Varró Attila
Ride – amerikai, 2014. Rendezte és írta: Helen Hunt. Kép: Jas Shelton. Zene: Julian Wass. Szereplők: Helen Hunt (Jackie), Brenton Thwaites (Angelo), Luke Wilson (Ian), David Zayas (Ramon). Gyártó: Sandbar Pictures. Forgalmazó: Cinetel Kft. Szinkronizált. 93 perc.
Amennyiben Helen Hunt Oscar-díjas hollywoodi színésznő eddigi kétfilmes rendezői pályája központi motívumának az anyaságot tekintjük, a 2007-es Amikor minden változik és a tavalyi Hullámlovasok szoros párhuzamai komoly önreflektív tanulságokat kínálnak. Míg a debütfilmben Hunt frissen elhagyott, középkorú felesége két férfi között hányódva próbál eredménytelenül összehozni egy saját gyermeket, mígnem végül az örökbefogadás és az új pasi családjába történő beilleszkedés hozza el a boldogságot, addig hét évvel később ugyanez a new yorki asszony már elváltan, az öregség szélén, egy tragikusan meghalt és egy nyugati partig szökött fiúgyermek rabságából szabadul ki, ingatag szörfdeszkán megtéve az önálló, új élet kezdőlépéseit. Hunt művészi függetlenedése a 2007-es álomgyári regényadaptáció félresikerült adoptációja után immár minden tekintetben vér szerinti gyermeket eredményezett, saját ötletből fogant, önállóan írt és low budget indie filmként megrendezett személyes opusz – így aztán anyafigurája számára immár nem az elnyomó Férfi, hanem az elnyomott Gyerek a lelki traumák forrása, a saját teremtmény terheitől kell megszabadulni a Venice Beach csillogó hullámait meglovagolva.
Reese Witherspoon tavalyi Vadonjához hasonlóan a Hullámlovasok fejlődéstörténetében is az Anyatermészet hatalmával való szembesülés, küzdelem és megbékélés hárompilléres hídja vezet a művészi önállóság édenkertjébe, Hunt azonban jóval több alázattal viszonyul a Csendes-óceánhoz, mint pályatársnője a kaliforniai rengeteghez. Filmje színészi és stiláris hivalkodástól mentes, egyszerű vallomás, minden sutaságával és üresjáratával együtt rokonszenves útkeresés – nem az önmegvalósítás diadaláról, inkább kényszerű kompromisszumairól mesél, ahol a leküzdhetetlen hullámok megváltó erejétől a tengerbe szórt hamvakon át a férfivizelet helyi fájdalomcsillapításáig minden metafora arról vall, hogy habár felül a deszka, azért a víz az úr.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 57-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12313 |
