Varró Attila
Welles noir-adaptációi a szerzői érvényesülés kudarcáról mesélnek az Álomgyárban.
Orson Welles a nagy hollywoodi auteurök zsáner-polihisztorai közé tartozik, és mint ilyen, művei túlnyomórészt irodalmi adaptációk (lásd Huston, Kubrick vagy Altman példáját). Ezek a művek mégsem szűkölködnek szerzői vallomásokban, sőt Welles esetében mintha kifejezetten egy másik erős szerző motívumainak kisajátítása és átformálása adna módot a személyes megnyilatkozásra, legyen szó Shakespeare-drámákról vagy Kafka-regényről. Az életmű három álomgyári bűnfilmje e tekintetben különös kivételnek számít: nem mintha Welles eredeti ötletéből fogantak volna (Az óra körbejár szkriptjét Victor Trivas jegyzi, a Sanghaji asszony és A gonosz érintése regényből íródott), ugyanakkor a pálya jobbára személyes projektjeitől eltérően egyfajta bérmunkaként készültek. Választásuk elsődleges motivációja nem szerzői, inkább érvényesülési volt – rendezőjük elsősorban azt kívánta demonstrálni a stúdióurak felé, hogy hozott anyagból is képes sikeres filmet produkálni, piaci és művészi értelemben egyaránt. A noir-ként elkönyvelt két regény-adaptáció különösen szoros szálakkal kötődik egymáshoz, amit nem csupán hasonszőrű krimi-alapanyaguk, osztott helyszínük (USA/Mexikó) és főhősük beszédes névegyezése (a Mike, mint „mikrofon” pályakezdettől én-metafora a Hangnál) bizonyít, de azok a markáns ellentétpárok is, amelyek szépen illeszthetőek a két hányatott sorsú stúdiófilm eltérő pozíciójához, szerepéhez a rendezői karrierben. Míg az 1946-os Sanghaji asszony Welles – nem teljesen önkéntes – búcsúját jelentette a nagystúdiók világától (amit szegénysori és független európai filmek követnek), addig az 1958-as A gonosz érintése egy meghiúsult visszatalálás ígéretét hordozta abba az édenkertbe, ami Welles szemében mindig is a művészi kiteljesedés elsődleges terepét jelentette – nem csupán a magasabb költségvetés és élvonalbeli szakembergárda okán, de alkotói szabadság terén is („Önállóságomat a nagy stúdióknak köszönhettem, a független producerek ezt a luxust nem engedhették meg nekem.”)
Noha saját bevallása szerint Welles egyik alapregényt sem olvasta a megbízás vállalása előtt, maguk a könyvek nem csak cáfolják ezt az állítását, de több ponton konkrét segítséget kínálnak az értelmezéshez. A Sanghaji asszony legendás keletkezés-sztorija azóta többszörösen valótlannak bizonyult (Welles meséje szerint egy telefonfülkében akadt meg a szeme a „Lady from Shanghai” címen egy könyvespulton, miközben épp megpróbált rásózni valami filmötletet a Columbiát irányító Harry Cohnra, majd az 50 ezer dollár gyorssegélyért cserébe kénytelen volt megrendezni a filmet, női főszerepben a Cohn által ráerőltetett Hayworth-szel): már csak azért is, mert a szóban forgó Sherwood King-krimi akkor még az If I Die before I Wake címet viselte. Az 1938-as könyvet és a belőle írt pároldalas szinopszist valójában William Castle küldte át példaképének egy majdani közös munka reményében, amit azután Welles szó nélkül kisajátított és némi változtatás után maga tett le Cohn asztalára, miután megszerezte a regény jogait. King középszerű James M. Cain-utánérzése (egy New York-i ügyvédhez sofőrként beállt ex-tengerész szerelmes lesz a ház asszonyába, ezért belemegy a férj partnerének csavaros ál-öngyilkossági tervébe, hogy aztán a valódi hulla felbukkanása után elítéljék és csupán a biztosítási pénzre áhítozó nej rendőri leleplezése a siralomházban menti meg a kivégzéstől) egyértelműen járt a rendező kezében saját verziója megírása előtt, mint ezt számos apró motívum bizonyítja a nyitójelenet végén szóba kerülő jégszekrényes gyilkosságtól az ügyvéd-antagonista sántításáig (amit Welles szerint ő talált ki a szerepre választott Sloane miatt) – sőt a bírósági tárgyalás sokat méltatott komikus hangvétele és egy paranoid vízió is megjelenik már Kingnél. Önmagában egyik sem olyan súlyú, amiért érdemes lenne tagadni eredetüket – a Sanghaji asszony azonban kiemelkedően személyes filmet jelentett szerzője számára: noir jelmezbe bújtatott művészi önéletrajzot, amelynek napló-jellege egyetlen más közreműködőt sem engedett címlapjára.
