Buglya Zsófia
A linzi fesztivál erőssége a kortárs kurátori koncepció.
Az első és második filmeket versenyeztető fesztiválok legkézenfekvőbb vállalása a fiatal filmek és alkotók felfedezése, felkarolása. Nagy kérdés ugyanakkor, hová nyer belépőt, bebocsátást, aki egy-egy ilyen fórumon figyelmet kap; létezik-e ma olyan egység, amit filmvilágnak nevezhetünk, s ha igen, hol húzódik a tengelye, és hol a körvonalai. A fiatal film linzi fesztiválját a város tizenkét éve, az 2009-es „Európa kulturális fővárosa” cím várományosaként alkotta meg. A rendezvény tehát nem a helyi filmes hagyományokból eredt, és talán éppen ezért közvetlenebbül találkozott az öndefiníció kényszerével: Mire jó egy újabb filmfesztivál; mitől válhat érdekessé helyben és nemzetközileg; és létrehozhat-e valamit azon túl, hogy kioszt néhány értékes díjat?
A Crossing Europe e kérdések megválaszolásában pontos helyzetfelismerésről, a kortárs filmvilág(ok) rétegzettségének ismeretéről tesz tanúbizonyságot évről-évre. A műsorszerkezet és az azt összetartó koncepció Alexander Calder kinetikus szobraihoz hasonlítható: az egyes elemek finom egyensúlyokkal kapcsolódnak egymáshoz, és könnyedén lebegnek a szemünk előtt. A hagyományos értelemben vett filmes műfajok egyensúlyán túl a médiumban rejlő formai-funkcionális lehetőségek sokasága jelenik meg egymás mellett: az Ars Electronica jelenlétéből adódóan a médiaművészet, az Offenes Kulturhaus (OK) révén pedig a crossover különböző formái is becsatornázódnak a programba. A sokféleség földrajzi, generációs és intézményi értelemben is érvényre jut. Európa nem korlátozódik a nemzetközileg is meghatározó filmiparral rendelkező országokra, hangsúlyos például Kelet-Európa filmművészete és benne a posztkommunista társadalmak kortárs élményvilága. Magyar alkotás utoljára 2011-ben szerepelt a programban (Pál Adrienn), ami valószínűleg abból is adódik, hogy a Crossing Europe számára a film nem nemzeti, hanem sokkal inkább lokális vagy nemzetközi kategória, és úgy tűnik, ebben a raszterben a nemzeti-egészestés magyar standard ritkán válik láthatóvá. Logikus, hogy a régi kategóriák újragondolása Linzben a fiatal filmes fókuszból ered, hiszen az aktuális finanszírozási, támogatási, kereskedelmi vagy akár fesztiváli struktúrák időszerűtlenségei az új belépők szemszögéből látszanak leginkább.
A fesztivál ezzel együtt nem csak a fiatalokról szól: a versenyprogram és (idén új elemként) a friss diplomások munkáit egybegyűjtő Cinema Next Europe szekció egy gazdag európai panoráma-válogatással, néhány tematikus és műfaji blokkal, valamint a mindig hangsúlyos életműprogrammal egészül ki. Utóbbi a fesztivál egyik legnagyobb meglepetése évről-évre, hiszen olyan befutott alkotók – korábban például Audrius Stonys, Lionel Baier, Nanouk Leopold, Joanna Hogg – munkáit gyűjti egybe, akikről hallottunk ugyan, de műveik közül jó, ha egyet-egyet ismerünk. Az idei év „főszereplője” Linzben Sergei Loznitsa volt, akinek teljes eddigi életműve, 18 rövid-, dokumentum- és játékfilmje a vászonra került. A Kijevben felnőtt, Moszkvában tanult és jó ideje Berlinben élő szerző 2010-ben első nagyjátékfilmjével (Az én örömem) debütált a cannes-i versenyprogramban, majd ugyanott 2012-ben a Ködbenért megkapta a kritikusok nemzetközi díját. A háborús dráma, amely a filmszeretők körében nálunk is ismertté tette nevét, szervesen illeszkedik a korábbi életműbe, annak gazdagságát azonban nem is sejteti. Nem sejteti a Vasútállomás (2000) festőiségét, amelyben egy váróterem utasai merülnek mesebeli, véget nem érő álomba; nem éri utol a Táj (2003) vagy a Portré (2002) költészetét, amely egy társadalom képét rajzolja meg néhány arc és emberi alak segítségével. És végképp nem idézi meg a pályaindító Ma építünk egy házat (1996) humorát, amely akár az a Gyöngyök a mélyben epizódja is lehetne: valahol a (volt) keleti blokkban egy brigád úgy tesz, mintha építkezne.
Loznitsa filmjei azért is nyújtottak izgalmas keretet a linzi program egészéhez, mert a témák, a motívumok viszonylagos állandósága mellett megmutatták, hogyan építkezhet és maradhat közben mégis egységes egy életmű. Érzékeltették azt a távlatot, amely a fiatal filmesek munkáiban még csak ígéret. Ígéret az osztrák Lukas Valenta Rinner Parabellum című, szürreális filmjében, amelynek hétköznapi szereplői egy apokalipszisre felkészítő túlélő tréningen vesznek részt Argentínában. Ahogy ígéret a megosztott fődíjat elnyerő Egy jól nevelt lány önarcképében is, amely Ana Lungu rendezésében erős női hangot szólaltat meg a kortárs román filmben. Talán a Crossing Europe-pal is közelebb jutnak következő filmjükhöz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 43-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12297 |
