Hamar Péter
Hetven évvel ezelőtt, 1945. július 27-én jelent meg a II. világháború utáni első magyar kulturális hetilap.
Ha tetszik, ha nem, be kell ismernünk, egyelőre nem áll rendelkezésünkre megbízható, megközelítőleg teljes Balázs Béla-életrajz, annak ellenére, hogy 1973-ban K. Nagy Magda terjedelmes monográfiát (Balázs Béla világa) adott közre a sokoldalú alkotóról. Egymásnak ellentmondó adatok, tények bukkannak fel róla a különböző publikációkban és a világhálón, és különösen emigrációs korszakára vonatkozóan hézagok mutatkoznak a feltárt élettények között, s bár önéletrajzainak sem vagyunk szűkében, mégis − filmes nyelven szólva − elliptikusnak tekinthetjük kirajzolódó pályaképét.
Azt pontosan tudjuk, hogy a német nyelvű műveivel korán világhírnevet szerző filmesztéta 1931 szeptemberével cserélte fel a berlini emigrációt a moszkvaival, de hazatérésének napra pontos dátumával adósak a források, monográfusa is csak annyit közöl: „1945 nyarán egy katonai repülőgéppel öt és fél óra alatt Budapestre érkezett Balázs Béla.” Ez valamikor júniusban történt. Ezt bizonyítja összegyűjtött verseinek kötete (Az én utam), amelynek az utolsó három verse fölött ez az alcím olvasható: „1945 június havában Budapesten”. Ezt követően, július végén már egy újonnan megjelenő kulturális hetilap fejlécén olvasható Balázs Béla neve.
Új lapot alapítani ekkoriban csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyével lehetett, de − miközben a színházak egy része még rövid ideig magánkézben működött − magánszemély lapalapítási kérelmet nem terjeszthetett be a K. J. Vorosilov marsall vezette testülethez, amely nemcsak az engedélyezésről döntött, hanem a cenzúra is a hatáskörébe tartozott. A filmgyártás lehetőségét a koalíciós pártok kapták meg, ennek megfelelően négy stúdió jött létre. A kommunista párté MAFIRT Rt néven kezdte meg működését, és rövidesen arra is engedélyt kapott, hogy Fényszóró címmel kulturális hetilapot adjon ki.
Az 1945. július 27-én megjelent, 10 pengőért kínált első szám címlapján Tolnay Klári fotója látható, belül pedig, a fejléc alatt ez áll: „Szerkeszti Balázs Béla és Szegi Pál”, de ez a 2. számban már így változik: „Főszerkesztő: Balázs Béla. Felelős szerkesztő: Szegi Pál.” Eredetileg Szeginek szánták a lap irányítását, aki kiváló irodalomkritikus volt, jártas a képzőművészetekben, és széles kapcsolatrendszerrel rendelkezett a magyar progresszió körében, de a hazaérkező Balázs személye komolyabb biztosítékot kínált annak a szovjet orientációnak az érvényesítésére, amelyet a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nemcsak elvárt, hanem − ahogy az a későbbi fejleményekből kiderült − meg is követelt, ezért megváltoztatták az eredeti döntést. A kapkodás nyomát mutatja az első számban, hogy Balázs Béla a lapot ajánló személyiségek (Bernáth Aurél, Gergely Sándor, Háy Gyula, Illyés Gyula, Kodály Zoltán) között szerepel, ezért némi tanácstalansággal így kezdi rövid írását: „Szorítsak önmagammal kezet? Üdvözöljem a Fényszórót, melyet magam szerkesztek?” A gyorsan lebonyolított váltásra utal az is, hogy a lap programadó cikkét Szegi Pál jegyzi. Ebben a következőt írja: „Hetilapunk, a Fényszóró a magyar művészi kultúra ügyét kívánja szolgálni. A színház, a film, az irodalom, képzőművészet és zene világának eseményeivel és problémáival foglalkozik.”
Tegyük hozzá, a lap valóban ehhez a krédóhoz igazodott fennállásának egész időszaka alatt, s ezt színvonalasan teljesítette még azután is, amikor Szegi (ismeretlen okból) az év végén megvált a laptól. A megjelölt öt művészeti ág közül egyébként mindvégig a film és a színház primátusa érvényesült, bár a többit sem kezelték mostohagyerekként.
