Dárdai Zsuzsa
A Miénk a gyár, a Filmszemle nagydíjas dokumentumfilmje igazi „antifilm”, nincs belső dramatikus történés; az Ózdi Kohászati Művek privatizálása kerettörténetében az emberek elmondják bajaikat.
– Látták-e és hogyan fogadták az ózdiak?
– Látták. Féltem a bemutatótól, nem gondoltam, hogy objektíven fogják megítélni. Azt hittem tíz perc után mindenki elmegy. De csak jöttek és jöttek a „szereplők”. A film végén vastaps, majd beszélgetés. Döbbenetes, katartikus élmény volt, ahogyan a különböző végzettségű és beállítottságú emberek rájöttek, hogy az egyes ember felelősségét senki nem vállalhatja át.
– Az egyes ember felelősségéről szól a film?
– Egyáltalán nem így gondolom. Ózdon a munkások megszokták, hogy negyven évig az állam gondoskodott róluk, erőszakosan. Elégtek a Vasműben, cserébe a Rákosi-féle, majd kádári jólétért. A rendszerváltás után is hasonlóra vártak, mígnem megtörtek és rájöttek, ez nem járható út.
– Vagyis elfogadták, hogy a piacgazdálkodás ára a munkanélküliség?
– Ez úgy, ahogy van, hazugság! Ózdon a mai napig nem akadt egyetlen ember sem, aki kijelentette volna, hogy vége a kohászatnak. Miközben a szemük előtt szétrobbantották. Ezek az emberek nem munkanélküliek. Sehol nincsenek így nyilvántartva. Papíron Ózdon csak húsz százalékos a munkanélküliség, de ha hozzászámolom azokat, akik nem dolgoznak, csak kapják a pénzt, gyakorlatilag hatvan százalékos. Az ötszáz-ezer irodista kiválóan megél ebből! Időnként beadják a gumicumit, hogy legyen mit szopogatni a melósnak: Indul a gyár! Frászt, egy várost tartanak hazugságban.
– A filmben azt mondja egy munkás: „Nem tudom, meddig lehet munka nélkül élni”.
– Ez az igazi helyrehozhatatlan bűn. Egy gyárat újra lehet építeni, mint ahogy le lehet buldózerezni is, de az emberekben okozott kárt jóvátenni szinte lehetetlen.
– Az egyik munkásasszony egyértelműen fogalmaz: „legalább azt mondják meg, ki, mikor és miért hazudott?” Mit gondol a felelősségről, felelősségrevonásról, bűnről, bűnhődésről?
– Azt gondolom, nem lehet másként megoldani, mint ahogy Spanyolországban és más európainak nevezhető országokban tették. Nem hiszek az igazságos igazságtételben. A sebeket újra és újra föl lehet szaggatni... ez minden. Természetesen azokat az embereket, akik jogilag büntethetők valami törvénytelenségért, meg kell büntetni.
– Ezzel a filmmel véget ért az ózdi sorozat? Lenne tippem a folytatásra...
– Igen? Mondja!
– A film nem deríti ki, kinek állt érdekében az ózdi privatizációról szóló dosszié titkosítása?...
– Ezt 1993. január 15-én tudtam meg, még nem volt módom rá, hogy utánajárjak. Egyébként sem szeretem a kvázi bombasztikus anyagokat, azokat meghagyom az újságírásnak. Amit most mondok, feltételezés, nem tudom bizonyítani, de kezd világossá válni, hogy a titkosításnak igencsak köze van a baden-württemberg-i tartomány volt elnöke, Lothar Spät és a magyar kormány közötti kapcsolathoz, amely több mint hitvesi... Valószínűleg sok állami, gazdasági vezető érintett ebben az ügyben. De ennél nagyobb ökörséget nem is követhettek el! Első dolguk az kellett volna legyen, hogy elhatárolódnak ettől a szélhámostól...
– A gyár többi vezetőjéhez hogyan vitt az út?
– Elindult a privatizáció. Először Petrenkó személyisége fogott meg, aztán azt is tudtam, hogy a gyárigazgató, Lotz Ernő, aki előző filmemben, a Szorításban még a friss vér, az új erő, a Lassításban egyértelműen kerékkötője a fejlődésnek. Tragikus történelmi tévedés áldozata...
– A Petrenkó Művek most is működik?
– Négyszáz emberrel. Az más kérdés, hogy veszteséges, de Petrenkónak vannak még kft.-i, rt.-i, benzinkútjai, étterme, most akarja megvenni a Centrum Áruházat. Ez a nyolc általánost végzett ember ösztönösen érzi, mi felé kell menni, nagyvonalú, nagyléptékű. Kevés ilyen tehetségű, ilyen kvalitású embert ismerek, csak mélységes tisztelettel tudok beszélni róla...
– Szerintem, a személyes kockázatvállalással nyer.
– Petrenkó Ózdért akarta csinálni, amit csinált. Hogy aztán ebben mennyire dominál a saját siker utáni vágy, az más kérdés, és nem is érdekes.
– Mit jelent Önnek Ózd?
– Szeretve gyűlölöm, gyűlölve szeretem. Ha csúnyább várost el akarnék képzelni magamnak, nem tudnék – ha szebb vidéket, hazudnék. A világon már sokfelé jártam, de ózd a hét dombjával, világcsoda! Nem tudok már érzelmek nélkül beszélni róla.
– Hogyan talált oda?
– Teljesen véletlenül, 1986 végén... A Kölyköd voltam című filmemmel részt vettem Miskolcon, a tévéfesztiválon. A díjkiosztást követő fogadáson Fejti György, akkori megyei első titkár megkérdezte tőlem, miért foglalkoznak a művészek olyan előszeretettel a marginális témákkal? Javaslatot is tett Itt vannak a munkások, Ózdon és Diósgyőrben, két éven belül tízezrek kerülnek az utcára, mert ha nem, mi lesz a magyar gazdasággal és a kohászattal? Amiről én azt sem tudtam, eszik vagy isszák.
Elmentem egyszer Ózdra körülnézni, és amikor megláttam ezeket a díszleteket, a kelet-bolgár 50-es évekre emlékeztető helyszínt, a várost és a gyárat, a kohászat fantasztikumát, úgy éreztem, nincs olyan játékfilm, ami ezt felülmúlhatná. Naplót is írtam. Megvannak benne az első ózdi élményeim: a Kohász Szálló, az étterem, a pincér-asszonyok, nézik a tévében a Nők a pult mögött című cseh sorozatot. Én voltam az egyetlen vendég. Fantasztikus volt!
– Ilyen erős hatás alól nem fog könnyen szabadulni...
– Találtam két szereplőt, egy volt munkásnőt, aki a kereskedelemmel próbálkozik, és a gyár átadásán őrködő munkást – már önmagában görög sorstragédia hőse –, aki védi a gyárat azért, hogy lebontsák és máshol felállítsák. Ennek a két embernek a sorsát követem a városban.
– A város ritkán látszik a filmben, szándékosan?
– Nincs külön város. A város a gyár.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 17-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1231 |
