Varga Zoltán
Tobe Hooper klasszikus kísértetfilmje az E.T. – A földönkívüli horrorfantasztikumba csomagolt ikerdarabja.
Immár 33 éve, hogy bemutatták a hollywoodi rémfilm egyik legnevezetesebb sikerét, amit nem túlzás mérföldkőnek címkézni a főáramlatbeli horror történetében – a kísértetfilm alműfajában feltétlenül. A Poltergeist – Kopogó szellem az akkoriban megerősödő attrakciós-látványmozis áramlatba kapcsolta és ezáltal korszerűsítette a kísértethorrort, továbbá olyan motívumok sorát avatta föl, amelyek azóta klisékké váltak: a kortárs kísértetfilm éppen ezekből táplálkozik, James Wan kiváló Insidiousától a tucattermékekig. Nem utolsó sorban pedig olyasfajta családbarát fogalmazásmóddal sikerült összeegyeztetnie a rémségeket, amelyek a horrort sem csorbították. A túlvilági lények által fenyegetett kertvárosi família pokoljárásában – ez annyiban szinte szó szerint értendő, hogy az elrabolt kislányért az anya maga megy át a másvilágra – a gyerekszoba játékországa és a családi meghittség kerül szembe a háborgatott holtak bosszújával.
Az eredeti Poltergeist kapcsán jegyezte meg Király Jenő (A film szimbolikája II/1), hogy „Tobe Hooper nemzedéke még klasszikusokon nőtt fel, a mai remake-gyárosok képzeletét klipek és minisorozatok formálták” – ezek a szavak látatlanban is pontosan körülírják a 2015-ös Poltergeistot. A horror-remake-hullám (ismét) egy úttörő, élvezeti értékét máig töretlenül őrző alapmű kifosztására vállalkozott, összhangban azokkal a tendenciákkal, amelyek a rémremake-ek legellenszenvesebb vonásai (minderről bővebben lásd az írásomat: Filmvilág 2011/11). A Poltergeist-remake többszörös hátránnyal indul: a CGI-effektek – és a 3D-s vetítés – nem hat fölturbózásként, hiszen az eredeti is látványmoziként működött; s az új verzió éppen azokra a cselekményelemekre és motívumokra épül, amelyek időközben elcsépeltek lettek, maga viszont nem ad hozzájuk semmi érdemit. A Poltergeist-remake talán nem olyan primitív vagy hitvány, mint a horror-újrázások legtöbbje (ez önmagában nem nagy dicséret), csak éppen meglepően ártalmatlan – ezt óhatatlanul elősegítette a PG-13-as korhatár-besorolás megcélzása – és elkedvetlenítően jellegtelen. Pedig a producer és a rendező párosa alapján ígéretes párhuzam is kínálkozott az alapművel.
A Poltergeist-eredeti keletkezéstörténetének máig nem tisztázott – és kissé túllihegett – kérdése, hogy a hivatalosan produceri és társforgatókönyvírói feladatokat ellátó új-hollywoodi „mozi-fenegyerek”, Steven Spielberg vajon mennyire vett részt tevőlegesen a rendezésben is, blokkolva a független horrorfilmben elévülhetetlen érdemeket szerző Tobe Hooper direktori szerepét. Azért kár ezen vitatkozni, mert mindkettejük keze nyomát őrzi a Poltergeist – spielbergi szentimentalizmus és hooperi koporsóiszony egyaránt áthatja. Spielberg 80-as évek elejéig tartó pályaszakaszának valamennyi főbb jegye (ezekről lásd Pápai Zsolt kitűnő Spielberg-tanulmányát a Korszakalkotók című kötetben) megtalálható a Poltergeistban: a rendkívüli helyzetbe került átlagemberek, a kertvárosi miliővel kapcsolatos ambivalens – de inkább elmarasztaló – érzések és legfőképpen az elveszett (ezúttal elrabolt) gyermek figurája. Az utóbbi az egész Spielberg-életmű emblematikus karakterévé növi ki magát, s innen nézve a Poltergeist az E.T. – A földönkívüli horrorfantasztikumba csomagolt ikerdarabja, amely ellenkező előjellel dolgozza ki az emberek és az „idegenek” találkozását. Hooper sokkoló alapműve, a Texasi láncfűrészes mészárlás csak látszólag áll annyira távol a Poltergeisttól, közös a sírgyalázás iránti morbid érdeklődés: az emberi maradványokkal dekorált ház után a kísértetfilmben temetőre épült házban járunk, ahol a fantasztikumnak köszönhetően lehetősége nyílik a holtaknak, hogy benyújtsák a számlát. A vidámparki közegben játszódó rafinált Hooper-slasher, a The Funhouse is megelőlegezi karnevál és haláltánc összekapcsolásával a Poltergeist bizarr kétarcúságát, gyerekszoba és kísértetőrjöngés elegyét.
A Poltergeist-remake esetében megfordul ez a párosítás: a független horrorfilm egykori nagy újítója, a Gonosz halottal debütáló Sam Raimi vállalta a producer szerepét, s az eddigi munkái alapján fantasy-specialistának, sőt afféle Spielberg-fiókának elkönyvelhető Gil Kenan ülhetett a rendezői székbe. Ezúttal azonban nyoma sincs a kétféle közelítésmód feszültségének. Raimi nem először adja nevét horror-remake-hez (saját alapművének újrázásánál is bábáskodott!), ám a kész filmben semmi sincs a rá jellemző zabolátlanságból és vizuális kreativitásból, talán csak a kisfiút elragadó fa megelevenítése idézi távolról a Gonosz halott hírhedett ötlettárát. Kenan kapcsán legjobb esetben is kiforratlan tehetségről beszélhetünk. Előző filmje, a 2008-as Szikraváros inkább pazar díszletvilágával, mintsem cselekménybonyolításával megragadó fantasy, első rendezése ugyanakkor sokban köthető a Poltergeist-remake-hez: a – nem mellesleg Spielberg által is támogatott – Rém rom című CGI-animáció az „élő ház” horrormotívumát szelídíti kertvárosi kamaszkalanddá.
