György Péter
Esterházy Péter saját, részben önéletrajzi könyvei alapján Molnár György írt és rendezett filmet, amelynek főszerepében Cserhalmi György és Ráckevei Anna magát az írót, illetve annak feleségét alakítják.
Az életrajzi filmek igazi keresztje épp az önálló figura megalkotása, az az út, ahogyan a filmhős kópiája leválik egykori eredetijéről. A színésznek ilyen alkalmakkor egyszerre kell önmagához és másvalakihez, akármint, de hasonlatosnak lenni – az igazi kihívás persze mindig az, hogy az utóbbi kategóriát miként érthetjük. Eltekintve a nemzetközi filmművészet ismert példatárától, inkább a magyar vonatkozásokra érdemes utalnunk, ha érzékeltetni akarjuk, hogy mily kényes is mindez. Így láthattuk nehéz helyzetben, például Bálint Andrást, amint Babits Mihályt játszotta – hol színpadon, hol filmen –, feladata az volt, hogy több és más legyen, mint élő maszkja a hajdan éltnek, mára holtnak.
Az Anna filmjében ugyanott él kreátor és kreatúra, író és önéletrajzi művének hőse. Nem emlékszem, hogy lett volna példa arra, magyar filmben, hogy élő író magánéletének ugyancsak önmaga által írt feldolgozását egy kortárs szí nész játssza el. Remekművet is láthatnánk, a narcisztikus önfeladás nemegyszer vezetett már a művészet történetében paradigmatikul érvényű műalkotásokhoz, s különben is minden szerző mindenkor elmondhatja: Bovaryné én vagyok.
Esterházynak és Molnárnak nem sikerült a narcisztikus önbemutatást önkínzó őszinteséggé változtatnia, ehelyett az őszinteség formai hiánya miatt gyakran visszatetszést keltő önreklámnak vagyunk szemtanúi. Esterházy önnön Eckermannjaként – nem először –, megírta egyik Goethe-i történetét, melyet egy másik pszeudó Eckermann – Molnár – a holt szövegből, krónikása szándékai szerint végtelen hűséggel képek sorára fordított le.
Az Anna filmjében ezt az elválasztást megtehetem, azaz, a film képi szövete és narratív síkja gyakorlatilag elválik egymástól, még ellentmondásba sem kerül. A kép semmi egyéb, mint egyes verbális tételek, illetve eredeti szövegkörnyezetükben zseniális irodalmi anekdoták fordításai. Az Anna filmje csupán formális értelemben film, amennyiben fizikai és kémiai változások sorozatán átesett celluloidcsíkról beszélhetünk. Ám a képek, épp úgy mint a reklámfilmekben, illetve a didaktikus ismeretterjesztés esetében, egy-egy állítás bizonyítékai csupán. Önálló életük, szellemi holdudvaruk nincs, bármilyen magas szinten megvalósítottak is legyenek egyébként.
Kardos Sándor, akinek munkássága a magyar film képi konzervativizmusának áttörésében csupán Kende Jánoséhoz mérhető, e filmben lehetetlen feladatra vállalkozott, amelyet nem is oldott meg, illetve nemegyszer saját eddigi munkásságának karikatúráját láthattuk a vásznon. Az önéletrajzi ihletésű irodalmi történet filmmé változtatásának, azaz a képpé fordítás olcsóeljárásának leplezése végett Kardos kénytelen volt folyamatosan eltorzítani a látványt, amely eljárásnak aztán a vizuális autonómia látszatát kellene kelteni. Épp ezért a kamera hol a mennyezeten lóg, hol lenyomják a víz alá, máskor egy WC-kagyló lefolyójába helyeztetik. A nagylátószögű optika szinte le sem kerül a gépről, mindenjelenet agresszívan és mesterségesen túlvilágított. A filmvásznon látható képek kicsiny videóklipekből átmásolt olcsó reklámköltészete ez, ugyanaz a taktika, amit rafináltabb spot art rendezők akarnak alkalmazni, ha megbízójuk a kommersz elkerülésére biztatta őket.