Welles nem csupán akciódús bűnügyi kalandtörténetet faragott a néhány New York-i helyszínre korlátozódó, vontatott krimiből, dinamikus thriller-hőssé alakítva rácsok közé szoruló balekjét (bunyóktól a szökésen át a tükörtermes tűzharcig), de mind a küzdelmeket, mind a szerelmi szálat szokatlanul erős önreflektív vonásokkal látta el (amit számos vizuális megoldás is jelez, élen a megrepedő tükrökkel és üveglapokkal). Welles olvasatában a „független” Mike író(!)-hőse szerelmi vakságában besétál a stúdiócápák véres harcába: annak reményében, hogy sikerül megvalósítani személyes célját, rongyos ötezer dollárért aláírja a (regényből hiányzó) hazug vallomás szerződését és megpróbálja saját képére formálni a nagyfőnök szeme fényét jelentő glamúrcsillagot („próbálok olyan lenni, mint amilyennek képzelsz”, rebegi a hamis-szőke Elsa, miközben a kompromisszumok elfogadására buzdítja a férfit). Hősünk mindvégig tisztában van önáltatásával, a film során úgy fél tucatszor nevezi bolondnak magát, egyszer a legrosszabb fajtából („a deliberate fool”), aki hiába látja tisztán a küldetés kudarcát, képtelen „szabadulni hajlamaitól” (a fiktív kínai mondás etéren szépen rímel az Arkadin-féle skorpió-mesére) – végül azzal a tanulsággal sétál ki az álomgyár kísértetkastélyából, hogy bár nyerni képtelenség, igazán elbukni csak akkor fog, ha feladja. A Sanghaji asszony a Szerző szakításának krónikája a vérszomjas stúdióvilággal és a háromszoros gyilkosból kiszolgáltatott femme fatale-lá finomított Sztárral: egy hamisítatlan idealista keserédes hattyúdalát jelenti Hollywoodhoz és a népszerű műfajokba kódolt szerzőiséghez. Ami különösen megindító az egészben, hogy Welles a film létrejöttének valódi eseményei helyett saját fiktív verziójára reflektál a történetben – mivel a silány bűnügyi ponyvába és a Cohn-üdvöskével való közös munkába belekényszerülő, önsorsrontó művész alakja csupán az ő beszámolóiban létezett.
