Pályi András
Az 1944-es varsói felkelés kettős tükörben, a nonfiction dráma és a popkultúra nyelvén elbeszélve.
Némi túlzással hetven éve tart a vita Varsóban arról, volt-e értelme 1944 augusztusában kirobbantani a felkelést, amikor a szovjet tankok már ott dübörögtek a lengyel főváros alatt. A földalatti ellenállás vezérkara abban a reményben adta ki a parancsot, hogy néhány nap alatt sikerül a városnak önerejéből felszabadítania magát, a megszállókat ugyanis lefoglalja a front előrenyomulása, és akkor a szabad Varsó fogadja a bevonuló Vörös Hadsereget, ami egyfajta adu kívánt lenni a háború után. Tudjuk, nem így történt, Sztálin a felkelés hírére leállította a szovjet hadműveletet, megvárta, amíg Varsó a szó szoros értelmében elpusztul, a tervezett 2-3 napból 63 nap lett. A város hősiesen, de siralmasan gyenge fegyverzettel küzdött, a vezérkar a végsőkig húzta a kapitulációt, ébren tartva a felkelőkben az érkező segítség illúzióját, miközben a szovjetek ölbe tett kézzel nézték végig a német nehéz haderő bevetését, és még azt is megakadályozták, hogy a nyugati szövetségesek nyújtsanak mentőövet a lengyeleknek. Ráadásul a háború után az új rezsim sokáig ugyanúgy tiltotta és büntette a felkelés évfordulójának a megünneplését, mint a háború kitörésekor a Szovjetunióba menekült lengyel tisztek katyńi lemészárlásának felemlítését. Igaz, ez utóbbi tilalomfát csak a rendszerváltás söpörte el, a varsói felkelésről viszont 1956 után már filmek is készültek, Wajda Csatornáját, Munk Eroicáját magyar moziban is láthattuk, nekünk elsősorban ezek a filmek adták hírül, ami történt.
Amikor Wajda A csatornát forgatta, a felkelés még a lengyelség vérző sebe volt, többek közt erről is szólt a Wajda-film. Hetven év után már történelem, különösen a fiatal nemzedékeknek, épp ez teszi felettébb izgalmassá az idei Lengyel Filmtavasz záró aktusaként vetített két filmet, a Varsói felkelést és a Varsó 44-et. Mindkettőt ugyanaz a rendező jegyzi, ami már önmagában is kuriózum, ráadásul mindkettő ugyanarról szól, csak másképp. Tegyük hozzá, hogy a harmincas éveiben járó Jan Komasát, ahogy előző filmje, Az öngyilkosok szobája tanúsítja, elsősorban épp a nemzedéki másság foglalkoztatja. De az is lehet, hogy a Spielberg-féle Ryan közlegény megmentése lebegett a szeme előtt. Mindenesetre a Varsó 44 mondhatni a popkultúra nyelvén idézi meg a történelmet, mintha mai fiatalok vennének részt az egykori borzalmakban. A háború, a pusztuló város, a halál, a szenvedés, az egész embertelenség hideglelős naturalitással jelenik meg a vásznon, afféle torture porn modorban, mégis egyfajta virtuális valóságként. A 18 éves Stefan nem akar hős lenni, de Kama, aki szerelmes belé, elcsábítja, hogy aztán „Katica”, azaz Alicja nyomába szegődjön, akibe viszont ő szerelmes, és aki már nyakig benne él a buliban. Van tehát szerelmi háromszög, érzés, ölelés, féltékenység, van felnőtté válás, miközben süvítenek a golyók és véreső hull az égből a csapdába futó tank felrobbanása után. Hogy mindez olyan, akár a vidámpark barlangvasútja, ahol egyik iszonyat követi a másikat, vagy inkább, mint egy élet-halál számítógépes játék? Lehet, az egész mégis működik. A záró kép melodramatikus truvája is: a lerombolt, égő város a szemünk láttára tűnik át a mai Varsó esti látképébe. A józan ésszel felfoghatatlan, képtelen háborúsdi alighanem puszta virtuális imitációnak tűnne Komasa szenvedélyes igazságérzete és érzelmi elkötelezettsége nélkül, amit a bemutató előtti interjúja is elárul: „A felkelők az emberi méltóságért és szabadságért harcoltak. A tettük ma is él. Nem ért véget. Erről szól a Varsó 44. Hogy vannak magasabb rendű értékek az ember életében.”
