Varró Attila
Larry Clark jóformán teljes mozgóképes életműve a gördeszkás tinédzserek szubkultúrájára épül.
Egyetlen jármű sem kötődik olyan szorosan a kamaszkorhoz, mint a gördeszka: nem csupán azért, mert olcsó, sokoldalú és nem kell hozzá jogsi – ettől még lelkes huszonévesek is járhatnának munkába vele (lásd a felnőtt rollerek bizarr példáját) –, de van egy olyan oldala, ami szorosan és kizárólagosan illeszkedik a tizenéves lelkivilághoz. Ha az érettségi ajándékként átnyújtott, vagy saját keresetből összegrundolt első verda a végzetes lóerők feletti kontrol, a közösségi felelősségtudat és a megnövekedett mozgástér jelképeként a felnőtté válás attribútuma, akkor az alvázig lebontott, izomhajtású kisöccse ennek épp ellenkezőjét kínálja tulajdonosának. Szűk keretek közé szorult elképesztő mobilitása a behatárolt élettér feletti maximális hatalom élményét nyújtja, hatékony kezelése, irányítása csupán a személyes ügyesség függvénye (megszabadítva a kormány mechanikák, fékrendszerek, kompjuter-vezérlések központi hatalmától), pártenyérnyi mérete pedig a mai okostelefonokhoz, tabletekhez hasonló intimitást és elérhetőséget kínál használójának. A gördeszka maga a személyes szabadság, a totális függetlenség és kalandvágy négy keréken, ugyanakkor a kamaszkor elszigeteltség-élményét, a kiúttalanság kínjait is tökéletesen kifejezi – ez a kettősség teszi immár fél évszázada egy korcsoport emblémájává. Azonban komoly filmes népszerűsége renitens szerzői művektől (Paranoid Park, Mommy, Gerontophilia) álomgyári tini-zsánerdarabokig (Vissza a jövőbe, Halálos biztonsággal, Dogtown urai) még egy sajátságának köszönhető, ez pedig az a határpozíció, amit közlekedési és sporteszköz között foglal el. A gördeszkázás eredendően performatív jellegű, a fizikai teljesítmény lecsupaszított, látványos apoteózisa, ami mutatványok, előadások helyszínévé teszi a nagyvárosi tereket – így aztán legalább olyan vonzó önkifejezési eszköz lehet a kamaszkor iránt érdeklődő filmkészítők, mint maguk a kamaszok számára.
Az idén 73 éves Larry Clark jóformán teljes mozgóképes életműve erre a deszkás szubkultúrára épül a Kölykök 1995-ös debütfilmjétől a Ken Park 2002-es botránykövén át egészen a legfrissebb művét jelentő Szégyentelenekig – sőt egyfajta összefüggés is észrevehető a szerzői jelenlét tekintetében: a hollywoodi establishmenthez közelítő két filmjénél a személyesség csökkenését nem csupán könyvadaptáció-voltuk jelzi, de a gördeszkák teljes hiánya is (Még egy nap a paradicsomban, Genya). Az oeuvre másik szélén azok a filmjei állnak, amelyekben a deszka nem csak hétköznapi kellék (mint a Harmony Korine által írt páros, a Kölykök és a Ken Park esetében), de főszereplő – maga a történet a konkrét szubkultúra kiscsoportjára korlátozódik. A Külvárosi rockerek és az idei Szégyentelenek Clark legtisztább szerzői művei, ám nem abban a tekintetben, hogy magánéletét, saját élményeit dolgozza fel bennük (ha ilyesmire vállalkozik, mással íratja filmre naplójegyzeteit, lásd a Ken Park esetét), inkább arról van szó, hogy ezekénél engedi legjobban szabadjára kameráját, és akárcsak híres korai fotósorozatai esetében, teljesen részévé válik az ábrázolt (kamasz)közegnek, miközben mindent alárendel a dokumentálás igényének. Ebben a tekintetben adódik talán a legizgalmasabb párhuzam a gördeszkák szerepe és a Clark-filmek között: minél nagyobb hangsúlyt kap műveiben az előbbi, annál kisebb jut a hagyományos történetmesélésnek.
Larry Clark húszéves filmrendezői pályája nem csupán kényes témaválasztásainak (kamasz-szex, kamaszerőszak, kamaszbűnözés), pedofilnak bélyegzett ábrázolásmódjának (csupasz tinitestek hol nyers realizmussal, hol álomszerű esztétizálással bemutatva), és nem utolsó sorban magánéleti botrányainak köszönheti küzdelmes éveit, de a rendező elkeseredett és váltakozó kimenetelű harcot folytat a klasszikus elbeszélésmóddal is. Ez a küzdelem részben aktuális pozícióját jelzi a filmiparban: míg legkonvencionálisabb történetmesélő filmje épp az álomgyári sztárokkal készített Még egy nap a paradicsomban, az önállóan írt, saját forrásokból készített és (weboldalán) forgalmazott 2013-as Marfa Girl három hősre építő spirituális meséjét már lazán összefüggő mozaikdarabkák alkotják a váratlan végkifejletig. A két végpont között elhelyezkedő független opuszaiban világosan megfigyelhető a narratív kísérletezés mértéke, attól függően, hogy mennyi részt vállal Clark magából a forgatókönyvből (akárcsak Cassavetes, filmjeiben a legritkább esetben él improvizációval, a Kölykök vagy a Genya a közhiedelemmel ellentétben szóról szóra megírt filmek): a Ken Park szinte mérnöki precizitással megszerkesztett négyszálú szüzséjét teljes egészében Korine írta, különös rendet teremtve ezzel az életmű legsötétebb, legtébolyultabb mikrovilágában; a David McKenna profi filmíró (Amerikai História X) által vászonra adaptált Genya az álomgyári pszichológia realizmus szabálykódexét követi olajozott rutinnal, fokról fokra felépítve a kamaszfigurák történetívét egészen a gyilkosság sokkoló csúcspontjáig, majd a megérdemelt bukásig; a Külvárosi rockerekben pedig elsősorban a reklámfilmes Matthew Frost társírójának köszönhető, hogy a film első felén uralkodó cselekménytelenség (néhány Los Angeles-i gettótini délelőtti lézengései) fokozatosan átmegy a jól bevált Harcosok-történetbe, amelyben a kis csapat mind veszélyesebb kalandok során hazajut az ellenséges Beverly Hills-ből a South Central biztonságos nyomornegyedébe. Deszkás párhuzammal élve Clark kamasztörténeteiben az író hajtja előre a járművet, minél gyorsabban, minél biztosabban pályán tartva, hogy eljusson A pontból B-be – a rendező pedig az, aki kunsztokat végez vele, szűk térben, egyetlen kamerával kihozva a maximumot az adott helyzetből.