A történettel, annak menetével, illetve erkölcsi világképével össze nem függő, arról leváló képi megoldásokkal komolyan vehető magyar filmben csak ritkán találkozhattunk, Kardos eddigi pályáján soha. Szinte nyilvánvaló, hogy miről is van szó: a kép sokkal „vadabb”, mint a történet, mint a szöveg, s mintha épp arra lenne való, hogy annak sápadtságát, bizonyosfokú konzervativizmusát, az őszinteség hiányát elfedje. E filmben minden vizuális gadget a 90-es évek szemléletét hordozza magán, amíg maga a film története – ugyanis ennek a filmnek van története, el lehet mondani, hogy miről is szól, s e történet jellemző a szereplőkre – messze nem ugyanannak a világnak a lekötelezettje. Kép és szöveg ellentmondása illetve más-más jelentéseket, asszociációkat felszínrehozó eredete persze önmagában véve még remekművek forrása is lehet. Ha e két sík ellentéte az értelmezési udvarokat gazdagabbá, árnyaltabbá teszi, úgy az a műalkotás titka.
De itt nem erről van szó. Emitt a „vad” kép csupán üres forma, rejtjel. De miért is állíthatom mindezt?
Az Anna filmje, amely egy háromgyermekes magyar anya újabb terhessége kapcsán az abortusz felmerülésének majd elvetésének etikai érvényű példázata, nem egy szempontból meghökkentő sematizmussal ábrázolt viszonyokat, társadalom- és történelemképet tár elénk.
E filmben ugyanis vannak a jók és a rosszak. Egyértelmű, azonnal látszik is, hogy jó a főhős, annak egész családja, a „gazdaasszony”, azaz a „jól definiált grófi családba” beházasodott feleség, s a közös gyermekek már feltűnően jók. És ezzel vége. Továbbá ott vannak a különféle szerencsétlenek és rosszak, akik nemegyszer és sokféleképp vétkeznek, mondhatnám állandóan a bűn állapotában tartózkodnak. Ám a hős, illetve a női narrátor – mindkettő az író szövege – kellő iróniával, de tagadhatatlan távolságtartással szemléli őket, a fehér ruhák és fénybeöltözött kert idilljéből, illetve a kitelepítésen, s gyaníthatóan bármiféle kataklizmán elegánsan és bűntelenül átlépő család csodás eleganciájából. Aki csak feltűnik a filmben a család közelében, az valamiképpen mind szerencsétlen vagy szörnyeteg. Önmagukban, irodalmilag hibátlan, alkalmanként kiváló epizódok sora bizonyítja ezt. Például a remek Bodnár Erika játszotta bírónő, aki – ki tudja, miért – feleségül ment a testvérét kínzó volt ávóshoz, s ha ennyi nem elég a nézőnek, illetve hősnőnknek a magyar élet mélységéből, akkor még azt is láthatjuk, hogy a fenti múlt okán alkoholizáló hölgy még leszbikus is. A rettenetes évtizedeket maguk mögött hagyó magyarok képviseletében láthatjuk még a takarítónőt – mellékesen a film egyik leggemütlichebb jelenete, amint a könyvespolcot portörlő asszony imígyen szól: „Hát te kis Heine hova bújtál” (sic!) – akinek néhai férje ugyancsak kommunista volt, a változatosság kedvéért ejtőernyős. Persze ő is bűnös, nem mellékesen az abortusz barbár változatának bűnében elmarasztalható, élete amúgy roncs, a szexualitáson túl van, jelenlegi élettársa buzi. Az istenért, kérdezhetnénk, s nem is jogtalanul, hát az egészséges heteroszexualitás is a jóknak fenntartott erény? Ahogyan a hűség. Mert feltűnik persze a postás – amúgy ez a legjobb epizód, kiváló a jelenet nyelvezete, színészileg pedig a legjobb Katona József színházi realizmusnak lehetünk tanúi –, aki képtelen elviselni, hogy hűtlen, illetve, boldogtalan, mert boldog ebben a hűtlenségben.