És valóban, ennek az alkotói attitűdnek ékes igazolása a másik film, a Varsói felkelés, amelyet készítői „non fiction drámának” neveznek. Mit értsünk ezen? A felkelés során a Honi Hadsereg (AK) vezérkara gondolt rá, hogy kimondottan az utókornak megörökítsék az eseményeket, amin egész csapat operatőr dolgozott. A Varsói felkelés stáblistája 14 nevet sorol fel, de hozzáteszi, hogy „és mások”. A fekete-fehér felvételek hang nélkül készültek, mintegy hat órányi anyag maradt fenn a 63 napból, a jelenlegi film ebből 90 percet tartalmaz – mind a kilencven eredeti dokumentum –, az előkészületi munkálatok egy évtizede kezdődtek, amikor létrejött a Varsói Felkelés Múzeuma, a szakértők tucatjai dolgoztak az anyagon. Ha mozifilmet akartak kreálni belőle, noha csak töredéke örökít meg harci akciókat, inkább a felkelők hétköznapjait, a város civil életét őrzi, a megfelelő jelenetek kiválogatásán túl az egykori filmkockákat ki kellett színesíteni, a szereplők ajkáról leolvasni, amit mondtak, mesét kerekíteni hozzá, amire felfűzhetők az életképek. Jan Komasa, aki kezdettől részt vett a munkában – nyilván ennek köszönhető a Varsó 44 is, amelynek forgatókönyve már hat-hét éve megvolt, míg most talált hozzá végre egy évfordulót, és ezzel pénzt és producert –, jó érzékkel olvasta ki az anyagból a „film a filmről” témát. Teremtett egy testvérpárt, akik filmre veszik, amit látunk, de csak a plakáton öltenek testet, a moziban csupán a párbeszédüket halljuk, a báty kamerázni tanítja az öccsét, így lett a dokumentumból fikció. Azaz a rendező found fotage alapon kezeli az anyagot, afféle talált tárgyként, amihez leginkább a horror műfajában szokás folyamodni (Blair Witch, Clovefield), eljárásában azonban van valami teljesen eredeti. Ez a filmdráma ugyanis nem a kiötlött sztoriról szól, hanem a „talált tárgy” drámájáról. Demitizálja a felkelést, a színes képek, a ritmus, a Gershwin-muzsika azt sugallja, hogy ez „csak mozi”, a város fölött vonuló vastag füstfal a New York-i ikertornyok elleni merényletet juttatja eszünkbe, vagy Szíriát, Irakot, mint ami ma történik, és mégsem. A kamera egy szinten mozog az emberekkel, velük vagyunk, és ők velünk, itt már senki sem hangoztat eszméket, szólamokat, se a két narrátor, se a hősök. Akik nem is hősök, csak hősi sors jutott nekik osztályrészül. Hogy a borzalom és a halál kulisszái között boldoguljanak. Ez az, ami már nem lehet rosszabb, mégis minden perccel iszonyúbb. Az ember végső kitettsége, árvasága, veszte. Minden kompozíció, esztétika, szín csak arra kellett, hogy ide eljussunk. A máz lepereg, a képek azt mutatják, amit megörökítettek: az elviselhetetlent. A mítosz gyökerénél állunk. Erre csak Wajda Csatornája volt képes.
