Csiger Ádám
Ázsia idén a szebbik arcát mutatta a Titanic Filmfesztiválon.
Az ázsiai filmeket magában foglaló szekciót néhány éve Extrém Ázsiára keresztelték a Titanic szervezői. Nem csoda, hisz az ázsiaiaktól, közülük is főleg a távol-keletiektől valóban vadabbnál vadabb darabokat szoktunk meg. Kim Ki-duk, Park Chan-wook és követőik, Takashi Miike és a J-horror, wuhszia, harcművészeti film, hongkongi vérontások – csupa extrémitás, mintha az ambiciózusabb távol-keleti alkotók azzal igyekeznének kompenzálni, hogy a nemzetközi színtéren (pláne Hollywood fehér bőrű sztárkultusza árnyékában) peremvidékinek számítanak, hogy egzotizálják magukat. Ezzel szemben a Titanic idei ázsiai szekciója meglepően visszafogott filmekből áll össze, találó döntés volt tehát „Ázsiai szelekre” keresztelni.
Furcsamód a szekció hat filmje közül a legextrémebb nem is a Távol-Keletről érkezett. A pakisztáni Anima State nyitó feliratai rögtön megadják a címben szereplő két szó jelentéseit. A rendezői koncepciót tehát már a titulus meghatározza: a film a pakisztáni állam tudatalattijának, pszichéjének, néplelkének állapotát hivatott bemutatni. A főhős ámokfutást rendez Pakisztán utcáin, sorra lövöldözi le az embereket, de senki rá se bagózik. A film tehát abszurd pszichothrillerként kezdődik, a gyilkos arcát fedő kötés pedig a slasher horrorokat idézi, na meg A múmiát és A láthatatlan embert, noha e mozit inkább mintha a pakisztáni Született gyilkosoknak szánták volna. A második felére az alkotás átmegy egy meglehetősen didaktikus szimbolikával dolgozó művészfilmbe, melyben a főhős-alteregó már nem pisztollyal, hanem kamerával „lövi” honfitársait. A karakter – mint a direktor szócsöve – egy ponton ki is mondja, hogy ennek a történetnek szerinte sincs semmi értelme. A második mozijával jelentkező Hammad Khan mintha pakisztáni Panahi szeretne lenni: Slackistan című debütáló munkáját a hírek szerint be is tiltották, amit gyaníthatóan e filmje sem fog megúszni. A mű társadalomkritikája szókimondóbb nem is lehetne, idővel azonban szájbarágós lesz, elég a jelenetre gondolni, melyben a főhős a televízión keresztül üzen honfitársainak. Ahogy főhőse, Khan is sokk-terápiával igyekszik felrázni társadalmát, azaz nem épp a legszelídebb módszerrel teszi mindezt. Filmje nem sokkal kifinomultabb, mint a társadalom, amit kritizál. Proteszt-mozi, mint Panahi munkái, de ezt látva csak még jobban fogjuk becsülni az iráni rebellist, mivel az ő művei – különösen a Titanicon is vetített Taxi – nem csak pamfletként működnek olajozottan.
A nyugati publikum szemében a wuhszia is extrém és egzotikus műfaj. A kínai Pengék testvérisége a Ming-dinasztia végnapjaiban játszódik. Három főhősre épül, akik császári bérgyilkosok, és feladatul kapják, hogy öljék meg az előző rezsim egyik kegyvesztett, de még mindig roppant befolyásos elöljáróját, aki azonban megvesztegeti a rosszul fizetett triót. Kell nekik a pénz, de bűnük karmikus bűnhődést von maga után. A műfajképletben a wuhszia mellett tehát ezúttal ott a bűnthriller is, a cselekmény pedig bőven tartogat izgalmakat, fordulatokat, drámát, intrikát és persze főleg látványelemet, legyenek azok díszletek, kosztümök vagy akciók. Tisztes, bár feledhető ujjgyakorlat, az arcunkba hulló nyilak, dárdák és egyéb fegyverek pedig sokkal jobban mutatnának 3D-ben.
