Bernáth László
Kollányi Ágoston, Homoki-Nagy István, Bodrossy Félix… A magyar ismeretterjesztő filmnek is volt aranykora, csak épp elfelejtettük.
Látni az áttetsző test áttetsző ereiben a vér első hullámát, az izomcsomó, a szív első összehúzódását, Beethoven áradó, lüktető zenéjére vértestek indulnak útnak, gerincvelő vastagszik, évezredek biológiai fejlődését pillanatok alatt járjuk végig, hogy aztán a diadalmas dallamokra, megszülessen az élet, egy kiscsibe képében. Csupán néhány perces film a Nyitány – mindössze 260 méter hagyományos celluloid-szalag –, de ma is vetíthető lenne az Állatorvosi Főiskolán, mint szenzációs mikrofelvételekből álló oktatófilm. Készítése idején, 1965-ben csak mozikban láthattuk – a televíziózás előtti világban éltünk, nem voltak még tudományos tévécsatornák – és páratlan vizuális és érzelmi élményként éltük át.
Ahogy a magyar népszerű-tudományos filmről – sok országban sokféleképpen nevezték ezt a műfajt –, a kor legtekintélyesebb szakembere, Jean Painlevé írta: „A magyar filmek számos sajátosságainak egyike, hogy tudományosan precízek, hasznosak és van bennük valami költői harmónia.”
Nem árt itt, mindjárt az elején, kicsit közelebbről megvizsgálni a műfaji meghatározást. Kétségtelen, nem könnyű különbséget tenni, az egyszerű, didaktikus oktatófilmek, a tudományt népszerűsítő munkák és a tudományos filmezés között. Ráadásul sokszor akár össze is moshatók ezeket a definíciós határok. Az oktatófilmek általában iskolák, vagy tanfolyamok számára készülnek, hogy megkönnyítsék az adott téma (részterület) megértését. Néha azonban ez úgy is sikerülhetett, hogy a mű alkalmassá lett az oktatásban részt nem vevő, laikus, de érdeklődő nézők számára is. Ami azt is jelenti, hogy bizonyos tudományágat népszerűsítettek. Végül, de nem utolsó sorban, az is előfordulhatott, hogy az oktató, vagy általában népszerűsítő filmek bizonyos részleteit a tudományos vizsgálatoknál is hasznosították. És fordítva: a tudományos célokból felvett anyagot oktatásra és népszerűsítésre is használták.
Az előbb, a Nyitány apropójából már szó esett arról is, hogy a valójában a nagyközönség számára – a kommentár helyett zenével – készült filmet, az állatorvosok, vagy bármiféle, a zoológiával foglalkozó szakemberek előtt, nagy haszonnal vetítsék. Ha ez a három műfaji dimenzió ilyen közel áll egymáshoz, érdemes szőrszálhasogató módon, külön-külön foglalkozni velük? Azt hiszem igen, mert a készítés céljának meghatározása alapján dönthetjük csak el egy mű minőségét, szakszerűségét, vagy éppen az érzelmi hatását.
Nálunk is szinte azonnal használni kezdték a filmet a tájékoztatás, az oktatás, a természeti érdekességek bemutatására. Már a XX. század első évtizedében több jelentősebb oktatófilm született. Az egyik egészségügyi témában készült. Bemutattak egy kórházi ágyban fekvő, tíz éves forma kisfiút, amint egy orvos felemeli a kezét és az, mint a kő visszazuhan az ágyra. A lábát sem képes mozgatni. A feliratos szöveg elmondja, hogy a kisfiú milyen súlyos ízületi betegségben szenved. Ám találtak gyógyszert erre a betegségre, amellyel elkezdték a kisfiút kezelni, és néhány hét múlva, amint a filmképen is láthatjuk: egy kicsit imbolyogva ugyan, de önállóan feláll.