Nem tagadom, számomra Jan Komasa volt az idei lengyel filmszemle sztárja, noha az ő két filmje előtt sor került protokolláris rangban előbbre való filmek vetítésére is. De még mielőtt ezekről ejtenék szót, említenem kell Władysław Pasikowski új politikai akciófilmjét vagy inkább kémfilmjét, a Jack Strongot. Pasikowski, aki láthatóan előszeretettel aknázza ki a szenzációmozi lehetőségeit, egyszer-kétszer már belenyúlt a lengyel valóság egyik-másik darázsfészkébe. A kilencvenes évek elején a Kutyák, amelyben a régi rendszer titkosrendőrei az új világ csapdáiban vergődnek, mondhatni időzített bombaként robbant, három évvel ezelőtt az Ezután, amely a Jedwabne-ügy kapcsán a vészkorszak lengyel bűnrészességét feszegetette, ugyancsak felajzotta a kedélyeket. Ryszard Kukliński ezredes története is ilyen darázsfészek. A vezérkari ezredes a hetvenes évek derekától informálta az amerikaiakat a legtitkosabb szovjet katonai tervekről, az 1981-es hadiállapot előtt néhány héttel helyzete tarthatatlanná vált, a CIA az utolsó pillanatban kilopta őt családostul az országból, ám a nagy testvér keze Amerikában is utolérte, mindkét kamaszfia rejtélyes módon életét vesztette. Áruló volt, vagy nemes lelkű hérosz? Közönséges kém, vagy nemzeti hős? Pasikowski, akinek ezúttal is visszafojtott lélegzettel figyeljük remek érzékkel bonyolított kémfilmjét, egyáltalán nem látja se hősnek, se kémnek Kuklińskit, aki mellesleg egy fillér fizetséget sem fogadott el szolgálataiért. Az ő Kuklińskija – Marcin Dorociński frappáns alakítása – a kor tipikus lengyel polgára tipikus lengyel problémával. Tudomást szerez Kulikov marsall Nyugat-Európa lerohanását célzó nagy haditervéről, amely feltételezi válaszcsapásként az amerikai atomtámadást, a lengyel Hirosimát. Mit is tehetne? Nem jobb ilyenkor lapítani, és nem szólni bele a nagyok ügyébe? A dilemma, úgy tűnik, máig hozzátartozik a kelet-európai kisállamok nyomorúságához, hogy Bibó István kifejezésével éljek. Mindenesetre Kukliński a cselekvés mellett dönt, amiért nagy árat fizet, ám Pasikowskinak épp ez az izgalmas benne, tükröt tart mindennapi lapításaink elé. Így mondom, a mi lapításaink elé is, hisz a Kukliński-szindróma nálunk alighanem aktuálisabb, mint a lengyeleknél.
Érthető talán, ha e három film elhomályosította számomra a program két kiemelt bemutatóját, Łukasz Palkowski Istenek és Jerzy Stuhr Polgártárs című alkotását. Az Istenek az év filmje, tavaly Gdyniában elnyerte az Aranyoroszlánt, az első lengyel szívátültetést végrehajtó, legendás Zbigniew Religa professzor ifjúságának legnehezebb éveit kelti életre, elsősorban Tomasz Kot remek alakításának köszönhetően, aki a budapesti bemutatóra is eljött, élőszóval is közelebb hozva a magyar nézőhöz Religa alakját, úgy tűnik mégis, hogy a film igazán azokhoz talál el, akiket már korábban megérintett e „nehéz ember” kardiológus mitikus figurája.
A Polgártárs korszakos film kívánt lenni – az ismert és népszerű Jerzy Stuhr új alkotása, ő maga játssza a főszerepet is –, de nem több, mint Munk Kancsal szerencséjének harmadik, alighanem leggyengébb kiadása. Munk 1960-ban sajátos történelemfilozófiát olvas ki a peches lengyel kispolgár groteszk komédiájából, ami annyira sikerült, hogy Andrzej Kotkowski három évtized múltán elkészítette a folytatást Piszczyk polgártárs címmel, aminek Stuhr játszotta a főszerepét. Eltelt újabb negyedszázad, és immár Stuhr maga állt elő az újabb verzióval, abban a reményben, hogy sikerül végre egy „igazi cseh filmet” készíteni a közelmúlt lengyel évtizedeiről, ahogy maga a rendező a pesti filmtavasz vendégeként előadta. Nem sikerült. Tabut, érzékenységet, előítéletet sért ugyan a Polgártárs, ám az a poétikus önirónia, ami Menzel vagy Forman alkotásait élteti, ismeretlen számára. Attól persze még nézhető mozi, odahaza már kétmillióan megnézték, ami önmagában is a lengyel film jó kondícióját mutatja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12338 |
