Huber Zoltán
A tévésorozatok azt sugallják, a hatalmas vászon szemkápráztató ragyogásával szemben a képernyő emberléptékű dolgokról mesél.
A mozi és a tévé viszonya sosem volt mentes az ellentmondásoktól. A filmvászon felől nézve sokkal kisebb képernyő mindig is másodlagos, lenézett médiumnak számított, a hollywoodi producerek mégis irigykedve és félve figyelték az otthonokba költöző új versenytárs növekvő sikereit. A televíziós produkciók közben szépen kitaposták a saját útjaikat, ám a mai napig epekedve vágynak arra a presztízsre, ami egy mozifilmet törvényszerűen megillet. A sorozatok ezredvégi reneszánsza e különös kapcsolat újabb fordulópontját jelentette. Az újfajta minőséget képviselő televíziós szériák megjelenése és töretlen fejlődése felborítani látszik az egyensúlyt, és ahogyan az ötvenes-hatvanas években, most is jelentős hatást gyakorolhat az érintett felekre.
Sorozat és film között közben szép lassan eltűnik a határ. Az internet és vele feltörő új tartalomszolgáltatók korában a tévé és mozi hagyományos fogalmait egyre rugalmasabban kell kezelnünk. Egy vezető televíziós széria produkciós értéke ma már többszöröse lehet egy kisebb költségvetésű filmének. Ma már nem ciki a kis képernyőre dolgozni, sőt, egy elismert produkcióban részt venni a tehetség és a művészi ambíció biztos jele. Nemcsak az íróknak és rendezőknek, de az A-kategóriás álomgyári sztároknak is. A trendek a két médium összetettebb és kreatívabb együttműködés felé mutatnak még akkor is, ha az átalakuló kapcsolat eddig inkább a mennyiségre volt hatással. Az egyre szorosabb kötelékek ellenére még mindig meglepően merevek és egysíkúak az adaptációs módszerek és egyelőre az egészséges önreflexió is hiánycikk.
Hollywood imád a tükörbe nézni és a filmkészítéssel, a filmesekkel foglalkozó moziknak is nagy hagyományuk van, a sorozatok viszont meglepően tartózkodóan viszonyulnak önmagukhoz és a nagyobb testvérükhöz. Bár nyilvánvaló okokból igen sok széria játszódik Los Angelesben és környékén, az Álomgyár meghatározó figurái ezekben ritkán bukkannak fel, főszerepet pedig tényleg elvétve kapnak. Ahogyan a Hollywood felirat, úgy a szórakoztató ipar is csak háttérben dereng fel néha. A „hétköznapi” szereplők életében néha felbukkan egy-egy sztár vagy a filmezésben érdekelt karakter, de a jelenlétük alapvetően nem írja át az események menetét. Mintha a tévésorozatok akarva-akaratlan azt hangsúlyoznák, a hatalmas vászon szemkápráztató ragyogásával szemben a kisebb képernyő emberléptékű dolgokról mesél. A film az arisztokrácia, a tévé a nép.
A filmipar témájával foglalkozó szériák szinte kivétel nélkül megtartják ezt az alsó, felfelé tekintő nézőpontot és magukat valóságosabbnak, közvetlenebbnek mutatják. Statiszták, asszisztensek, feltörekvő művészek, míg a moziban gyakran a rendezővel vagy akár a stúdió hatalmasságaival is azonosulhatunk, a sorozatokban mindig a kis halakkal vagyunk. Mintha csak a mozi és tévé között meglévő kölcsönös féltékenység és függőség újabb megnyilvánulása lenne, kívülállókét induló hőseink megvetik a filmipar légkörét, mégis iszonyúan vágyódnak utána. A vonzalom-iszony kettőssége és az érintett, mégis külső szemszög a szatirikus megközelítéssel érvényesül a legjobban. Korántsem véletlen, hogy a mozgóképek készítésével foglalkozó sorozatok szinte kivétel nélkül komédiák, főszereplőik pedig egyszerre szeretetre méltó és végtelenül ellenszenves ripacsok.
E produkciók ambivalens helyzetét remekül példázza a kötelező cameók alapvető önellentmondása. A fikciós történetekben pillanatokra felbukkanó hírességek megpróbálnak átlagos földi halandóként viselkedni és ironikusan közelíteni a sztár-imázsukhoz, miközben az alkotók épp ezt zsákmányolják ki. Hasonló a helyzet az átlagos hőseinkkel és tulajdonképp velünk, a nézőkkel is. A hatalmasságokat és a befutott celebritásokat jellemhibás vagy beképzelt őrülteknek tartjuk, de közben iszonyúan vágyunk a társaságukra és a figyelmükre. Vékony a határvonal a vitriolos paródia és a hervasztó öncélúság között.
A fentiek ismeretében nem meglepő a sikeres produkciók csekély száma és a komolyan vehető önvizsgálat szinte teljes hiánya. A brit Ricky Gervais és Stephen Merchant vonatkozó sorozatai az üdítő kivételek közé tartoznak. A Futottak még... és a Life’s Too Short percnyi hírnévre éhes főszereplőit a show business hazugságai korrumpálják és teszik szánalmassá. A humorosan kínos jelenetek mögött súlyos karakterdrámák bontakoznak ki, azonosulni igazán senkivel sem szeretnénk, a kritika célba talál. Gervais és Merchant a választott perspektíva és mockumentary eszköztárával eloszlatta a forgatásokat övező misztikumot és közelebb hozta a nézőhöz a hírességek világát.