Az oktatásügyben hamar felfedezték az ilyen típusú filmekben rejlő lehetőségeket. Elég hamar sok 16 milliméteres vetítőgép került az iskolákba, ahol több-kevesebb rendszerességgel, a megfelelő órák kereteiben, a tanárok kommentálásával vetítették is ezeket a munkákat. Nagy szerencse, hogy a Vallási és Közoktatási Minisztérium által gyártott filmek mellett egy bankcég is készítetett hasonló műfaji filmeket. Ezek közül talán a legérdekesebb az, amelyik – alig néhány évvel az elmélet megszületése után – filmet készítettek Einstein relativitáselméletéről, amikor még nem volt hangja a filmszalagnak. Szellemesen találták meg az elvont téma illusztrálását képileg: egy vonaton a mozgó test fizikai állapotát állították szembe – a látszólag – mozdulatlan természettel.
Jellemző, hogy – igaz, ez már 1943-ban történt – a Székesfőváros kiadott az iskolák számára egy jegyzéket a felhasználható filmekről és ebben már 260 cím szerepelt. Rendkívül változatosan: közlekedés, balesetvédelem, csatornázás, kikötő, vízgazdálkodás, hogyan készül az újság – és hasonló témákban.
Magam, mint kisiskolás az 1930-as – 40-es évek elején, egy jóformán felszerelés nélküli, úgynevezett polgári iskolában, ahol a színes kréta ünnepi alkalmakkor került a táblára, már rendszeresen láthattam filmeket az órákon. Az első ugyan, ami máig meghatározó élményemmé lett, nem ebben a műfajban készült, hanem egy „ős-scifinek” is mondható kis produkció volt. Egy feltalálóról szólt, akit a vekkerórára szerelt toll ébreszt, fel sem kel az ágyából, mert egy kis bronztehén tőgye alá bögrét tud tenni és a tehén farkát nyomogatva, folyik a tej. Közben a hővel fúvatott kotlós tojik egy tojást, ami rögtön belegurul egy lábos, tűzön forró vízbe – és így tovább.
A Főváros által kínált jegyzékben természetesen sok néprajzi tematikájú munka is szerepelt. (Az egyes tájegységek viseleteiről, szokásairól, táncairól.) Ám az ilyen témájú legjelentősebb munka, egy valójában játékfilmnek készült produkcióban került elő. Ez az 1936-ben készült, a közönség elé 1938-ban került Hortobágy című film volt. Ugyanakkor nemcsak néprajzi, hanem zoológiai filmnek is tarthatjuk, hiszen a Hortobágyon található szinte minden állatfajta hosszan szerepel benne a bárányoktól, kecskéktől a disznókig, és a marhákig, de természetesen a főszerep – minden értelemben – a lovaké. Hogy akár zoológia munkának is tekinthetjük, azt leginkább egy roppant nagyhatású jelenetsornak köszönheti. Lefilmezték ugyanis az elejétől a végéig egy kiscsikó születését.
Ha belegondolunk, a Nyitány előfutára ez a jelenetsor. Itt is egy új élet világra jövetelének csodáját éljük át. (Utólag csak azt nehéz megérteni, hogy az állami cenzúra 1936-ban, miért vágatta ki ezt a nagyszerű jelenetsort a filmből. Feltehetően némi prüdériából, nehogy a gyerekek szeme elé kerüljön: mi történik a szüléskor. Ámbár ez nem gyerekek oktatására készült film.)
Az egész film azonban a néprajzi jellegű anyagoktól lesz gazdag és hatásos. Nem csoda, hogy a magyar értelmiség, főleg a művészek, őszinte lelkesedéssel fogadták a filmet. (Amelyből még egy jelenetsort kivágattak, amikor egy a viharban vasrúd által agyonütött lovat a dögtemetőbe visznek és eltemetnek. Állítólag az volt a kifogás, hogy túlságosan hasonlít az emberek temetkezési szokásaira. Hogy ez miért lehetett baj, azt nehéz kitalálni.) Az elragadtatott kritikák közül érdemes egy rövidet ideidézni Márai Sándortól, aki nem is kritikát írt, hanem egy publicisztikában értekezett a film erényeiről.
