Gervai András
A Kádár-rendszer filmátvételi rendszere ugyan sokkal kevésbé volt szigorú, mint a Rákosi-diktatúráé, de a „puha cenzúra” is rengeteg értékes külföldi filmtől fosztotta meg a magyar nézőket.
Gál Mihály a pártállami időkből származó izgalmas leleteket tett közzé, amelyekből kiderül, hogy mi került a mozikba, mitől óvott, tiltott minket a hatalom, hogyan működött a Filmátvételi Bizottság. A FÁB-ot 1949-ben hozták létre, tagjai a minisztérium, a filmforgalmazással, filmkereskedelemmel, mozi üzemeltetéssel forgalmazó vállalatok vezetői, munkatársai, újságírók, kritikusok, meghívott szakértők a vetítés után szavaztak az adott film megvételéről vagy elutasításáról.
Az 1950 és 1955 közötti időszak FÁB üléseiről csak néhány, a könyvben olvasható jegyzőkönyv maradt fent. 1949 júliusa után nem lehetett behozni nyugati filmeket. A szigor később sem nagyon enyhült. Az ötvenes évek elején Kende István, a Népművelési Minisztérium Filmfőosztályának vezetője például azzal utasította el Tati Kisvárosi ünnepének átvételét, hogy az káros, népellenes. A Biciktolvajok 1951-ben ugyan eljutott a mozikba, de – az Átvevő Bizottság utasítására – meghamisított, osztályharcosabbra vett feliratokkal. Az agyonszabályozás jegyében 1953-ban még arról is rendelkeztek (és ez így maradt a rendszerváltásig), hogy jegyszedők csak 65 éven felüli, más munkakör betöltésére alkalmatlan személyek lehetnek.
A forradalom utáni megtorlás és a konszolidáció meghatározó időszakából nincsenek filmátvételi jegyzőkönyvek. Csak részadatokat ismerünk: például 1958-ban 202, 1959-ben 152 nyugati film kópiáját hozták be megtekintésre, közülük 38, illetve 26 filmet vettek át.
Gál Mihály a Magyar Nemzeti Levéltárban található, 1968 és 1989 közötti jegyzőkönyvekből válogatott: az 1720 film átvételéről folytatott viták dokumentumai közül 379 filmre vonatkozót tett közzé, teljes terjedelemben. A 362 jegyzőkönyv egy részéhez a levéltári források felhasználásával sok érdekes információt fűz hozzá. Tanulmányában arra a konklúzióra jut, hogy a FÁB tevékenysége a példa arra, hogy a „központosított világban is működhetett valamiféle mikroszintű demokrácia, még ha a döntést megvétózhatta is a felettes szerv. /…/ a Filmátvételi Bizottság a hetvenes-nyolcvanas években már alapvetően szakmai testület volt...”
A FÁB működése – de tágabb értelemben a filmátvétel gyakorlata – is példázza, hogy a Kádár-korszakban milyen manipulatív módon gyakorolták a cenzúrát. A FÁB-üléseken nagyon gyakran súlytalan, veszélytelen filmekről vitáztak, a döntéseknek nem volt tétje. Vagy ha mégis: a döntéseket a MOKÉP igazgatója, Műsorpolitikai Bizottsága, a Filmfőigazgató vagy valamelyik vezető munkatársa is megvétózhatta. Ez történt a Borsalino, az Elfújta a szél, az Élni az életért (Lelouch), a Bernard Malamud regényéből Budapesten forgatott A mesterember (The Fixer), a Szívzörej, a nyugat-német-jugoszláv koprodukcióban készült Winnetou és a woodstocki rockfesztiválról készült dokumentumfilm esetében is. Máskor viszont a FÁB elutasításával szemben (például a Nicolaescu rendezte Ipu esetében) a Mokép és a Filmfőigazgató az átvétel mellett döntött.
