez fordul, ehhez a hatvanas évek derekától észlelhető és oly sok változatban élő filmirányhoz. Azaz az érzéki felszín, a szemkápráztató vizualitás kerül a film hatásrendszerének előterébe, gyakorlatilag minden másnak a rovására: szép, borzongatóan hatásos, de önmagukon túl soha nem mutató képeket látunk. Olyképpen történik ez tehát, amit egy szigorúbb és funkcionalistább esztétika öncélú kellemkedésként, a textúra már-már erkölcstelen egyeduralmaként ítélne el, az üres kelmeiség zsákutcáját emlegetné (ahogyan ezt a múlt század egyik-másik jeles magyar kritikusa, például Erdélyi János tette, amikor nyelvszépségekben gazdag, de eszmei hatást kiváltani képtelen költeményekkel találkozott). Illetve: olyképpen, amit egy posztmodern esztétika a parazitizmus poétikájának jegyében a film legfontosabb erényeként nyugtázna, a művészi másodlagosság önünneplését látná benne, mű és alkotás végső céltalanságának és feleslegességének diadalmas demonstrációját.
Tehát: le a megfilmesítéssel! Tehát: éljen a megfilmesítés!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 39-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1239 |