„Íme egy film, amihez mindent magyarok adtak össze, s végül mégis egy osztrák volt az aki megérezte, lefotografálta, összeállította az első mozgóképet, amely szűkszavú drámaiságában, primadonnamentes egyszerűségében, megéreztet valamit egy nép sorsáról.” (Hölleringgel módom volt személyesen találkozni idős korában Londonban, ahol egy háromtermes mozit vezetett. Nála mutatták be és vitte sikerre Jancsó Szegénylegényekét. Nekem azt mesélte el, hogy az első világháború idején katonaként fordult meg a Hortobágyon és már akkor elhatározta, hogy erről neki filmet kell készíteni.)
Vitathatatlan erénye a magyar népszerű-tudományos műfaj művelőinek, hogy bárhonnan jöttek, az élet születésének kiemelten fontos szerepet szántak a műveikben. Pedig nagyon különböző helyekről érkeztek.
Homoki Nagy László például, aki a műfaj hazai felfutásának talán első nagy alakja volt, mondhatni egyenesen a természetből érkezett a filmgyártásba. Előzőleg ugyanis ornitológiával és madárfotózással foglalkozott.
Amikor az 1950-es évben nem csak önálló stúdiót kapott a műfaj, hanem kitűnő vezetőt is. Deák György nem akármilyen életpálya után érkezett a Könyves Kálmán úti stúdióba. (Valaha itt is játékfilmek készültek, később is forgatott itt például Jancsó játékfilmet, de itt kapott helyet a dokumentumstúdió és később a Katonai stúdió is.) Az új stúdió vezetője antifasiszta ellenálló volt a második világháború idején, elfogták és ki is akarták végezni valahol egy erdő szélén. Szerencséjére a lövések nem voltak halálosak, Deák túlélte a saját kivégzését. Két dologhoz volt kivételes érzéke: az egyik az emberek megítélése, tehetségük felfedezése, a másik a témaválasztékból arra adni az áldását – s persze a stúdió pénzét – amiben fantáziát látott. S mindkét tehetsége sikereket hozott. Haláláig nála készültek a jobbnál jobb népszerű tudományos filmek. Ő hívta meg Homokit, majd a fizikatanár Kollányi Ágostont, és ő látott fantáziát a mikrofilmes Vadász János „tojásfilmjében”, ahogy a Nyitányt gyártás közben nevezték. Schuller Imre első sorban operatőr volt, később kezdett rendezni, Vancsa Lajos talán az egyetlen, aki végig – nagyszerű – operatőre maradt a műfajnak.
Az eredetileg jogász diplomát szerzett Homoki Nagy az államosított filmgyár stúdiójában természetesen először – régi szakmájához híven –, madaras filmeket készített. (A Kisbalaton madárvilága, A löszfalak madarai, Egy kerecsensólyom története.) Igazán nagy sikerét azonban az 1953-ban készült Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmjével aratta. Dramaturgiai módszere első sorban a természet törvényeinek drámai bemutatása volt. A korábbi természetfilmektől eltérően – később is, szinte máig tapasztalhatjuk ezt, például a megfigyelt mongúzok még emberi neveket is kaptak – nem antropomorfizálta az állatvilágot. Egyszerre mutatta be a túlélésért folytatott állandó harcukat, még a növényvilágban is, és az átmenetet jelentő harmóniákat. (Például a róka és a tyúkok közötti „drámát”, majd azt, amikor egy sólyom vadászik a rókára.) A koronát azonban a már valóban antropomorfizált hangnemben írt narrátori szöveggel érte el, különösen úgy, ahogy ezt Sinkovits Imre mondta a film alá. Ennek aztán olyan sikere volt, hogy a rádió szilveszteri műsorában – amit akkor az egész ország hallgatott – az volt a humor forrása, hogy Budapest éjszakai életét olyan szöveggel mutatták be, ahogy azt a filmben megismerhettük, és természetesen ezt a szöveget is Sinkovits Imre mondta el.
