Sipos Júlia
Mit gondolt a fiatal magyar filmről Makk Károly, Kovács András és Sára Sándor, s hogyan vélekednek a fiatal rendezők Janisch Attila, Sopsits Árpád és Szederkényi Júlia – az idősebbekről.
Makk Károly (68 éves)
– Úgy hallottam, elégedetlen a fiatal filmesek szemlén bemutatott munkáival...
– Az egész szakma holt térben mozog. Nálunk soha nem volt profitorientált a filmgyártás, domináltak a „szerzői filmnek” nevezett lírai költemények. Most sincs még igazi piac, a régi emlőkön csüggünk. A csökkent állami dotációt ugyanazok az emberek osztják szét – ugyanazoknak, csak kevesebbet adnak és új szöveget mondanak hozzá.
Tulajdonképpen csábító lenne az első benyomások alapján, csak úgy kapásból pár frappáns mondattal elintézni az egész filmszemlét (mint mondottam, annak a néhány filmnek a látása nagy étvágyat nem csinált nekem).
De kérdem én – elsősorban magamtól –, ha ezt megtenném, ettől filmhez fog jutni Gothár? Nem kell tovább házalnia Bacsónak és Mészáros Mártának, hogy filmet csinálhasson? Ettől vajon eszébe jut a rendezőségnek, hogy Fábri is a világon van? Jó lenne legalább a zsűriben látni még mindig naivan csodálkozó arcát...
Ettől a magas kuratórium tagjai majd jobban méricskélnek?
Ettől az ádáz és áttekinthetetlen harc – kinek mennyi pénz jár és miért- észszerűbb eredményeket hozhat?
Egy frászt!
Akkor pedig inkább elolvasom majd a Filmvilágban – ha lesz hozzá kedvem –, hogyan mondják el tapasztalt és tanult kollégáim, miért nem tudnak az ifjak igazán jó filmeket csinálni, és viszont.
Nem ízlésem szerint való ebben részt venni. Különösen, ha arra gondolok, hogy még netán arról is olvashatunk valamelyik optimista „illetékes”-től, hogy soha ilyen jól nem álltunk.
Hagyjuk ezt.
Annyi okos embert lehet találni, aki ezt a penzumot a tökélyre emelve tudja abszolválni. Én nem vagyok erre jó alany.
Én rendező vagyok.
Janisch Attila (35 éves)
– A jó filmek hiánya nem generációs kérdés, azt tapasztaljuk, hogy a magyarországi idősebb nemzedék sem jeleskedik. Az más dolog, hogy mostanra őrült hatalmat gyűjtöttek össze, hatalomból esetleg lehet filmet csinálni, csak jó filmet nem... Hogy ők miért nem tudnak j ó filmet rendezni ebben a pillanatban, azzal nekik kéne szembenézniük, s hogy mi miért nem, arról meg nekünk kéne elgondolkoznunk.
– És miért nem?
– Ennek több oka is van. A film a legfiatalabb és a legtürelmetlenebb művészi ág, az eltelt hetven év alatt hatalmasakat ugrott, nem járta végig szépen, nyugodtan az utakat. Egy-egy alkotó egyre rövidebb ideig tartózkodik a filmművészet bizonyos nyelvi ösvényein, úgyhogy mostanra már csak lábnyomokat látunk. Ezért nem született meg a korszakok összegezése sem...
– Önöknél még nem lehet alkotói korszakokról beszélni...
– Ez igaz, de a dolgok összefüggenek. A nyugat-európai kultúra elkeseredetten védi végvárait a barbiezmussal szemben, miközben egyre inkább rogyik maga alá. A kelet-európai filmművészet pedig mindig is kérdés- és nem válaszművészet volt. Az ember rákérdez a problémára, anélkül, hogy tudná a választ. De most már ott tartunk, hogy a nézőket nem érdeklik a kérdések, válaszokat akarnak. Hamis mítoszokra van szükség. Erre én nem vállalkozom.
– Jól meg rosszul is lehet kérdezni és mítoszt építeni...
– Ez igaz. Ehhez kell egy olyanfajta tudás, amelyet a két világháború közötti magyar filmkészítők birtokoltak – ez pedig a történetmondás. Ma már nincs tradíciója Magyarországon, elsorvadt, pedig ezzel lehetne megszólítani a nézőket.
– Akkor miért nem mondanak történeteket, ha hatni akarnak?