A kínai-francia Vak érintés koncepciója több mint szokatlan: egy vak masszázsszalonban játszódik, vakok érzékelését, létélményét kívánja átadni. Ígéretes premissza, bár korántsem gyökeresen új, hiszen ugyanezzel kísérleteztek az olasz Salvo és a norvég Vakon alkotói is. Még olyat is láttunk már, hogy egy mozi süketnémák észlelését igyekezett rekonstruálni formabontó filmnyelvvel: A törzs és a The voice of the voiceless egyaránt nélkülözik a párbeszédeket, előbbi nyelve a jelbeszéd, utóbbi már-már némafilm. A Salvo a vak karakter arcát követi hosszú beállításokban és szűk fókuszban (amiről ma már a Saul fia képi világa juthat eszünkbe), a Vakon pedig egy látását vesztő írónő fantáziálásainak krónikája. E két vakokról szóló alkotás egyaránt egyetlen főhősre épül, jelen film viszont egy zárt közösségre. Csoportdinamika működteti, ebben viszont már A törzsre és a The voice of the voiceless-re hajaz. Első látásra a Vak érintés szokványosabb stílusú film a fentieknél, hisz pusztán szűk fókusszal homályosítja el a képet, ezzel érzékeltetve a vakok perspektíváját. A terjengős hangalámondásos narráció, a hosszasan felolvasott főcím-szekvencia és a rengeteg dialóg alapján viszont már úgy tűnik, a film igazán radikális újítása az, hogy elsősorban hangokra épít, nem képekre. Mintha csak vakoknak készült volna, legalábbis a látó nézőnek is inkább a hallószerveit dolgoztatja meg, már ezzel is rekonstruálva a vak perspektívát. A vak néző csupán az amatőr, valóban vak szereplők hibátlan alakításairól maradna le. Nem csak ez tanúskodik szociális érzékenységről és empátiáról, de az a realizmus is, ahogy Ye Lou rendező a vakok mindennapi életét ábrázolja, közelebb hozva a „világtalanok” tragikus univerzumát az őket gyakran semmibe vevő látókhoz. Ezek után máshogy látjuk majd apró-cseprő problémáinkat, hisz egy-két pillanat erejéig megtudhatjuk, milyen vaknak lenni. Például amikor este elmegy az áram a szalonban, és felcserélődnek az erőviszonyok vakok és látók közt. A rendező teljesíti kitűzött céljait, de több ambícióval szélesebb közönséghez is el tudta volna juttatni üzenetét. Legjobb pillanatai a frappáns narrációnak köszönhetőek, ami viszont nem a rendező, hanem a film alapjául szolgáló regény szerzőjét dicséri. E mű leginkább egy tényregényen alapuló dokumentumfilmre hajaz, nem pedig egy olyan játékfilmre, ami betartja forgatókönyves aranyszabályokat. Viszont míg egy jó dokumentumfilmnek is van dramaturgiája és szerkesztése, ennek a filmnek alig. A vak közösségbe egy új fiúval azonosulva illeszkedünk be, ami bevett írói fogás, az viszont legalább ennyire gyakori hiba, hogy a főhős szerepe idővel egyre inkább elsikkad. Mintha egy végtelen szappanoperát látnánk, csak épp kórház helyett egy vak masszázsszalonban, a tempó ráadásul lassabb alig lehetne, és a játékidő két óra.
A szerzetes szintén európai koprodukció: mianmari-cseh film, melynek címszereplője egy ifjú buddhista szerzetes, akinek hitét számos bonyodalom és dilemma teszi próbára. Érdeklődik egy lány iránt, legjobb barátja lelép a nagyvárosba, és ahogy a kolostor egyre jobban elszegényedik, az idősebb szerzetesek is elpártolnak. Amikor a felekezet aggastyán vezetője súlyosan megbetegszik, és ezzel veszélybe kerül a kolostor is, hősünknek a nagyvárosba kell utaznia gyógyszerért, ahol ellenállhatatlan kísértés éri. E mű jellemfejlődés és felnőtté válás története, férfivá avatási rituálé. Bildungsroman, amiben a hős gondtalanul játszadozó gyermekből sok szenvedés árán spirituális vezetővé válik. Mentora hanyatlása kényszeríti arra, hogy a helyébe lépjen: mintha fantasy-t látnánk, amiben Gandalf, Obi-van Kenobi vagy Dumbledore átadja a stafétabotot Frodónak, Luke-nak vagy Harry Potternek. Dokumentarista film, ami nem egyedi, sokkal inkább reprezentatív történetet mesél el: ilyen a felnőtté válás a buddhizmusban és Burmában, hisz ebben a mélyen vallásos országban párját ritkítóan sokan töltenek némi időt az életükből szerzetesként.