A másik jeles személyiség, aki az államosítással létrehozott stúdióba került az Kollányi Ágoston, aki matematika- fizika szakos tanári diplomája mellett már egyetemista korában érdeklődött a művészettörténet, az irodalom, a képzőművészet iránt. Kezdetben ugyan, talán Homoki hatására is, természetfilmeket készített. (Hegyek mozdulnak, Akvárium, Vadak az árban, Aggtelek.)
Szerencsére a stúdióvezető Deák György nem tartotta sokra a maga idejében mindenre kiterjedő tervgazdálkodást. Bizonyára ő is beadott éves forgatási terveket, mert az kötelező volt, lehet, hogy meg is csináltatta az abban leírt filmeket, de ha munkatársai valami eredeti ötlettel álltak elő, és abban fantáziát látott, kész volt terven kívül áldását – és pénzt - adni – a produkcióra.
Így készült Kollányi talán legeredetibb filmje az Egy másodperc története. Amelyhez hozzá sem kezdhetett volna, ha nem kapja kölcsön a Honvédségtől azt a speciális felvevőgépet, ami a normál filmkockák másodpercenként 24 képkockájával szemben sokkal gyorsabban pörgött. Így amikor a vetítés során a normál sebességgel mutatták a felvett mozgásokat – néha félelmetes – lassúságban válnak láthatóvá. Ezzel a katonai géppel például le tudtak filmezni puskagolyót, amint kirepül a csőből és célba talál.
A kölcsönkapott kamerával Vancsa Lajos kitűnő képeket készített a Budapesti Állatkertben. Az Egy másodperc története ugyanis egy valóságos eseményt használt fel ötletként. Azt történt ugyanis, hogy az Állatkertben valahol egy fel nem robbant bombát találtak, amit nem lehetett elszállítani. Ott helyben kellett felrobbantani, ezért elvitték onnan az állatokat. Ez adta az ötletet Kollányinak, hogy – mesterségesen – megismételje a robbanás hangját és közben megfigyelje ezzel a speciális kamerával, hogyan reagálnak erre a számukra szokatlan hanghatásra az állatok. Egy forgatási napon személyesen is jelen lehettem, éppen amikor a talán legkisebb állatot filmezték: egy békát. Ahogy később a kész filmben, lassítva láttam, igazán szép, ívelt ugrást produkált. De mi volt ez ahhoz képest, ahogy a flamingócsapat elkezdett rohanni a vízen, hogy felszálljanak. Vagy amikor a majmok ijedtükben átugrották a nem is olyan kis ketrecet az egyik végéből a másikba. Ennél a résznél Kollányi becsempészett egy kis tudományosnak is mondható ismeretet: látjuk, hogyan mozognak az ugrás másodpercében a majmok láb, kar és hátizmai. Ahogy Kollányinál szokás volt: a tudományos információ nagyon szép látványban jelent meg a szemünk előtt. Akkor is, amikor eredeti szakmájában, a fizikával foglalkozott és gyönyörű ábrákat állított elő a mágnes működésének bemutatásakor, vasreszelékekkel. Vagy ahogy az Egy másodperc történetében egy vízcsepp felemelkedik, majd visszahull a sima vízfelületre. Akkor fordított antropomorfizálásnak is felfoghatjuk például az Egy másodperc… több, esztétikailag is gyönyörű állati mozgását. Gyakran, mintha az emberi tánc alapelemeit látnánk. Pontosabban talán inkább az azonosságokat a természet és a benne élő ember mozgásainak azonosságát fedezhetjük fel.
