Vincze Teréz
1001 Gram – norvég, 2014. Rendezte és írta: Bent Hamer. Kép: John Christian Rosenlund. Zene: John Erik Kaada. Szereplők: Ane Dahl Torp (Marie), Laurent Stocker (Pi), Hildegrun Riise (Wenche), Stein Winge (Ernst). Gyártó: Pandora Filmproduktion / Slot Machine / Bulbul Films. Forgalmazó: Vertigo Média. Feliratos. 93 perc.
Bent Hamer norvég rendező a magyar filmkedvelők számára sem ismeretlen név, a kétezres évek eleje óta visszatérő vendége a magyar művészmoziknak. Magam 2003-ban szegődtem rajongójául az északi humor e jeles képviselőjének, Aki Kaurismäki és Roy Andersson lelki rokonának, amikor a Titanic fesztivál rakományában helyet kapott a Dalok a konyhából című, örökérvényű darabja. Tavalyi gyártású mértékügyi komédiájával pedig még azt a kívánságomat is teljesítette, hogy csináljon végre egy filmet női hőssel a főszerepben.
Marie a Norvég Mértékügyi Hivatal munkatársa, mely hivatal többek között a norvég nemzeti kilogrammetalon (egy platina-irídium ötvözetből készült henger, és igen, Magyarországnak is van ilyenje) őrzésével, és a mindenféle mértékegységek és mérőberendezések országos minőségellenőrzésének felelősségteljes feladatával van megbízva. Marie a feladat komolyságának megfelelően igen kimért személyiség: tettei, öltözködése, gesztusai a mértékügyi szakember prototípusává teszik. Életének szigorúan egyenletes ritmusát az billenti ki, hogy édesapja, aki egyben felettese, megbetegszik. Így Marie-ra hárul a feladat, hogy elvigye a norvég kilogrammetalont a tudományos szemináriummal egybekötött esedékes súlyellenőrzésre a mértékügyek fővárosába, Párizsba.
Az egész szörnyen unalmasnak hangzik, és tényleg az, és pont ez az, ami elképesztően viccessé teszi. Minden takarékra van állítva a filmben, kivéve egyetlen dolgot: a kimértséget. A vizuális kompozíciók, a skandinávnál is skandinávabb design, a faviccek, az érzelmek mind milliméterre vannak kiszámolva. Miközben az életet, a halált és a szerelmet is milligrammban mérik (igen, a szó szoros értelmében), ez a fura humor mindent és mindenkit emberivé, esendővé és nagyon szerethetővé varázsol. Hamer hihetetlen precizitással építi fel minimál poénjait. Már-már érthetetlen, hogyan képes irgalmatlan pontossággal elérni, hogy minden alkalommal, amikor a filmben elhangzik, hogy „kiló” (márpedig elég sokszor elhangzik) leküzdhetetlen nevethetnékünk támadjon, már ha vevők vagyunk erre a fura, nagyon könnyednek látszó, de néhol komoly mélységeket is takaró, lassú tempójú humorra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12384 |
