Huber Zoltán
A katasztrófafilm mindig is bevétel-orientált műfaj volt, de a CGI-korában már végképp nem az invenciózus idealistáké a terep.
A kataklizmákról alkotott elképzeléseink az emberiség története során alapvetően nem sokat változtak. Az özönvíz az olvadó jégtáblák korában ugyanolyan súlyos fenyegetés, mint Noé idejében, Bábel szimbolikus tornya most is ott épül valahol. Ami korszakonként eltérő, az a végítélettel kapcsolatos közösségi reakció, a közelgő csapások hírének általános fogadtatása. A katasztrófafilm elsősorban populáris, bevétel-orientált műfaj, így a néző aktuális ízlését követve az uralkodó társadalmi attitűdöt akaratlanul is feltérképezi.
Nem véletlen, hogy a filmtípus vegytiszta formájában csak időlegesen bukkan fel és mindig erősen sematikus marad. A világvége-várás a kollektív elbizonytalanodás, a követendő irány elvesztésének egyik igen árulkodó tünete. A hatvanas évek végén kezdődött, hosszan elhúzódó politikai és társadalmi krízise szinte műfajban mély nyomokat hagyott, ám a klasszikus hollywoodi katasztrófafilmek egyenesen ebből a helyzetből születtek. Mindegy, hogy repülőre, luxushajóra, felhőkarcolóra vagy egy egész városra sújtott le, a pusztulás szélesvásznú meséi ugyanazt a forgatókönyvet követték.
A hetvenes évek amerikai katasztrófafilmjei epikus tablóként indulnak. Szép sorban megismerjük a különböző szereplőket és a hétköznapi világ mögött kísértő általános válságot. Elhanyagolt emberi kapcsolatok, széteső családok, önző érdekek és kapzsiság, a veszedelmet megjövendölő prófétára persze senki sem hallgat. A politikusok, a katonai vezetők és a tudósok szűk látókörűek, a mentésre kijelölt szerveket a pénzhiány vagy a bürokrácia fojtogatja. A kasszandra és a hős kívülállók, akik felismerik az intézményrendszer tehetetlenségét és a hatalmi struktúrák torzulásait.
A szörnyű csapások egymás mellé sodorják az idegen szereplőket, akik a túlélés érdekében kénytelenek együttműködni. A feszült szituációban hirtelen felértékelődnek a meggyengült, eltűnőben lévő értékek. Önimádat helyett empátia, individualizmus helyett a csapatmunka és a többség érdeke,a lazaság helyett szigorú hierarchia segít leküzdeni az akadályokat. A csoportból az első pillanattól kezdve kiemelkedik az ösztönös vezető, az erős fehér férfi, aki felismeri a követendő alternatívát. Az ő iránymutatásait követve, ha súlyos áldozatok árán is, de a megfogyatkozott társaság végül megmenekül.
A túlélők igazi közösségé kovácsolódnak, de csak az erőseknek és az igazaknak jut hely. Aki nem képes megváltozni, nem lehet túlélő, a hübrisz vétke a halálos ítélettel egyenlő. A pusztulás tragédiája értelemmel telik meg, hisz a sikeres régi-új ideák mentén új világ épülhet. Az elbeszélői modellben megcsillan ugyan a vadnyugati honfoglalás és a határvidék magányos hősének nagy amerikai mítosza, ám ezek a mesék alapvetően a Biblia dörgedelmes példabeszédeit követik. A katasztrófa itt egyszerre próba és büntetés, a haragvó Isten elsöpri a meggyengült többséget és csak az arra méltókat hagyja életben.
A pusztítás élvezete felett érzett bűntudatunkat a kötelező tanulság ellensúlyozza. A vizuális szenzáció korántsem elsődleges, a kataklizma felcserélhető dramaturgiai alkatrész csupán. A társadalmi újjászerveződés pozitív meséje az igazán lényeges. A sztárgárda szerepeltetése nemcsak azért volt fontos, hogy a kétdimenziós figurákat remek karakterszínészek keltsék életre. Az ismert nevek egyenrangúvá varázsolták a különböző figurákat és fontos attrakciós potenciál mellett a fókusz az emberen maradhatott.
E műfaji sémák a hetvenes évek közepén gyors egymásutánban hatalmas sikereket arattak, majd a közönség hirtelen elfordult tőlük. A filmtípus alkotóelemei más műfajokba szivárogtak át, majd a katasztrófafilm a kilencvenes években hirtelen újjászületett. Mintha csak tudatosan reflektálna a hollywoodi filmkészítésben bekövetkezett változásokra, a klasszikus képlet fokozatosan átalakult. A véletlenszerűen összeverődött csoport helyét hűvös profik veszik át, a kényszerű túlélés helyett világmentő küldetéseket kapunk. A gyengébbek segítése, a kiút keresése helyett egyenesen a Földet kell megmenteni. A tét globális, de már csak egy-két hősért, vagy legfeljebb az ő családjukért aggódhatunk. A hangvétel apokaliptikus, a 2012 alkotógárdája néhány fémbárka kivételével simán leradíroz minket a bolygóról.
*
A CGI rohamosan bővülő lehetőségei szép lassan átvették a hatalmat a forgatókönyvek felett. Ma már a gigantikus pixelorkánok szabják meg az események menetét, a felfokozott látványban az élő szereplők egyre jelentéktelenebbé válnak. A pusztítás-pornó a megaprodukciók kötelező kelléke, egy valamire való természeti katasztrófa nélkül nem is készülhet nagy költségvetésű látványmozi. Superman története csak a Kripton bolygó dübörgő pusztulása után indulhat, a Star Trek legénysége vulkánkitörést akadályoz meg, ha pedig épp nincs kéznél egy meteor, a Bosszúállók új ellenfele csinál egyet.