Gál felkutatta és a kötet függelékében közli a Hungarofilm Vállalat 1971 és 1989 közötti import-tevékenységére vonatkozó dokumentumokat is. Ezekből a laikus olvasó számára kiderül, hogy a filmek megvásárlásában a MOKÉP (és a FÁB) nem játszott kizárólagos szerepet, filmeket külföldön is vásároltak a delegációk. Ezek kis létszámúak voltak, a Nyugatra kiutazók az üzletkötőn kívül főleg a MOKÉP, a Hungarofilm, a Filmfőigazgatóság vezetőiből és nem ritkán a Pártközpont munkatársából álltak. A Budapesten illetve külföldön beszerzett filmek arányára vonatkozóan csak egy-két részadatból tudunk következtetni. 1982-ben például Budapesten a korábbi éveknél többet, az összes átvett film 8.6 százalékát választották ki (bővebben a 63. oldalon).
A filmátvevők – itthon és külföldön egyaránt – cenzorok (is) voltak. A MOKÉP és a Hungarofilm egyszerre látott el kereskedelmi, a szocialista filmek esetében pedig kultúrpolitikai jellegű feladatot is. Mindez nem kis veszteséget jelentett a MOKÉP-nek. (1968-69-ben például 62 szovjet filmre 22 millió forintot fizetett rá.) A tőkés és egyéb (nem szocialista) országokból a MOKÉP 1968 és 1989 között a bekért 1531 film 16 százalékát, 249 filmet vett meg moziforgalmazásra. (1971 és 1979 között 59 ország 5810 filmjéből 36 ország 1635 alkotását forgalmazták.)
Egy 1972-es filmfőigazgatósági irányelv szerint a filmátvételnek szorosan kell kapcsolódnia a belpolitikai helyzethez, elő kell segítenie az ideológiai, politikai és kulturális fejlődést (magyarul az agymosást) és biztosítania kell a színvonalas szórakoztatást. Dósai István, a Hungarofilm igazgatója a Pesti Műsorban 1975-ben úgy nyilatkozott, hogy „csak” a rendszerellenes, a közerkölcsöt sértő, a kispolgári ideológiát terjesztő filmek nem láthatóak Magyarországon.
Vitathatatlan, hogy nagyon sok kiemelkedő filmművészeti értéket bemutattak a mozik, de a művészileg bátrabb, politikailag, ideológiailag problémás filmek – többek között Altman vietnámi háborús szatírája, a MASH, Buñuel, Cassavetes, Godard, Fassbinder, Hitchcock, Ken Russel egyesfilmjei – gyakran nem kellettek a zsűrinek. Godard A kínai lány című filmjének vitáján a 18 résztvevő mindegyike – köztük Ábel Péter, Hegedűs Tibor, Kuczka Péter, Nemeskürty István – egyhangúlag nemmel voksolt. (Nyilván működött az öncenzúra.) A szocialista országok némely rendezőjének (Chytilová, Jireą, Jakubisko, Makavejev, Wajda) bizonyos filmjei szintén nem kívánatosnak minősültek.
Több problémásnak tartott alkotás végül csak mozi-gettóba zárva, a Filmmúzeumban jutott el a nézőkhöz, esetenként (Dekameron, Érzékek birodalma) csak bérletes, késő esti, éjszakai előadásban. A hatalom még a Hegedűs a háztetőn-t is veszélyesnek tartotta, vetítését (15 évvel az elkészülte után) a filmfőigazgató „a Pártközpont illetékeseivel folytatott konzultációk alapján” csak a Filmmúzeumban engedélyezte.