– Történetet nagyon nehéz elmondani. A magyar irodalom egyébként sem történetmondó, ráadásul nálunk a filmrendezők maguk írják a filmjeiket. A filmrendező-író pedig szerintem Ingmar Bergmannál kezdődik... Az ő forgatókönyveit irodalmi alkotásként tudom olvasni.
–Megint ott tartunk, hogy a jól megírt forgatókönyvek hiányoznak?
– Persze. Azt kellene megtanulnunk, hogyan lehetne történetekbe beágyazva elmondanunk az igazságot, vagy feltenni a kérdést. Nem a történetekkel van bajom, hanem a hamis mítoszokkal. Valóban kevés, hogy a filmszakmán belül vérfertőzéssel nemzzük egymást. A filmrendezők saját zárt köreikből biztosították a folytonosságot, kevéssé engedték be az újakat. Az idősebb generáció – megtorpant. Elbizonytalanodtak, amint hatalom és művészet furcsa-pikáns keringője elhallgatott és véget ért a tánc. De ez az állapot nemcsak a filmművészetre jellemző. Az egész fehér kultúra kimerült.
– Mi lesz az európai kultúrával?
– Ugar. Mint a vetésforgóban. Most hagyni kell pihenni.
Kovács András (68 éves)
– Nem az egységes fiat művészgeneráció jelenlétét hiányolom, hiszen jelentkezett, de még a tehetségesebb rendezőknél is azt látom, hogy meg tudnak ugyan szólalni, de nem tudnak megszólítani... A nézőt nem tudják megszólítani. Nekem ez az emberi töltés hiányzik. Ugyanis a megszólítás azt jelenti, hogy kontaktusba akarok kerülni, közölni akarok. Enélkül a kontaktus nélkül nincs film. Az irodalomban lehet valaki magányos alkotó, aki tizennyolc barátjának ír, és majd az utókor ötven év múlva felfedezi. A filmezésnél tízmilliók mennek el egy alkotásra, húsz-ötven ember dolgozik óriási apparátusokkal, tehát nem lehet kihagyni a megszólítás kötöttségét. Kit kell megszólítani? Valamilyen körét a nézőknek. De nemcsak a baráti kört, a szakmát, a kritikát, vagy a hasonló pályán mozgók szektáját. Aki ezt generációs kérdésként veti fel, vagy gerjeszti, nem gondolkodik reálisan, hiszen ezzel a kényszerrel mindnyájan küszködünk. Ez talán ma nehezebb kérdés, mint a financiális háttér.
–Lehet, hogy az alkotók olyankipárnázott élethelyzetben nőttek fel, hogy nem is képesek másokra odafigyelni?
– Nem ismerem ezeket az életutakat, de például Tolsztoj grófnak nem voltak különösebb egzisztenciális problémái, és olyan műveket írt, amelyek nemcsak az arisztokrácia leírását adják. Egyébként ezek a nem-megszólító filmek mindenütt a világon léteznek – marginálisan. Szükség van rájuk. Itt inkább egyfajta hiányról van szó. A mozifilmek hiányáról.
– Kovács András a hollywoodi filmet hiányolja a magyar filmgyártásból?!
– Nem erről van szó, de megváltozott a film funkciója. A film hatvanas évekbeli „politikahelyettesítő” szerepe megszűnt. Tudjuk, hogy van tévé és videó, tudjuk, hogy drága a mozijegy, hogy húsz csatornát lehet nézni otthon, de akkor is kevés, ha két-háromezer ember néz meg egy filmet.
Sopsits Árpád (40 éves)
– A filmművészetben az ötvenes évek óta a kaliberek egyre kisebbek. Az én értékrendem szerint Bergman, Fellini, Kuroszava után zuhanórepülést látunk a világon mindenütt. Egyébként nem tudjuk, hogy a közönség hogyan reagált volna a hatvanas évek magyar filmjeire, ha annyifajta vizuális élmény közül választhatott volna, mint manapság. Nem azt akarom mondani, hogy ne vegyük figyelembe a közönséget, csakhogy én a közönségre a film elkészülte után gondolok, és nem előtte. Szerintem egyébként a nézők érzékenyebbek, jobban értik a filmjeinket, mint a kritikusok.
– Ön kihez akar szólni?
– Mindenkihez. Nem egy generációhoz, nem a huszonévesekhez, nem célzok meg közönségréteget, olyan emberi problémákat akarok filmre vinni, amelyek mindenkit izgatnak.