A Szégyentelenek (eredeti, jóval beszédesebb címén: A mi szagunk) egyfajta végpontot jelent az eddigi pályán, Clark sosem tette még bele magát ennyire a filmjébe (konkrétan is, mivel korábbi cameóihoz képest ezúttal két szerepben is feltűnik: a hajléktalan Rocksztár alakjában konkrét művészi önarcképet kínál, a lábujj-szopogató vén kéjenc pedig egyfajta paródiája a róla kialakult közképnek). Noha a forgatókönyv régóta dédelgetett alapötletét (a párizsi deszkás szubkultúra dokumentálása idegen szemmel) végül egy fiatal francia költő, Mathieu Landais írta meg – a rendező biztatására jórészt személyes elemekből –, Clark több okból (köztük a sztrájkba lépett ifjú főszereplők miatt) végül radikálisan átformálta a szkriptet, improvizációkra és saját csavarokra cserélve a koherens zárlatot. Hasonlóan a Külvárosi rockerek vagy a Marfa Girl cselekményéhez, ezúttal is sokszereplős mozaiktörténettel indulunk, ám a párizsi kamaszbanda mindennapi bulizásaiból, keféléséiből, lófrálásaiból és főként deszkázásiból összeálló életkép a sztori második felében sem alakul lineáris, összefüggő történetté – konfliktusok bukkannak fel, majd elmerülnek, tragédiák lendülnek mozgásba, majd szétfoszlanak, végül a zárójelenetekben a három nagyjából főhősnek nevezhető karakter (két fiú, egy lány) egy-egy semmiből jött, sokkoló csattanóval lép ki a képből, legyen az vérfertőző szexuális közeledés egy idős anya részéről, demonstratív öngyilkosság egy fiatalabb anya előtt, vagy éppen egy gépkocsi (jelképesen gördeszkákkal történő) szétverése és felgyújtása. Ha Clark korábbi filmjei a saját szűkös határaikat értelmetlen, öncélú agresszióval és promiszkuitással szétfeszítő kamaszlázadásokról szóltak, a Szégyentelenek már maga a kétségbeesett lázadás, és nem csupán tabusértő képsorai miatt – a rendező immár nem illeszti értelmező, szelídítő történetkeretekbe őket, megfosztva mindenféle pszichológiai mozgatórugótól (Ken Park), karakterívtől (Genya) és stabilizáló végkifejlettől (Marfa Girl). Fejlődéstörténet helyett fejlődés nélküli történetet kapunk, szívszorítóbbá és felkavaróbbá téve a rendező monomániás, klausztrofób világát.
Larry Clark életművét szokás kizárólag a felkavaró tartalom és az alkotó személyes (netán szexuális) motivációja alapján megítélni, ezt a hagyományt a Szégyentelenek sem fogja megtörni egyfajta Hajlakk vagy Titokzatos bőr gyanánt elindítva a renegát filmest a piaci konszolidáció útján. Éppen ellenkezőleg, a friss filmben ismét tort ül a kamaszkori szexualitás, a felnőtt generáció dühödt megvetése és a felforgató erőszak – a hajdani alkotótárs Korine eksztatikus Spring Breakers-ével ellentétben azonban még az esztétizáltabb jelenetei (lásd a nyitó bulijelenet lebegős képsorait) sem eszményítik ezt a világot, hőseikkel nem csábítanak azonosulásra, sorsukat nem mutatják jobbnak annál, amire érdemesek. Clark mindig is úgy dokumentálta ezeket a reménytelen életeket, akár egy rajongó természetfilmes a pusztító vulkánkitöréseket, lenyűgöző tornádókat vagy az óceánokat járó gyilkos bálnákat. Ezúttal mindössze közelebb lépett hozzájuk a tőle megszokottnál – filmes nyelvezetében és a filmen belül is: egyrészt konkrét kamasz-alteregóként (a kamerás Toff karaktere egyfajta elidegenítő önreflexióként olyan jelenetekben is felbukkan és filmez, ahol a történet szerint nem lehetne), másrészt a kivénhedt Rocksztár bőrében, aki karjára varratja rebellis hősei tetkóit, bánatos szemmel figyeli egymásra irányított Iphone-jaikat és csendes apátiával fekszik könyörtelen gördeszkáik alá.
SZÉGYENTELENEK (The Smell of Us) – francia-amerikai, 2014. Rendezte: Larry Clark. Írta: Mathieu Landais és Larry Clark. Kép: Héléne Louvart. Szereplők: Lukas Ionesco (Math), Diane Rouxel (Marie), Hugo Behar-Thiniéres (JP), Théo Cholbi (Pacman), Larry Clark (Rocksztár). Gyártó: Polyester / Polaris Film / Morgane Productions. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos. 84 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 08-10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12366 |