A Fényszóró már az első számában nyilvánvalóvá tette, hogy a lapgazda politikai szándékait fogja kiszolgálni. Interjút közöl itt Kovács Istvánnal, aki ekkor még szakszervezeti funkcionárius, de rövidesen ő ül a MAFIRT vezérigazgatói székében. Egy kérdésre kérdéssel válaszol: „…megengedhető-e például, hogy Rákosi Mátyást ugyanaz az operatőr fotografálja, aki pár hónappal ezelőtt a hungarista híradók szép felvételeivel szerzett magának érdemet? […] Az első lépés a helyes úton: gyökeres és feltétlen leszámolás a múlttal.”
Balázs Béla a Kegyelem! című, hazatérése alkalmából írt versével mutatkozik be a lapban, továbbá fotóval illusztrált ismertetőt ír egy, a hazai mozikban ekkor bemutatott filmről, mintegy jelezve, hogy a Fényszóró a továbbiakban megkülönböztetett figyelmet fog szentelni a szovjet-orosz kultúra minden megnyilvánulásának. Furcsa képzettársításokat kelthet a cikk alábbi mondata: „Az elvarázsolt búzaszem gyönyörű képkölteményéből az orosz nép bájos kedvessége, megható gyöngédsége, poézise, fantáziája sugárzik.” Ennek a bájos kedvességű népnek a nevében végezték ki (sokakkal egyetemben) a 30-as évek végén, koholt vádak alapján Bauer Ervint, Balázs testvéröccsét; a megható gyöngédségű orosz katonák szexuális erőszakosságai közszájon forogtak ekkoriban, habár ezek említését a cenzúra a sajtóban nem engedélyezte.
Az első lapszám 48 oldalon jelent meg, de az összes további már csak 24-en, ami valószínűleg összefüggött a papírhiánnyal, de talán avval is, hogy a szovjetek nem láttak a propaganda szempontjából elég fantáziát benne. A hetilap közepén jelent meg az első számtól az utolsóig a „Faliújság” című, kétoldalas rovat, amely formájában a szovjet gyakorlatot idézte, ugyanakkor kifejezetten informatív és tartalmas rövid anyagokat közölt.
A Fényszóró már első számával is bizonyította, hogy fontos tükre a világháború utáni Magyarország kulturális életének, és arról se feledkezzünk meg, hogy egyúttal tükröt tartott főszerkesztője elé is, aki ebben egészen másfajta arcot mutatott, mint amilyennek a Kékszakállú herceg várából vagy a Nyugatban és másutt megjelent verseiből emigrációs korszaka előtt itthon megismerhették: egy proletkultos gondolkodású, a zsdanovi esztétika szellemiségét képviselő alkotóét.
A kor lapkínálatában a Fényszóró volt az egyetlen kulturális hetilap, ami monopolhelyzetet, de megnövekedett felelősséget is jelentett. Dicséretére válik, hogy bár szerkesztési gyakorlata helyenként emlékeztet a sikeres lapelődre, a Színházi Életre, de mentes annak intimpistás hangnemétől, és még a népbírósági ítéletre várók (például Kiss Ferenc, Páger Antal, Fedák Sári) ügyének ismertetésében is mértéktartó, indulatmentes hangvételre törekedett. Témái között újnak számított a munkásszínjátszás ügyének felkarolása, bár mai szemmel jól látható, hogy ez irányú ügybuzgalma inkább a politika, mint a kulturálódás ügyét szolgálta. Balázs Béla egy monogrammal jegyzett írásában olvashatjuk: „Bizony nincsen forradalmibb demokratikus politikai erő a munkás szépségvágyánál.” Hányszor ismétlődtek a későbbiekben efféle szólamok, habár Fejes Endre Rozsdatemetője bő egy évtizeddel később másféle tanulságokkal szolgált.
Mai szemmel is rangosnak tűnik a lap szerzőinek névsora. A színházi életről írt benne Palasovszky Ödön, Várkonyi Zoltán, Hegedűs Tibor; filmről Balázs Béla mellett Barabás Tamás, Lajtha Andor; zenéről Lányi Viktor, Szabolcsi Bence; képzőművészetről Pogány Ö. Gábor; és a lap állandó munkatársa volt főként riporteri szerepkörben Péchy Blanka. Verset adott a Fényszórónak Illyés Gyula, Vas István, Márai Sándor, Weöres Sándor, és itt jelent meg Lányi Sarolta Szimonov-fordítása, a Várj reám, továbbá Szép Ernő tárcái, folytatásokban Gergely Sándor kisregénye, a Szép úr hétköznapjai, valamint Tolnai Gábor, Gyergyai Albert és mások ismertető-értékelő írásai. És ne feledkezzünk meg a lap színvonalas és gazdag fotóanyagáról sem.