A tizenkét évvel később a Universal berkein belül készült A gonosz érintése már a független filmkészítésben csalódott Welles visszatérését jelentette az Álomgyárba, ami újra csak elkeseredett küzdelembe fordult a vágás során, és a rendező kudarcával ért véget. A keletkezéstörténet ezúttal is kétféle olvasatban ismert. Welles szerint csupán Quinlan szerepére kérték fel és egy véletlen folytán került a „pocsék történet” rendezői székébe (Charlton Heston kizárólag azért mondott igent a főszerepre, mert úgy értette, Welles rendezi a filmet) – az életrajzok viszont azt állítják, a producer Albert Zugsmith ajánlott esélyt a Man in the Shadows közös munkája után a művésznek, aki maga választhatott a felkínált szkriptek közül, és hajlandó volt pusztán a filmben vállalt színészi szerep gázsijáért megrendezni. A gonosz érintése a Whit Masterson álnéven ismert, sikeres bűnügyi írópáros (Bob Wade és Bill Miller) 1956-os thriller-ponyvájából készült (eredetileg Badge of Evil címen jelent meg, utalva a bemocskolt rendőrjelvényre): Paul Monash forgatókönyve jobbára megőrizte eredeti alakjait és fordulatait, de a hangsúlyt a regény felpörgő záróharmadára helyezi, két külön szálra választva Vargas nyomozását Quinlan után és az ifjú nej viszontagságait a Grandi-bandával (ami a regényben szinte alig kap szerepet). Interjúi szerint Welles „csupán két-három évvel a film után” olvasta a regényt, és jóval elismerőbben vélekedett róla, mint a Monash-forgatókönyvről, amit szokásához híven radikálisan átírt a forgatás előtt és alatt. A hozzátett részek leginkább önreflektív Tanya-jelenetpárja (akinek múltbéli relikviáktól zsúfolt szalonjában „filmeket is játszanak”) mégis megidézi az eredeti mű egyik epizódját, sokatmondó és szívszorító pluszjelentéssel bővítve a cigányasszony falán terpeszkedő hatalmas bikafejet. A Badge of Evil-ben a főhős mexikói apósának falait borítják ilyen vadásztrófeák, amelyek egy részét nem a vén pátriárka ejtette el, bár azt állítja róluk – hivalkodása azonban nem puszta hazugság, részben abból fakad, hogy emlékeiben képtelen megkülönböztetni saját teljesítményét másokétól: „Papa talán már el is felejtette, hogy nem mindet ő lőtte” (tekintve a „shoot” kifejezés kettős jelentését, az állítás akár a rendezőre is vonatkozhat). A nyomozóhőst ez az epizód döbbenti rá arra, hogy Quinlan ünnepelt pályafutása során nem egyszer helyezett el hamis bizonyítékot, hogy igazolja legendás megérzéseinek helytállóságát: A gonosz érintésében a vesztébe rohanó rebellis helyett immár egy olyan művész portréját kapjuk, aki a záró szentencia szerint „nagyszerű detektív, de rossz zsaru”, azaz zseniális meglátásait hamisításokkal alátámasztó öntörvényű egoista.
A sántikáló, agresszív Quinlan alakja az aparegényben az amerikai rendőrpáros becsapott, kihasznált tagja volt, aki végül elárulja főnökét és bálványát – Welles csupán külső vonásait vette át, valódi alteregója a manipulatív, hazug nyomozózseni, akit elhagynak és elárulnak a fináléban, régi barátja, sőt a szeretett nő is lemond róla („Neked már nincs jövőd, rég elhasználtad” – hangzik Tanya búcsúja). Míg a Sanghaji asszony romantikus hőse megtépázva, de elszántan indul el az új kihívások horizontja felé, az idős Quinlan szemében az ifjú Vargas által megtestesített idealizmus mindennél pusztítóbb erő („Az idealisták hoznak igazi bajt a világra, rosszabbak a bűnözőknél.”), és már nem az übermensch vonása, inkább a kertvárosi átlagembereké („a középszerűség legyőzte az intuíciót és az igazságot”). Ehhez a keserű pálforduláshoz kötődik a legjelentősebb változtatás az alapregényhez képest (ami nem Wellestől ered, de éppen ez ragadta meg a kiszemelt forgatókönyvben): az elrejtett dinamitrudakkal besározott mexikói vallomást tesz és bűnösként végzi (míg Mastersonnál már az elején tisztázódik a hamis vád alól). Akár valóban gyilkolt, akár csak kiverték a beismerést a vádlottból, a közösség szemében Quinlan bűntette ismét igazolást nyer, megérzései hitelén és detektív-nimbuszán nem esik csorba: tragikus sorsú titánként végzi arccal a csatornában. Welles A gonosz érintése idején is bízott benne: csalhatatlan művészi érzéke feljogosítja rá, hogy kisajátítsa a rá bízott olcsó bérmunkát, és ponyvából katedrálist emelhet a segítségével – ám az Álomgyár továbbra is Sanghaj maradt számára, ahol sohasem győzhet az ember.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 38-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12306 |