Akármint van is: aki átélte ezeket a szörnyű éveket, s nem tartozik a családhoz, ebben a filmben rosszul jár. Republikánus és plebejus öntudatom tiltakozik az ellen, hogy mindezt tudomásul vegyem. Nem csak a „jól definiált grófi családokra” rakódott rá az idő, nem csak őket illeti meg az aura, ha „látszik rajtuk a súlyos összetartozás... a história.:’ A jóság – nem kiváltság. Bármilyen családra igaz mindez, bármilyen név viselőiről elmondható ez, vagy akár az ellenkezője. S bizony ilyen kontextusban még a Madonna-tréfa posztmodern öniróniája sem valami biztató.
Felettébb tanulságos az egykori Cilike színvonalán megszólaló neokonzervativizmus is, amelyet kihallhatunk a hősnő elmés gondolataiból, amikor anyósa nemzedékének – illetve a képek tanúsága szerint, osztályának – eltűnésén mereng. A „régi jó időkön, a régi jó, megbízható embereken” való merengést én inkább meghagynám Miss Marple-nak. A film e pillanataiban sorra feltűnnek a hajdani Budapest, az elsüllyedt édes élet egykori epizódjai, dokumentumfilm-darabok, Karády Katalin. Mintha az Egy szerelem három éjszakájában énekelne Sennyei Vera.
Ez a fajta nosztalgia és konyhai falvédő-romantika talán nem szerencsés, illetve nem különösképp demokratikus. A Horthy-korszak – akármi is történt utána – talán mégsem volt aranykor. Csak halkan utalnék arra, hogy mindez bizony összefügg azzal a diszkrepanciával, amely a legtalálóbban Esterházy életművében Németh László és Bibó örökségének párhuzamos jelenlétével személyesíthető meg. Nos, én magam is Bibó oldalán állnék, s kétszer is meggondolnám, hogy bármiféle idealizálásra alkalmas-e, akárcsak egyetlen pillanatra is az a világ, amelyet olyan szemtanúk ítéltek el kérlelhetetlen szigorral, mint Móricz, Szabó Dezső, Márai.
Ám, hogy világos legyen: nem a származásra való büszkeségről van itt szó. Esterházy sokkal inkább rehabilitálni igyekezett családját, melyet oly sok jogtalan és felháborító méltánytalanság ért. (Mint egyébként mindenkit ebben az országban, amint az egy, következmények nélküli mondat erejéig e filmben el is hangzik.)
Cserhalmi György szemüvegben – micsoda szánalmas ötlet ez a szemüveg komédia, ül a széken, mint Esterházy, látjuk írás közben, mint a mestert. Továbbá látjuk szépen mosolyogni, okos kijelentéseket tenni. És nem látjuk rossznak. Nem látjuk esendőnek.
E film egyszerre narcisztikus és végtelenül ókonzervatív módon szemérmes, nem is annyira rejtőzködő, mintsem elhallgató, már-már túl tapintatos. Idézzük fel például a családról beszélgető, mint mindig, e jelenetben is az ártatlanság fehérjébe öltözött házaspár esti vetkőzését, évődését. Főhős és főhősnő vetkőződnek, kicsit évődnek, repül a trikó és a nadrág. Majd a férfin fennmarad egy fehér alsónadrág, s a kellően szemérmes trikót viselő nej szerelmes évődését kifejezésre juttatandó mintegy elpaskolja férje hátsó felét. Két ivarérett magyar felnőtt van a vásznon...
Az egyik legjobb magyar író által jegyzett filmben a családi élet – bárkié is legyen – körülbelül ugyanolyan mélyen vagyon ábrázolva, mint a Knorr („mindennap új varázslat’)-família filmjeiben.
A narcizmus őszinteséget követel. Ami annak hiányában fennmaradt, azt talán jobb lenne elfelejteni, bár tényleg nem lehet. Esterházy Péter magyar író. Nem fejedelem, és főként nem gróf. (Különösképp nem balgróf.) S ami a legfontosabb: túl jó és valóban túl tiszta ember ahhoz, hogy még egyszer megengedhesse magának ezt az önreklámot, amelyhez mellékesen ott asszisztált a magyar színház- és zeneművészet színe java.
Az Anna filmje – sajnos – igazi kudarc. Mindezt elhallgatni az író és rendező iránti bizalmatlanság volna, amire nincsen semmi ok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1232 |