A FÁB szűrőjén a nyugati filmek közül főleg a kasszasikert ígérő szórakoztató filmek mentek át akadálytalanul – azok sem mindig (Időbanditák, Hírnév, Rózsaszín párduc) vagy legalább is az első megtekintés alkalmával nem (Bonnie és Clyde, Jézus Krisztus Szupersztár). A Ben Hur megvétele 16 évig húzódott, nem tudni miért. A majmok bolygója behozatalát 1968-ban elutasították, 1977-ben azonban bemutatta a Filmmúzeum, 1981-től pedig országos forgalmazásban vetítették. A Jézus Krisztus Szupersztár 1973-as (londoni) elutasítása után 10 évvel mégis zöld utat kapott. Gyakran a magas ár jelentette a hazai forgalmazás akadályát. A Love Story árát 15 év alatt 48 ezerről – a filmmúzeumi bemutatásakor – 4550 dollárra sikerült letornászni, a Cápáét 30 ezerről 17. 500 dollárra. Az 1981-83 között 25 ezer dollárra, majd 35 ezer dollárra tartott King Kongért 1984-ben végül 13 ezer dollárt fizettek. Olyan is előfordult, hogy egy filmet (Híd a Kwai folyó felett) a forgalmazó egy ideig politikai okok miatt nem adott el nekünk. Kubrick is nagyrészt elzárkózott filmjei szocialista országokban történő bemutatásától, de a jogdíjban sem sikerült vele megegyeznünk.
Egy-egy film megvásárlása és a bemutatása között a bürokratikus huzavona miatt gyakran sok idő telt el. A listavezető 6185 nappal Az orrszarvú, a Ionesco-dráma amerikai adaptációja, a Magánbűnök, közerkölcsök bemutatására pedig 4154 napot kellett várni. Néhány filmet nem sokkal bemutatásuk után betiltottak: egy meg nem nevezett csehszlovák és egy jugoszláv filmet „politikai okok miatt”, a Psychót illetve a Halálfejeseket egyes negatív kritikákra és úgymond a pedagógusok tiltakozására hivatkozva zártak dobozba.
A magyar fél többször kért vágási jogot. Ennek megtagadása miatt hiúsult meg 1979-ben, egy párizsi tárgyaláson A bádogdob megvétele. (A film bemutatását egyébként a filmfőigazgató még 1987 körül sem engedélyezte.)
A korszakra jellemző érdekes adalék, hogy jó néhány visszautasított, jelentős filmről a Filmlaborban kalózkópiát készítettek, hogy aztán azokat zártkörű vetítéseken mutogassák.
Gál elismerésre méltóan nagy munkát végzett. Alapos kutatásra épülő tanulmányát – amelyben jócskán akad lényegtelen adat, információ is – nem ártott volna tágabb, kultúrpolitikai, politikai kontextusba helyezni és azt legalább a magyar játékfilmgyártás cenzurális gyakorlatából vett példákkal kiegészítenie. (Akkor talán nem tenne olyan megállapítást, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a Filmfőigazgatóság munkatársai is „általánosságban” és „elsősorban” a szakmaiságot képviselték.)
A közölt 362 FÁB jegyzőkönyv nagyon sok. Kevesebb több lenne. A filmek legfontosabb filmográfiai adatai gyakran hiányoznak. Nagy probléma a név-, és címmutató hiánya, így az egész vaskos könyvet át kell lapozni, ha egy-egy filmre, rendezőre kíváncsiak vagyunk. A 120 oldalas Hungarofilm-összeállítást – amelyben a vásárlások visszautasításának okairól viszonylag keveset tudunk meg – szintén érdemes lett volna lerövidíteni. A szerző több táblázatot is készített, az egyikben felsorolja a Filmfőigazgatóság, Mokép és Hungarofilm 23 vezetőjének a nevét és azt, hogy mikor regnáltak. Tanulságos lett volna előéletüket, mozgalmi múltjukat életrajzi szócikkben bemutatni.
Átgondoltabb, lényegre törőbb szerkesztéssel Gál sok időt és energiát megtakaríthatott volna magának – és az olvasónak is. Könyve így rövidebb (olcsóbb) és kezelhetőbb lenne.
Gál Mihály: „A vetítést vita követte”. A Filmátvételi Bizottság jegyzőkönyvei 1968-1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015, 732 oldal, 6000 forint
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12335 |