A szelíd vietnami film, de az európai hatás ebből sem hiányzik, hisz Dosztojevszkij Szelíd teremtésének adaptációja. Szinte ugyanarról szól, mint A szerzetes: egy szegény vidékit csábít el a nagyváros, de ennek a történetnek a főhőse nem tud ellenállni a kísértésnek, és ez lesz a veszte. Egy halmozottan hátrányos helyzetű, de öntudatos és vonzó fiatal nőt feleségül kér egy nagyvárosi zálogos, hogy kimentse a nyomorból, ám a nő nem sokkal később öngyilkosságot követ el – ezzel indul a cselekmény. A szegénység és a vidék leszakadása képében e film a Távol-Keleten meglehetősen aktuális problémákat jár körül, a nyitó és a záró jelenet – egyaránt a hősnő halála – bravúr, bizonyítva Le-Van Kiet rendező tehetséges, filmje azonban jócskán elmarad a Dosztojevszkij-kisregénytől.
Az ázsiai szekció legérdekesebb darabja idén a Weng Weng nyomában című dokumentumfilm volt. Ami azért sem dicséret a szekció felé, mert a rendező, Andrew Leavold ausztrál, filmjének témája pedig immár egy tipikus ázsiai extrémitás. Készült már dokumentumfilm a Fülöp-szigetek trash és exploitation filmgyártásáról (a Machete Maidens Unleashed a témára szakosodott Mark Hartley-től), e mű viszont már inkább a Rodriguez nyomában párdarabja, hisz szinte nagyjátékfilmbe illő cselekménye van. Weng Wenget, a filippínó filmipar legnagyobb, bár csak 83 centi magas egykori sztárját igyekszik felkutatni egy fanatikus rajongója, ám nincs könnyű dolga, mivel a nemzetközi kultfigurává avanzsált színészről még hazájában is keveset tudnak. Míg Hartley munkája főleg interjúkra és filmrészletekre épül, Leavold már a terepen folytatott kutatással rajzol portrét a termékeny filippínó filmiparról. Az eredmény nem csak roppant szórakoztató, de még filmszakos kutatóknak is bőven mondhat újat.
A „Szelíd Ázsia” felhozatala tehát nem csak jellegét, de minőségét illetően is visszafogottra sikeredett, de nem a kontinens filmesei adták alább a színvonalat, csak az elmúlt évek merészebb/markánsabb darabjai (R100, Snowpiercer) más szekciókban kaptak helyt az idei Titanicon. Hitoshi Matsumoto egyenesen 100 éven felülieknek ajánlja filmjét, ezt persze nem kell komolyan venni, hisz fekete komédiáról van szó. Mely csattanós japán válasz David Fincher Játsz/Ma és a Harcosok klubja című kultfilmjeire. Előbbire abban hasonlít, hogy itt is egy telhetetlen, materialista antihős szabadít magára veszélyes játékot, utóbbira pedig abban, hogy a fenyegetést ezúttal is egy radikális földalatti szekta képviseli. E két filmhez hasonlóan az R100-ban is van egy csavar, mely minden addigi eseményt más megvilágításba helyez: hamar kiderül, hogy addig pusztán egy thrillert láttunk, amit egy 100 éves rendező mutat be a sajtónak. Az igazi reveláció viszont az, hogy ezzel a fordulattal e meta-film arra is rávilágít, hogy Fincher klasszikusai egyaránt olyan thrillerek, amik a thrillerekről szólnak. Hisz mindkettő hőse intenzív izgalmakra vágyik, épp, mint a thriller rajongói.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12333 |