Kollányi meglepő módon ezután egy kitűnő képzőművészeti filmet forgatott Szőnyi István festőművészről. Annyiban hasonlított ez a munkája a szokásos művészportrékra, hogy itt is nyomon követhetjük, ahogy a festő dolgozik a maga anyagaival, a színekkel, ecsettel, ám az egész mégis más, mint a hasonló rokontémájú munkák. Kollányi ugyanis minduntalan összeveti a kép egyes, készülő részleteit a modellt adó természeti látvánnyal. Így válik igazán érthetővé, hogy mi a különbség a mi laikus élményünk, és a művész szemléletében átformálódó, megörökíthető kép között. Ezek után – hasonló megközelítésben – művészportrék sorozatát készítette: Kovács Margittól Gorka Gézán át Percz János ötvösművészig, majd Barcsay Jenőről is forgatott filmet.
A művészportrék témáját azután a stúdió, akkor kezdő, fiatal munkatársa, folytatta tovább sikeresen. Czigány Tamás Mednyánszkyról, Fényes Adolfról és Csontváryról készített munkákat, és ezek azért nem sorolhatók simán a dokumentumfilm kategóriájába, mert például a Csontváry-filmnek nemcsak az volt köszönhető, hogy az értelmiség felfedezte ezt a hallatlanul érdekes, akkor jórészt még elfeledett, művészt, hanem akit a maga módján értelmezni is próbált. A szokatlan hatás egyik fontos eleme volt, hogy a hagyományos festőművész-filmektől eltérően használta fel a képeken látható tereket, mintha a kamera is ezekben a terekben mozgott volna. A képzőművészek és kritikusok egy része ugyan kifogásolta, hogy nem mindig lehetett látni egyben a kép egészét, így a festmény teljességének kompozícióját, de hatása így is jelentős volt.
Ebben – az esztétikainak is mondható – témakörben, Takács Gábor készített még egy igen nagyhatású művet, az Aranymetszést. Gyorsan kiderült, hogy első rendűen nem is a képi világban, látványok érzékelhető összefüggésiben talált inspirációra, hanem a zenében. Egy Bartókkal foglalkozó zenetudós nyomán kimutatja, hogy a világhírű zeneszerzőnk műveiben hogyan érvényesül a természet egy rendkívül érdekes szabályszerűsége, az aranymetszés. S ez olyan fontos eleme a természet világának, hogy a faágak növésének szögeiben, a falevelek erezetében ugyanígy jelen van, mint a zenében, a festészetben, de az épületekben is.
Az operatőrök közül többen rendezésre is vállalkoztak, ami nem csoda, hiszen a természetfotózáshoz türelem, más témákhoz eredeti technikai megközelítésre van szükség. Schuller Imre például házilag alakított át egy hagyományos kézi-kamerát, hogy víz-alatti felvételeket készíthessen, mert akkor még nem állt ehhez megfelelő gép a filmgyár rendelkezésére.
Schuller azután a közelképek felnagyított lehetőségeinek felhasználásával forgatott egy nagyon szép filmet Requiem címmel, amit az akkor elhunyt Deák György emlékének ajánlott. Valójában egyetlen műtárgy, Mátyás király aranykelyhének miniatűr szobrocskáiról, azok csodálatos ötvösmunkáiról készült ez a munka, felfedezve olyasmit, amit szabad szemmel alig lehet látni.
Meglepő módon a tudományt népszerűsítő munkák témakörébe került a pszichológia is. Első sorban Vas Judit rendezőnő jóvoltából. aki pszichológiai diplomát is szerzett. Először ugyan játékfilm-elemekkel próbált a lélektan kérdéseihez közeledni. (Ilyen volt a Ketten fél-lábon című filmje.) Aztán Napszakos ritmusok című munkájában növények, állatok és az ember világában vizsgálódott, hogy mi történik, ha a természet alapritmusai megzavarodnak. A legérdekesebb eredményt például a patkányokon végzett kísérlet hozta. Hosszú ideig nem aludt ki a mesterséges fény a három részre osztott ketrec fölött, nem engedték az állatokat aludni. Azok egy idő után besokalltak, igyekeztek betörni a másik harmadba és már egymást kezdték fölfalni. Más filmjében is élt a rendezőnő a háromosztatú tér lehetőségeivel.