– Tehát Ön szerint nem haldoklik a magyar film?
– Ez marhaság. A magyar film akkor hal meg, ha nem kap állami támogatást. Ezelőtt hat-nyolc évvel a francia film is mélyponton volt, aztán a nézők újra visszaszoktak a moziba. A közönség és alkotás összetalálkozása mindenütt hullámzó. Van akinek rögtön az első munkái berobbannak, aztán van, akinek öttíz filmet kell leforgatnia, hogy kifusson. Nálunk itthon olyan kicsi a konc, hogyha valaki csinál két-három rossz filmet, utána nem számíthat arra, hogy rendezhessen még néhány rosszat, és esetleg a hetedik majd jó lesz. A történetmondás mint módszer, nem csodaszer. Különben is ma nincsenek tiszta kérdések, a mai valóságot nem lehet egyenesvonalú történetmeséléssel tükrözni. Az emberiség régóta nem az igazi kérdéseket teszi fel, mert elszakadtunk a kozmosztól.
– A hiba a valóságban van?
– Nem erről van szó, persze lehet történetet is mesélni, de ez engem nem érdekel. Engem az érdekel, hogyan tudok egy embert belülről plasztikusan ábrázolni. Tarkovszkijnál sem klasszikus történetmesélést látunk. Mindenkinek más az útja... Nem lehet előírni, hogy ki melyiken járjon. Egyetlen fontos dolog van, az, hogy amit az ember el akar mondani, az őt magát igazán izgassa. Ez a fajta őszinteség hat, minden más blöff.
Sára Sándor (60 éves)
– Természetes, hogy minden generáció másképpen készít filmet, és az is természetes, hogy mindig a forma ellen lázadoznak, ez minden művészetben így van. A baj az, amikor a formai játék öncélú lesz, egy idő után ugyanis a dolgozatoknak szólniuk is kellene valamiről. Az új filmes nemzedék munkáiban elég sok formai játszadozást, öncélúságot láttam. Nem a fiatalok filmjeiről beszélek, mert a negyvenéves ember már nem fiatal.
– Nem ők tehetnek róla, hogy csak most jutottak filmhez.
– De igen. Azok a lehetőségek, amelyek a számunkra adottak voltak, az ő számukra még inkább. Mi is a BBS-ben kezdtünk kis rövidfilmekkel, ugyanolyan feltételek között, mint ők. Több generáción keresztül a BBS-ben végzett munka volt a belépőjegy a szakmába. Mindent lehet mondani ránk „öregekre”, csak azt nem, hogy nem engedtük oda a fiatalokat az első játékfilm elkészítéséhez. Hogy aztán milyenre sikerültek, más kérdés. Talán jobban oda kéne figyelni a világra, és többet gondolkodni azon, hol élünk, hogyan élünk. A mostani változások összetettségének ábrázolása egy egész generációt „földobhatna”, de én ezt nem érzékelem.
– A rutinosabb nagy öregeket is földobhatná, de ők is megtorpantak.
– Én ezt nem gondolom. Az idei szemle azért lett ilyen egyoldalú, mert nem fejezte be filmjét Bereményi Géza, Tarr Béla, Jeles András. Én is leforgattam a magamét, Rózsa János is. Egy év termése alapján nem lehet egy filmgyártásról ítéletet mondani. Jövőre biztosan pontosabb látleletet lehet megfogalmazni. Ebben az országban harminc-negyven játékfilmrendező él, ha ebből csak tizenöt rendez filmet egy évben, és ennek is a fele kezdő, nem bizonyít semmit.
A munka minősége egyébként összefügg azzal is, hogy régen a szakmát nemcsak a főiskolán tanították, hanem a kezdő rendező a filmkészítés közben sajátította el. Készítettem egy rövidfilmet például – operatőr voltam –, amelyben az elsőasszisztens Szabó István volt, a másodasszisztens Sándor Pál... Amikor Gaál Pistával az első játékfilmemet forgattuk, az elsőasszisztens Huszárik Zoltán volt.
Ma lasszóval kell asszisztenst fogni. Jó egy éve elfogadtuk egy fiatal – közel negyvenéves – filmrendező forgatókönyvét. A film elkészült, és ez a fiatalember odajött: bemutatkozott.... Ami rendes dolog volt tőle, de mégis elszomorító...