A túlzott valószerűség azonban könnyen a visszájára fordulhat, az HBO Unscripted címen futott sorozata például éppen azért nem működött, mert megpróbált végig a fikció és a valóság határán egyensúlyozni. A Hollywoodban próbálkozó színészek önmagukat alakították és improvizálták a jeleneteket, folyamatos küzdelmeik és sikertelenségeik azonban elidegenítették a nézőket. Hiába bukkantak fel sztárok, a többek között George Clooney és Steven Soderbergh nevével fémjelzett kísérleti produkció tíz rész után véget ért és mára szinte teljesen a feledés homályába merült. Hasonlóan jártak azok független finanszírozású próbálkozások is, melyek őszintéséget és hitelességet ígértek. A Breaking and Entering vagy a Development Hell interneten is hozzáférhető miniepizódjai nem törték át a közönség ingerküszöbét. Paradox módon sztárok és csillogás nélkül nem lehet lerántani a leplet az Álomgyár hazug illúzióiról.
Hollywood vélt-valós felszínessége és korlátoltsága sajátos módon épp egy olyan sorozatban domborodik ki, mely a filmipar egzotikus közegét és tulajdonképp színes háttérként használja. A nyolc évadot megért és most a vásznon folytatódó Törtetők a Szex és New York férfi kiadása, négy baráttal és a hollywoodi álommal. A helyszín Los Angeles, mozisztár hősünk és gyerekkori cimborái a hirtelen jött hírnév áldásait élvezik. Ők az élet császárai, számukra minden a nők és a luxus körül forog, de ha kell, túljárnak a korlátolt stúdiók eszén. A pénz nem gond, mindenki gyönyörű és a megfelelő barátokkal a háta mögött az ember mindent könnyedén elérhet.
A széria állandó főcímét a Jane’s Addiction Superhero című dala festi alá, tökéletesen összefoglalva a koncepció lényegét. Hőseink lazán felskiccelt egydimenziós figurák, akikkel valójában nem nagyon történik semmi. Az évadok általában egy-egy készülő mozi körül forognak és adódnak ugyan akadályok, de itt nincsenek csalódások és bukások. A karakterek sportkocsikkal száguldoznak, vásárolgatnak és partikra járnak, majd ha idejük engedi, összehozzák maguknak a következő sikerfilmet. A hangsúly nem is a Vincent Chase névre keresztelt mozicsillagon, hanem a haveri kíséreten van. A legjobb barát, a pizzásból lett manager figurája az egyetlen, akivel beléphetünk ebbe a társaságba, a többiek maximum karikatúraként működnek.
A Törtetők rafinált sorozat, hisz a habkönnyű, erősen egydimenziós felszínnel akaratlanul is görbe tükröt tart az ábrázolt életforma és ízlésvilág elé. Brománc ez a javából, a fiatal fehér nagyvárosi férfi fantáziája, és mint ilyen, tökéletesen lefedi a hollywoodi döntéshozók fő célcsoportját. Hiába változott az elmúlt évtizedekben a helyzet, a stúdiókat alapvetően még ma is fehér férfiak irányítják, akik bizony ezt a nyelvet beszélik. Aki nem hiszi, böngéssze át a Sony Pictures nemrég kiszivárgott levelezését.
Értelmetlen luxusban fulladozó, agresszív, szexista, homofób társaság? A látlelet nyilván túlzó, de a sorozat sem véletlenül lett a bennfentesek kedvence, melyet a felbukkanó hírességek elképesztően magas száma is jelez (James Camerontól Dennis Hopperig). A széria számos valóságos elemet épít be ebbe a felhőtlen mennyországba. A sorozat alapötlete Mark Walhberg saját élményeiből született, ám az alkotók rögtön az elején úgy döntöttek, a drámai részeket (drogproblémák, rendőrségi ügyek) tapintatosan kihagyják. A fontosabb szereplőket az iparág jellegzetes figuráiról mintázták, sztár főhősünk kevésbé ismert testvérét alakító Kevin Dillon például tényleg egy sztár kevésbé ismert testvére.
Az alkotók nem jelzik feltűnően, de azért megvan a véleményük a stúdiók világáról. A Törtetők legkidolgozottabb karaktere hősünk agresszív, dörzsölt ügynöke, aki gyarkorlatilag el is lopja a showt. Ari Gold Hollywood igazi királya, aki ha kell ordít, csal és gátlástalanul manipulál, de a cápa álarca mögül néha hű barátként és szerető családapaként tűnik elő. A gondosan fenntartott látszat és valódi személyiségjegyek végleg összekuszálódnak és kibogozhatalan, mi is hajtja ezt az embert. Jeremy Piven ihletett alakításában Gold a kíméletlen hollywoodi tápláléklánc egyik legizgalmasabb ikonja.
Egy Hollywoodról szóló tévésorozat hollywoodi megfilmesítése igen ígéretesen hangzik és a friss önreflexió lehetőségét ígéri, ám a végeredmény abszolút kiszámítható. A Törtetők nem igazi film, hanem egy másfél órásra nyújtott monstre epizód. Nincsenek valódi jellemek, kibogozandó szálak, valódi konfliktusok, csak formás nők, szép autók és elképesztő mennyiségű celeb, illetve az elmaradhatatlan szexista, homofób riposztok. A biztonsági játékban a valószerűtlenül boldog befejezés is menetrendszerűen érkezik, a sorozat hűséges rajongói elégedetten távoznak, a közönség többi része pedig nem érdekes. Hollywood most sem hazudtolja meg önmagát, a tévé és a mozi merészebb együttműködésére még várnunk kell.
Törtetők (Entourage) – amerikai, 2015. Rendezte és írta: Doug Ellin. Kép: Steven Fierberg.Szereplők: Kevin Connolly (Eric), Adrian Grenier (Vince), Jerry Ferrara (Teknős), Kevin Dillon (Drama), Jeremy Piven (Ari), Haley Joel Osment (Travis). Gyártó: Closest to the Hole Productions / Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 120 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/08 11-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12327 |