A legsikeresebb – és ez is magyar világsiker lett – ilyen típusú munkája a Módszerek című filmje lett. Elméleti kiindulópontja Kurt Levin szociálpszichológus feltételezéseinek továbbgondolása volt. Háromféle emberi vezetési stílusról és ezek következményeiről készítette a Módszereket. Rendkívül szellemesen módszerrel, képileg is látványosan illusztrálta a kísérletet. Egy viszonylag nagyobb stúdiótérben felépítettek középen egy olyan köralakú színpadfélét, amit falakkal három egyenlő részre osztottak, mindegyiken ajtóval a másik részben való átjutáshoz. Az így keletkezett, kifelé nyitott helységekben kis asztalok és székek szolgáltak óvodáskorú gyerekek foglalkoztatására. Nagyon vigyázva egyforma korú, nagyjából egyforma érettséggel rendelkező kisfiúkat és kislányokat helyeztek el. Óvónéni – aki Kati-néni névre hallgatott – azonban csak egy volt, aki azonban más-más módon viselkedett az egyes csoportok előtt. Mindhárom helyen gyurmáztak a gyerekek. Az első csoportban nagyon szigorú rendet követelt meg Kati néni, azt is előírta, hogy milyen formákat – körte, alma, paprika stb. – szabad készíteni a gyurmából. Semmiféle rendetlenkedést nem tűrt meg. Aztán átment a következő csoporthoz – és ezt az operatőr a kamerájával kívülről követhette, hiszen ezek a „rekeszek” kifelé nyitottak voltak -, ott viszont mindent megengedett. Nem is nagyon figyelt a gyerekekre, akik nemcsak azt készíthették, amihez kedvük volt, de elszaladgálhattak a helyükről, sőt adott esetben egymáshoz is dobálták a gyurmadarabokat. A harmadik térben azután engedékeny volt a gyurmák tekintetében, de maga is segített, tanácsokat adott a gyerekeknek és a jelenlétével is megakadályozott minden rendbontást.
A kísérlet végén aztán Kántás József pszichológus – Vas Judit tanácsadója – kikérdezte a gyerekeket és nagyon érdekes dolgok derültek ki. Például, hogy a „vasfegyelem” miféle alkalmazkodó kis strébereket eredményezett, akik azonnal egymásra is árulkodni kezdtek. A mindent megengedő csoportban nagyon különböző módon vettek részt a gyerekek, de érzékelhetően, , nem igazán érdekelte őket az, amit csináltak. A harmadik csoportban különösen szerették Kati nénit és büszkék voltak a munkáikra.
Ennél hatásosabban talán soha nem tudta senki bemutatni, hogy a vezetési stílus hogyan hat vissza a társadalmi csoportokra és a személyiség alakulására. (Vas Judit sajnálatosan fiatalon elhunyt.)
Nem maradhatott ki a tudományt népszerűsítő filmek sorában a világűr és az éppen akkoriban indult űrutazás sem. Kollányi Mindenki a Holdra néz címmel készített egy kifejezetten az űrhajózást bemutató filmet, György István Helyünk a végtelenben címmel olyan nagyszabású munkát forgatott, amelyben a stúdióban felépített, mozgatható makettek között, látványos térbeli élményét adta a legfontosabb csillagászati ismereteknek.
A kibernetikát első sorban – ugyancsak egy operatőr, több filmben Jancsó Miklós társa – Somló Tamás, úgymond: hozta be a stúdió életébe. Háromszor is nekifutott (Gondolkodó gépek, Kibernetika), míg végül Zene és kibernetika című munkájában sikerült igazán a műfaj értékeit felmutatva, sikeres filmet készíteni, amelyben egy gép készítette zenével fejezte be az alkotást.