Szederkényi Júlia (28 éves)
– Szederkényi Júlia is ahhoz az új filmes generációhoz tartozik akik most kerülhettek közel az úgynevezett „húsos fazékhoz”...
–...Ami most mindennek nevezhető, csak „húsos fazéknak” nem, ahogyan az a társaság, akik az idei szemlén véletlenszerűen jelentkeztek filmmel, szintén nem nevezhetők generációnak. Most is, mint máskor, vannak gyengébb és erősebb filmek. Felületes és ízetlen azt mondani, hogy ez a szemle eleve gyenge volt, mert nem lett kész a filmjével Bereményi, Tarr Béla vagy Jeles. Az idei filmek mindettől függetlenül voltak jók vagy rosszak.
Talán több a zavarodott film, mint az elmúlt években, és ebben nyilván az általános zavar és esetlegesség tükröződik. Azért tartom elhamarkodottnak, hogy generációnak nevezzük a most bemutatott filmek rendezőit, mert távolról sem egy nemzedékről van szó. Nem beszélhetünk generációs váltásról.
– Ez azt is jelenti, hogy nem a minőség alapján választódott ki a bemutatkozás?
– Igen, azt is. De senki sem mondhatja, hogy valamilyen szisztéma miatt szorult háttérbe, vagy kapott lehetőséget.
– A véletlennek is vannak okai...
– Elsősorban a bizonytalanság. Furcsa helyzet van, sokan haboznak és kivárnak. Néhány éve a filmes lobbi a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb és legokosabb lobbija volt. Résztvevői megpróbáltak döntési és beleszólási pozíciókat szerezni a szakma sorsába. Visszaemlékszem a Nyitott Filmes Fórumokra, – ott követhettünk végig egyfajta sajátos taktikai hangos gondolkodást.
Mára Jancsó Miklós – akkor megdöbbentően cinikusnak ható – hozzászólásai mind beigazolódtak, sőt mai szemmel naivnak tűnnek, ahogy arról beszélt, mi lesz a stúdióvállalatok sorsa, hogyan lehet majd pénzforrásokhoz jutni stb. Mi nem számoltunk a pancsersággal és a trehánysággal. Azzal sem számoltunk, hogy a legjobban kitalált elosztási rendszer mellett, illetve még az elosztás előtt le lehet nyúlni bizonyos pénzeket.
– Ez igaz lehet, de nem magyarázat az elkészült filmek minőségére.
– A bizonytalan légkört magyarázza. Mert ma teljesen kiszámíthatatlan, hogy érdemes-e belekezdeni egy filmbe... mert egyáltalán nem biztos, hogy a film elkészül-e vagy sem. És ez végül hat a minőségre, mert ez hazárdőrség, lutri...
– A nézőt nem érdeklik a háttértörténetek, csak az, amit a vásznon lát...
– Ha megkerüljük azokat a kérdéseket, amelyek a filmes közállapotokat jellemzik, akkor a kérdés pusztán annyi: tehetetlenebbek-e a ma filmet készítők, mint azok, akik kritizálják őket? Erre azt tudom mondani, hogyha a szórás nagyobb, és véletlenszerű a kiválasztódás, akkor lehet, hogy igen. Itt most nem arról van szó, hogy több pénz kell, hanem, hogy a bizonyossághoz hogyan lehet hozzájutni. Két lehetőség van, a piac, vagy az állami elosztás. Nyilvánvaló hogy az előbbi lesz a döntő, de remélhetőleg nem csak a piac fog dönteni, mert az lenne a film halála.
– Akkor elsősorban az experimentális filmek kerülnének bajba.
– Kicsit tévesen értelmezzük az experimentális filmet. Szerintem az én filmem igazán experimentális és a közönség sokat nevetett rajta. Alapvető és makacs tévedés, hogy a rossz film, az érdektelen film – experimentális... Az experimentális, a kísérletező film valójában reflektál önmagára, saját műfajára... Kísérletezik. Ettől még lehet j ó is meg rossz is. Ez összefügg azzal, hogy régebben kevesebb dolgot neveztek filmnek, mint most. Ha végignézzük az idei szemleprospektust, az egyperces dokumentumfilmtől a 200 percesig minden film. Sok az új arc, az új név, de csak azért, mert az idei szemle szervezői mindent, ami összegereblyézhető a vágószobák mélyéről, bemutattak.
Demonstrálván, hogy van magyar filmgyártás...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1229 |