Ilyen kínálat mellett a katasztrófafilm fokozatosan a bevethető trükkarzenál bemutatóterepévé változott, ahol a mutatványok közötti űrt végletekig redukált elbeszélői panelek töltik ki. A zsáner legújabb darabja, a Törésvonal már meg sem próbál komolyan vehető drámát csiholni a földrengés köré, ehelyett a Katrina hurrikán és 9/11 traumáját árusítja ki. Dőlnek a felhőkarcolók, jön a víz, a statisztéria brutális kegyetlenséggel távozik a másvilágra. A szenvtelen audiovizuális attrakciókat üres párbeszédek és sekélyes családi drámák szakítják meg, a mindent elsöprő bájtok még a Sziklát is maguk alá temetik.
Nincs közösség, a karizmatikus vezető helyett egy olyan pilótát kapunk, aki szemrebbenés nélkül eltulajdonítja a mentőhelikoptert és a családját leszámítva sorsára hagyja a rászorulókat. A fináléban kibomlik ugyan a nemzeti zászló és a szereplők a kamerába mondják a tanulságot, de a néző is tudja, az alig kitapintható ideológiai mag csak olcsó ürügy. A futószalagról legördült forgatókönyvön egyre kevésbé háborodunk fel, a részletgazdag CGI-orgiáért cserébe szemet hunyunk a film felszínessége felett, nyugodtan hátradőlve szemléljük a pusztulást.
A Holnapolisz a maga régivágású, kedvesen naiv módján reagál az uralkodó tendenciákra. Az emberiség az apokalipszis bűvöletében él, a tömegmédia folyamatosan táplálja a katasztrófákkal kapcsolatos cinizmust és közönyt, a vég így önbeteljesítő jóslattá válik. A néző az elfogulatlan esztéta szemszögét veszi fel és mintegy kívülről, részvét nélkül figyeli a Föld pusztulását. Egy-egy pillanatra talán elszörnyed és izgul, de a kötelező sablonok újrafelismerése örömet és kellemes biztonságérzetet nyújt. A sokk kizárva, a káosz szigorú kontroll alatt marad. Olyannyira megszokottá vált a modell, hogy már fel sem merül bennünk, mindez esetleg máshogyan is lehetne. A Holnapolisz optimista hősei a filmben ugyan megfordítják a trendeket, ám a kasszáknál a Törésvonal fémjelezte irány diadalmaskodott.
Steven Spielberg a Jurassic Park dörzsölt tulajdonosához hasonlóan nemcsak a dínók, de a filmkészítés DNS-ét is módosította. A hagyományos trükköket a számítógéppel házasítva egy új faj, egy korábban soha nem látott látványosság született. Az 1993-as film tökéletesen megjósolta a későbbi fejleményeket, a virtuális T-Rexhez hasonló szenzációk egész pályán támadták le az alkotókat és felzabálták a hús-vér összetevőket. Ma már nem az invenciózus idealistáké a terep, az akkurátusan megtervezett megaprodukciókban az elnyújtani próbált csúcspontok dominálnak.
Huszonkét évvel később a vidámpark még mindig üzemel, de az érdeklődés folyamatos fenntartásához egyre hatalmasabb és menőbb attrakcióra van szükség. A Jurassic World látogatottsága nő, de a fenntartási költségei is hatalmasak. Az üzemeltetésért felelős hősnő egyszerű számokként kezeli a nézőcsalogató állatokat és csak az érdekli, milyen megtérülési rátával kalkulálhat. Egy gyereknek a T-Rex látványa ma körülbelül ugyanazt jelenti, mint egy elefánté. A figyelem felkeltése érdekében a steril laboratóriumban félelmetesebb, nagyobb és hangosabb ragadozókat próbálnak életre kelteni.
A film geek szereplője ironikusan lerója tiszteletét a régi park előtt. Micsoda idők voltak, mikor még nem volt high-tech felszerelés, hipermodern irányítóközpont és földön, vízen, levegőben támadó nézőcsalogatás. A hibrid óriáslényeket előállító tudós azzal védekezik, hogy bizony régen is belenyúltak a természet rendjébe és olyasmit mutattak a közönségnek, amit egyébként nem láthatna. Igen ám, de Spielberg gondos tenyészetével összevetve az újabb próbálkozás már ötlettelenül kutyulja össze a különféle géneket. Nem véletlen, hogy az új szuperdínót csak a jó öreg T-Rex győzheti le.
Az új komplexumban persze ugyanúgy félremennek a dolgok, csak épp ebben már tényleg semmi meglepő nincsen. A hősnő végül a bevételi eredmények mögé lát és megtanulja tisztelni az attrakcióit, de sajnos késő. A férfi hősnek folyamatosan bizonyítania kell, hogy nem a számítógéppel generált mutáns dínó, hanem ő az alfahím. A Jurassic World hiába próbál önkritikusan viszonyulni a saját létéhez, maga is pontosan illusztrálja a problémát. A hollywoodi megaprodukciók vidámparkjában a természetes evolúció jelenleg szünetel. A borzongató katasztrófák szigorú felügyelet mellett a gépesített laborok mélyén születnek. Amíg a nézők többségét az emberek és a mesék helyett a felhalmozott pixelek érdeklik, a helyzet nem nagyon fog változni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12294 |