Hogy a Raimi–Kenan-duó mégis kudarcot vall az eredeti újragondolásával, az alighanem a Poltergeist-remake egyetlen igazán félelmetes vonásával magyarázható: a filmkészítők megdöbbentő precizitással szabadultak meg mindentől, ami az alapműben akár csak egy kicsit is alkalmas a nyugalom megzavarására. Már a közel félórával rövidebb játékidő is igen árulkodó. Míg Spielberg és Hooper lassan, már-már ráérősen indítja a filmet, s példás érzékkel adagolják apránként a baljós jeleket, Raimi és Kenan nem bíbelődik olyan bevezetéssel, ami közelebb hozná a nézőket a szereplőkhöz – itt alig ismerjük meg őket –, s nem vacakolnak köznapinak tűnő pillanatokkal, amelyek a rémségek ellenpontjául szolgálhatnának, a család beköltözésétől kezdve működésbe lépnek a természetfeletti erők. Mindezzel a Poltergeist-eredeti egyik legfontosabb vetülete is elvész. A lassú expozíció egy biztonságosnak hitt, de leginkább bágyadt-ernyedt világot vázol fel, amit – Király Jenő gondolatmenetét idézve – a kísértetjárás ráz föl, edzettebbé és érzékenyebbé téve az eltunyult kispolgárokat; a katasztrofikus finálé „feloldó üzenete az, hogy a film elején öntudatlanul kornyadozó és abrakoló emberek kényelmi nihilje nem az elhülyülés végleges állapota.” A remake-ben a végső megmenekülés és az elviccelt (!) epilógus azért is lehet olyan súlytalan, mert a film nem emeli át az alapműből az anya önfeláldozásra kész kockázatvállalását és az apa vétkességének felfedését.
A Spielberg–Hooper-film nem utolsó sorban a szülő és a gyermek összetartozásának megindító meséje, középpontban azzal, hogy az anya, megjárva a túlvilágot, hogyan szüli újra a kislányát és akár önmagát is (lásd erről írásomat: Filmvilág 2004/3). A remake ezt azzal váltja le, hogy előbb távirányított játékdrónnal próbálják megmutatni a kiutat a szellemvilágban rekedt kislánynak, ennek meghiúsulásakor viszont nem az anya megy a gyermeket kiszabadítani, hanem a fivér: a Poltergeist-remake ugyan kezdettől fogva nagyobb teret ad a báty karakterének, még a rémségeket is ő észleli először – ám mégsem lényegül a film a testvéri szeretet magasztalásává, mert a figurák és érzelmi kötődéseik kidolgozása meglehetősen elmaszatolt. Nemcsak a mentési manőver, de a borzalmak magyarázata is banalizálódik a remake-ben: előbb a család ismerőseitől tudhatjuk meg, utóbb a segítségül hívott médium magyarázza el a telek titkát. Míg itt az apának ehhez semmi köze, ő és családja áldozat csupán, addig az eredetiben a sikeres ingatlanügynök apafigura későn döbben rá, hogy akaratlanul is részese volt a gyalázatos telekspekulációnak.
A Poltergeist-eredetit tovább árnyaló motívumok átvételének hiánya vagy elfecsérlése is fájóan hat. Az egykori ironikus televízió-kritikának (az elrabolt kislányt csak a tévén „keresztül” tudják megszólítani a szülők) nincs lényegi szerepe, a kortárs technológia (okostelefon, tablet, GPS) felhasználása pedig nem dúsul érdemi kommentárral. A kísértetek mint fénylények lenyűgöző vonulását sem vették át; nincs úszómedence, ami az eredetiben igen fontos szerephez jut, a csúcsponton csontvázak mállanak szét benne; s a tükör előtti arctépkedés imádnivalóan groteszk jelenete helyett be kell érnünk annak teljesen steril diszkontváltozatával. A Poltergeist-remake egyik plakátján koszlott bohócbábu vigyorog ránk, azt sugallva, hogy az eredeti sokak számára legfrászosabb figurája nagyobb teret kap majd. Ez éppúgy nincs így, mint ahogyan az alapmű csak „bestiaként” emlegetett főszörnye is érthetetlen módon kimaradt. Hiába ismétli a 2015-ös változat az 1982-es, mára legendássá vált sorokat („Itt vannak.”), a Poltergeist-remake-ben az eredeti értékeinek hiánya az egyetlen, ami valóban jelen van.
POLTERGEIST – KOPOGÓ SZELLEM (Poltergeist) – amerikai, 2015. Rendezte: Gil Kenan. Írta: David Lindsay-Abaire. Kép: Javier Aguirresarobe. Zene: Marc Streitenfeld. Szereplők: Sam Rockwell (Eric), Rosemarie DeWitt (Amy), Jared Harris (Carrigan), Kyle Catlett (Griffin), Saxon Sharbino (Kendra). Gyártó: MGM / Ghost House Pictures / Vertigo Entertainment. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 91 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12298 |