Térjünk vissza arra az operatőr-rendezőre, aki technikai újításaival eredeti szerepet töltött be a stúdióban, Bodrossy Félixhez. Számtalan trükköt vezetett be, sok speciális eljárást alkalmazott filmjeiben, és volt egy találmánya, ami akkor egyedülálló volt a világban. Kikísérletezte az akkor plasztikusnak nevezett filmet, ami pontosan megfelel annak, amit ma 3D technikának neveznek. Ami még meglepőbb, hogy a vetítés érdekében átalakíttatott egy egész mozit, a Toldi filmszínházat. Méghozzá úgy, hogy a nézőnek nem kellett szemüveg a térhatáshoz. (Tévesen szerepel a Filmlexikonban a szemüveg használata, magam is ültem ezen a nézőtéren és szemüveg nélkül élvezhettem a 3D-vetítést.) Bodrossy ezt úgy érte el, hogy minden szék háttámlájára felszereltek egy kis téglalap-alapú keretet és ebbe, egymás mellé, két üveglapot helyeztek. Feltehetően eltérő szögben. A szék mögött ülő néző átnézett ezen a kis ablakon és térben érzékelte a látottakat a vásznon. 1962-ben három olyan filmet készített, amely speciális kamerával készült és ebben a moziban levetíthető volt: Állatkerti séta, Téli rege és Artistavilág címekkel. A kísérlet azután elsorvadt, részben, mert Bodrossynak nem volt módja több ilyen filmet készíteni, részben, mert ilyen technikájú térhatású filmeket nem készítettek sehol a világon, ezért nem volt műsora a mozinak.
Bodrossy egyébként tudatosan készült ilyenféle extra feladatokra. Olyannyira, hogy írt egy hosszú tanulmányt Trükkök és speciális effektek a népszerű-tudományos filmben címmel. (Népszerű-tudományos film címmel vaskos tanulmánykötetet adott ki a Filmtudományi Intézet 1981-ben, amelyben 12 dolgozat foglalkozott a műfaj múltjával és aktuális kérdéseivel. Ezek között jelent meg Bodrossy tanulmánya is.) De már jóval korábban könyvet is írt (1953-ban) Plasztikus film címmel.Nem maradt sok ideje a kísérletezésre, mivel vagy száz rövidfilm operatőre volt és játékfilmekben is dolgozott.
Egyébként számtalan táncfilmet is fényképezett, első sorban Banovich Tamás rendező társaságában. Ez a téma – hiszen itt első sorban néptáncok kerültek a vászonra – felveti a kérdést, hogy a néptánc, általában a néprajz, mennyiben sorolható a népszerű-tudományos műfaj kategóriájába, és mikor a dokumentumfilm-műfajba? Az inkább elméleti, mint gyakorlati kérdések érdekesek lehetnek az esztéták, kritikusok számára, és persze a pénzt adó műhelyek számára, ahol el kell dönteni: mit vállalnak fel és mit nem.
Az elkészült munkák azonban többnyire adják magukat azoknak, akik be akarják sorolni azokat. Mert nyilvánvaló, hogy ahol simán egy táncot – akár klasszikus, akár néptáncot – meg akarnak örökíteni, hogy érzékeltessék a milyenségét, látványát, eredetiségét, akkor az dokumentumfilm. Ahol a múlt megismertetésének, bármilyen külső magyarázatnak is tere van a munkában, akkor az inkább népszerű-tudományos film. Banovich például készített ilyent is, olyant is, de táncjátékot is Életbe-táncoltatott lány címmel. Tekintettel a magyar néprajz rendkívül gazdagságára, sok mű született ezekben a témákban, mindkét műfajban.
Az egyik mestere, aki már a háború előtt is filmezett, Lakatos Vince volt. (Rendkívül sok kifejezetten oktatási film-illusztrációt is forgatott.) Sok érdekes, a most tárgyalt műfajba sorolható, filmje közül a legemlékezetesebb talán a Halasi csipke volt. Ebben nemcsak a csipkeverés ősi technikáját mutatta be, hanem ennek a foglalatosságnak minden ágát-bogát, társadalmi összefüggéseit is.