A kultúrpolitika minden igyekezete arra irányult ekkoriban, hogy a szovjet filmek minél több nézőhöz jussanak el. A lap adatai viszont jelzik, hogy a szándék és megvalósulás meglehetősen távol járt egymástól. A Fényszóró először a november 27-i számában közli a budapesti mozik játékrendjét, és ebből az derül ki, hogy a 18 játszóhely egyikén sem szerepelt műsoron szovjet film. 1946 elején már „javult” a helyzet: a lap január 15-i számában 45 mozit említ, közülük 8 játszik szovjet filmet. Ma már mosolyt keltő az az igyekezet, amellyel Balázs Béla ezt az ügyet kezeli. Mihail Romm Lenin 1918 című filmjét ajánlja a nézők figyelmébe, de talán nem így kellene: „Tapsvihar felel arra a hírre, hogy 38,2-re esett Lenin hőmérséklete. Örömkönnyek csorognak az arcokon annak hallatára, hogy javult a pulzusa is. De amikor azt megtudják, hogy Lenin anyagcseréje aznap normális volt, nem bír többé magával az ujjongó tömeg.” Valahol a Fényszóró hírei között később azt olvashatjuk, hogy „a magyar közönség értetlenül fogadta” Romm filmjét.
A lap 1946. március 5-én megjelent száma, a rohamos pénzromlást mutatva, nyolcvanezer pengőbe került, és az olvasók nem sejthették, hogy az utolsó számot tartják a kezükben. Ennek ugyanis semmi előzménye a lapban. A Faliújság-rovat még közli Pudovkinnak Balázs Bélához írott levelét, amelyben elismerően vélekedik a Fényszóró színvonaláról, a főszerkesztő pedig azt írja a színházi rendezésről szóló vezércikkében, hogy „[a] Fényszóró ezentúl [Kiemelés tőlem − HP] rendszeresen kíván foglalkozni a színházi kultúrának ezzel a nálunk elhanyagolt, döntő elemével…”, azaz maga sem tudta, hogy nincs tovább.
S hogy miért nem volt tovább, avval kapcsolatban csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Az aligha elegendő magyarázat, hogy Balázs az előző számban (és talán már a fenti megjegyzés szellemében) odaszúr egyet a vele folyamatosan konfrontálódó, ám a hatalmi hierarchiában fölötte álló Hont Ferencnek, aki igazgatóként Móricz Zsigmond Ludas Matyijával nyitotta meg a renovált Madách Színházat.
Nem tudhatjuk, hogy az éppen ekkoriban Moszkvába rendelt Kovács István milyen instrukciókkal érkezett haza, azt viszont igen, hogy a Vorosilov-bizottság komoly aggodalmainak adott hangot a szovjet filmek magyarországi forgalmazásával kapcsolatban, és valószínűleg még több közleményt várt volna el a tárgykörben a Fényszórótól is. A Fényszóró összes hibája, ideológiai irányultsága ellenére is fontos láncszeme a magyar sajtótörténetnek, mert egy kritikus időszak krónikásaként a kor kulturális életének nemcsak a felszíni történéseit, hanem helyenként kapilláris mozgásait is bemutatta, s lapjain olyan tényeket őrzött meg, amelyek egyébként a feledés homályába merültek volna. Nem sorsfordító esemény, hogy Rákosi Mátyás Vas Zoltán volt főpolgármester és a kultuszminiszter Keresztury Dezső társaságában 1945 szilveszterét a Nemzeti Színház művészeivel töltötte, s hogy az ünnepi menü kolbászos bableves volt, de ez az információ jellemzően színezi az átmeneti idők képét, miként például az is, hogy 1946 elején a Fényszóró huszonegy filmtervről számolhatott be, amelyek közül végül csak a Szakadék valósult meg. A korszak filmtörténetét bemutató Tűzkeresztség című kötet egyik-másik információjának beszerzéséhez pedig Szilágyi Gábornak egyedül ez a lap állt forrásként rendelkezésére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12332 |