Meg kell jegyezni, hogy első játékfilmjei előtt, Jancsó Miklós is készített két képzőművészeti tematikájú filmet, bár ezeket nehéz a hagyományos műfajokba is besorolni. Az egyik ilyen munkája Derkovitsot mutatta be, a másik Goldmann Györgyről szólt. Ez utóbbit nevezhetjük akár filmkölteménynek is, ebbe a ritkán azonosítható műfajba.
Az 1970-es évekre azután már a televíziózás tömeges elterjedése volt a jellemző. És az akkori – egyetlen – állami televízió tudatosan törekedett oktató-nevelő munkára is. (S nemcsak az akkor felfutó Iskolatelevízió formájában.) Hamarosan külön programot indítottak az ilyesfajta ismeretterjesztés számára. Ez lett a Delta, amelynek igen hosszú ideig Kudlik Júlia volt a műsorvezetője. A Deltában azután már a világ egészének terméséből válogattak. Külön gyártó stúdió is felállt az állami tévében, népszerű-tudományos munkák készítésére. A hagyományos mozikba készülő munkák legfeljebb 15-18 perc hosszúak lehettek, hogy a másfélórás játékfilmek elé beférjenek. A tévében viszont nem volt ilyen időkorlát, akár többrészes sorozatok is készülhettek a kiválasztott témákban. (A hátrány éppen ebből a hosszúságból fakadt, mert sokszor bőbeszédűek lettek ezek a produkciók.)
Sok új tehetség tűnt fel az új műhelyekben, egyebek között ifjabb Kollányi Ágoston, aki méltó folytatója lett apja munkásságának.
Ám az a fénykora a műfajnak, amit a 60-as években elért, a maga tömörségével, precizitásával és költőiségével – gondoljunk ismét a Nyitányra –, már nem térhetett vissza.
Egy rendkívül érdekes életútról még be kell számolni. Dévényi László gyerekszínészként kezdte a Légy jó mindhalálig című filmben, azután a Nemzeti Színház – még gyerekszínészként – szabályosan szerződtette, ahol 1937 és 45 között sok szerepben színpadra állt. Különösen jelentős volt számára Zilahy a Fatornyok című drámájának bemutatása. Aztán vívott, egyetemre járt, de végül kikötött a filmnél, ahol hosszú időn át oktató- és népszerű-tudományos filmeket készített. Aztán „átigazolt” a tévéhez és szerencsésen összejött Palugyai István újságíróval, aki a Népszabadság hasábjain ma is foglalkozik tudományos kérdésekkel. Dévényi és Palugyai azután összeállt és végigjárták Európa legérdekesebb állatkertjeit és sorra bemutatták azokat a Magyar Televízióban.
Már Dévényi igazán sokoldalú munkásságának megünneplésére készültek az Uránia moziban, amikor hirtelenül elhunyt. Mondhatnánk: az utolsó mohikán a régiek közül. Mert persze közben, ha nem is egészen a műfaj, de a körülmények nagyon megváltoztak. Miközben a tévében az idő már nem volt korlát, a használatos kamerák egyre zsugorodtak, és ez sokféle előnnyel járt a természeti jelenségek megfigyelésében.
Talán a legeredetibb – bár nem a leggusztusosabb – megoldást az az operatőr találta ki, aki elefántokról készített filmet Afrikában, de a csordához nem nagyon tudott, valószínűleg nem is tudott volna, egészen közel kerülni. Ezért találta ki, hogy egy kis kamerát eldugott az elefántok ürülékének egyik száradó, hatalmas kupacába és távirányítóval tudta ki-be kapcsolni. Szenzációs felvételek születtek így földközelből a hatalmas állatokról, amelyek közül az egyiknek valami feltűnt abban a bizonyos kupacban. Ormányával közeledett is hozzá, de végül is békén hagyta.
Számomra ez a képsor valamelyest jelképértékűvé is vált. Ez a műfaj, nemcsak mindent túlél, hanem egyre tökéletesebben bemutatja, immár nemcsak az emberiség földi, hanem földönkívüli életét is, hiszen már láttuk az első ember holdra lépését is. Ezért is vonzódom ehhez a műfajhoz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 30-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12380 |
